A TÜCSÖK ÉS A HANGYA.
I.
Találkozzék gróffal, herczeggel, Rudolf úr szembe mert nézni mordul; és akkor se fordult félre, ha véletlenül szürke barát mellett haladt el. Edzettebb legény volt, mint a skót ballada hőse; emberi jelenés nem riasztotta meg. Mégis meghökkent egy kicsit, mikor egy szép őszi este, a mint nyugodtan pipázott a verandán, egyszerre csak azt látja, hogy előtte áll az öcscse: János urfi, a tékozló fiú.
Hanem erőt vett magán és lármás vigassággal palástolta a megdöbbenését.
– Hohó, kit látnak szemeim?! Szervusz, öcskös!… Gyerekek, gyertek csak!… Asszony, tudod-e, ki van itt?!… Hej, Panni, Jutka!… Süssetek, főzzetek, nagy vendéget kaptunk!… Isten hozott, öcskös!… No, csakhogy egyszer látlak!
János urfi sápadt volt, mint a halál.
– Beszédem volna veled – szólt csendesen, köszönés helyett.
– Hogyne, hogyne!… De előbb megvacsorálunk, mi?… Remélem, nem akarsz még ma visszamenni?… Hisz vonat se indul most már abba az irányba!… No, ez derék!… Bizony, rég láttalak, öcskös!…
A gyerekek előrohantak, s látván, hogy János urfi semmit se hozott nekik, tétova bámultak maguk elé. Panni és Jutka, nagy buzgóságukban, keresztül-kasul szaladgálták az udvart, minden czél és igaz ok nélkül. Az asszony is magára kapott valami ruhát, s a mig megjelenhetett, néhány artikulálatlan hanggal tódította a szives és barátságos lármát.
Nem talált hamarjában alkalmas ruhaderekat, s mikor a sógorát megpillantotta, igen elszégyelte, hogy olyan nagyon sietett az öltözködéssel. János urfi kivülről most is a régi volt: akár csak skatulyából vették volna ki. Angol ruhája maga a puhaság; herczegi fehérnemüjét mintha szerelmes hárem-hölgyek szőtték volna. A batiszt és a finom gyapjuszövet valami magasabb rendü összhangban simult lényéhez; az öltözet szinte egygyé olvadt az emberrel.
A finomultságnak ez a bágyadt, meleg szinfoltja egy más bolygócsillag lakóiról hozott hirt a pusztán lakó asszonynak. Más életről, más izlésről, más – csak a kiváltságosak előtt érthető – gondolkozásvilágról. Úgy tetszett neki, hogy János urfi fáradt szemhéján titokzatos élvezetek emléke ül s hogy ez az asszonyok illatszerével beitatott férfialak irigyelni való szerelmek utóillatát hordozza magán. Elpirult a férfi közönbös tekintetére; közönséges, megtermett cselédnek érezte magát, és szive gyűlölködéssel telt meg.
De aztán eszébe jutott, hogy: találkozott egy asszony, a ki ezt a szép fiút megcsalta, csúffá tette s megkínozta, akár egy beteg kutyát. És megvigasztalódott egy kicsit.
A vacsoránál János urfi keveset beszélt. Viselt dolgai nem kerültek szóba; hanghordozása nem árult el semmit. Azon a minden földi bajtól idegen, nyugodt és hideg hangon beszélgetett, a mely az élvezetnek élő uriemberek szellemi egyenruhája. Annál többet beszélt Rudolf úr. Összehordott hetet-havat, lármázott és előadást tartott, szónokolt a többiek helyett is, s olyan folyamatosan, fáradhatatlanul tartotta szóval a társaságot, mintha valamiről el akarná terelni a figyelmet. Tekintete néha öcscsére szökkent, de mindig csak lopva, alattomban, rosszul palástolt nyugtalansággal, vidámságot tettetve.
Mikor az asszony felkelt az asztaltól, Rudolf úr is felugrott.
– Nem maradsz velem egy kicsit? – kérdezte János urfi csodálkozva.
– Tudod, öcskös, mi falusiak ilyenkor már rémségesen álmosak vagyunk. Máris tovább maradtam fenn, mint rendesen; máskor kilencz előtt szoktunk lefeküdni. De egyszer, az nem számit; a te tiszteletedre szivesen iszom egy-két pohárral többet. Ezzel még nem tesszük tönkre a gazdaságot… ugy-e, te asszony?…
– Hát csak aludd ki magad! – szólt János urfi.
A hálószobába érve, Rudolf úr sietett levetkőzni, s miután lerugta a czipőit, olyan hirtelen bujt be az ágyába, mintha rablók elől akarna elrejtőzni. Az asszony valamivel hosszabban bajlódott az éjszakai öltözékével, s mialatt a haját bontogatta, megszólalt:
– Te, ez pénzért jött.
A férfi nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott.
– Remélem, helyén lesz az eszed – folytatta az asszony, a fenyegetés s jóelőre a szemrehányás hangján.
Rudolf úr még erre se válaszolt. Csak pár percznyi tünődés után szólalt meg, mint a ki más tárgyról óhajtana beszélni:
– Maradjatok egész nap körülöttem. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy mulattassák a kedves János bácsit.
Az asszony vállat vont.
– Mit ér az? Félre fog szólitani. Egy percz is elég hozzá, hogy igent vagy nemet mondj.
– Eh – nyögte Rudolf úr – a mit egy percz alatt kérhet, azt szivesen oda adom neki. Többet mondok: boldog volnék, ha egy ezressel megválthatnám magam.
Az »ezres« szóra az asszony megdöbbent.
– Elment az eszed? Én itt elvonom a szájamtól a falatot; az egész fiatalságomat eltemetem, hogy a gyerekeinknek több jusson; s te oda akarod adni a kicsinyeink örökségét ennek az eszelősnek, hogy elpocsékolja pezsgőre s szétosztogassa feslett személyek között?!…
És ő is bebujt az ágyába.
– Oltsd el a lámpát – szólt a férfi. – Azért beszélhetünk.
– A petróleumra sajnálod a krajczárt és ezer forintot akarsz adni az öcsédnek!…
A világosság kialudt, de a sötétben tovább tanácskoztak.
– Valamiről elfelejtkezel – szólalt meg Rudolf úr, egy mély sóhajtás után. – Arról, hogy tulajdonképpen követelhetne rajtam egyetmást.
– Például mit?
– Például kilencz vagy tizezer forintot. Mert közel húszezerrel többet kaptam, mint ő.
– Az anyádtól kaptad, nem tőle.
– A hogy vesszük. Én már akkor a nyakára jártam az anyámnak, mikor Janinak még nem kellett a pénz, mert gyerek volt, tizenhat-tizennyolcz esztendős. Egyszer aztán az anyám nem akart többet adni: hogy ő nem rövidíti meg Janit. Ekkor Jani pártomat fogta: »Adj Rudinak anyám; Rudi nem kérne, ha nem volna szüksége rá; Rudi nem pazarolja el.« Nem egyszer jutottam így s nem egy pár száz forinthoz. Mikor a gépeket vásároltam, négyezer forintot kaptam anyámtól a Jani rábeszélésére. Később, abban az esztendőben, a mikor elvettelek, anyám már hallani se akart rólam. Jani ekkor magának kérte a pénzt és elküldte nekem. Mindez soha se vonódott le az örökségből. Azon osztoztunk meg, a mi maradt.
– És úgy volt, hogy: ezzel adósa maradsz neki?
– Nem. Úgy volt, hogy: megosztozunk, pont.
– Akkor hát mit akarsz?
– Csak mondom, hogy követelhette volna rajtam annak a felét, a mivel többet kaptam, mint ő.
– Ha joga lett volna hozzá, bizonyosan követelte volna. Többet kaptál, mert te vagy az idősebb. Hát a hol az elsőszülött örökli a vagyon nagy részét, s az öcscsének be kell érnie azzal, a mit kap?!…
– Az más. Nagyon jól tudod, hogy az eset egészen más…
– No bizony! A törvény: törvény, s te éppen olyan fia voltál az anyádnak, mint ez a másik.
– Csakhogy az anyámnak nem volt egy fityingje se. Olyan szegénységben éltek az apámmal, hogy affélét te még csak nem is olvastál. Mikor az apám meghalt, anyámnak nem maradt egy betevő falatja se. Úgy állott a világban, mint az ujjam; nem volt egyebe, csak a könnyben úszó két szeme, meg egy szép viklerje, ma is emlékszem rá. Ezen a vikleren kívül nem maradt rá egyéb, csak egy poronty, a kit nem volt miből felnevelnie, no meg a tüdővész, a mi akkor már benne lappangott. Ezt örökölte az apámtól.
– Hogy miképpen lett belőle jómódu asszony, az mindegy. Nem lopta a vagyonát s nem rossz úton kereste. Másodszor jól ment férjhez; a mostoha apád után szép vagyon maradt rá, s ebből a vagyonból nem tagadhatott ki.
– Csak a haszonélvezet maradt rá, nem a vagyon. Könnyen megtörténhetett volna, hogy utána koldus maradok.
– De, szerencsédre, a mostohád törvényesen a fiává fogadott.
– Bizony szerencsémre. Mikor már meg volt írva a sors könyvében, hogy anyámnak velem együtt éhen kell vesznie, hogy, hogy nem, egyszerre csak előkerült ez az ember, mintha csak a felhőkből cseppent volna. Azt hiszem, egy előszobában látta meg az anyámat, a mint az egy folyamodást szorongatott a kezében, valami kis kegydíjért. Belebolondult a könnyben úszó két szembe s nyakába vette az anyámat, a porontyával együtt. Fiává fogadott, átruházta rám a nevét, úgy nevelt, mint édes gyermekét, s végrendeletében úgy intézkedett, hogy én meg az édes gyermeke egyformán örököljünk.
– Szóval a törvény szerint is ugyanannyi járt neked, a mennyi az édes fiának.
– Azért még sem voltam az édes fia. És az igazi gyermeke ezt soha se éreztette velem. Mindig olyan volt hozzám, mint ha édes testvérek volnánk.
– Nem másithatta meg az apja rendelkezését. Különben se becsülte meg a pénzt soha. Szórta, a hogy lehetett. Elfecsérelte, eltékozolta. Mit, eltékozolta? Kidobta az ablakon, beledobta a sárba. Bár többet menthettél volna meg a gyermekeinknek, ne csak azt a rongyos kilencz vagy tizezer forintot.
– A mit eltékozolt, az övé volt. Azt tehette vele, a mit akart. Ha elfecsérelte is az örökségét, azért nem mondhatom neki: »Jó napot! Már nem emlékszem! Jó napot! Nem ismerlek többé!«
– Hát add oda neki a gyermekeid vagyonát. Fecsérelje el azt is!
– Nem arról van szó. Arról van szó, hogy már nincs semmije. Ki van fosztva és beteg. Otthont kell adnom neki. Nem tehetem, hogy otthont ne adjak neki.
– Kell is neki a te otthonod! Pénz kell neki! Pénz, a mit elhajigálhasson! Adj neki, hadd hajigálja! Hogy mire a betegség egy-két év mulva elviszi, ne maradjon se neki, se neked, se a gyerekeinknek.
– Ne beszélj olyan szivtelenül a betegségéről. Elfacsarodik a szivem, ha erre gondolok. Tudod, hogy keletkezett ez a betegség? Nem beszéltem erről neked soha. Most elmondom. Ezt a betegséget az én apám szerezte; nem az ő apja, hanem az én apám! Az én apám korhely ember volt; falu rossza. Csak verte az anyámat, de kenyeret nem hozott haza. Folyton tivornyázott; minél rosszabbul ment a sora, annál többet tivornyázott. Egyszer aztán a sok hejehujában megkapta a rohamosan pusztító tüdővészt. Nem okolom érte, alighanem ártatlan volt benne, hogy így történt, de elég az hozzá, mielőtt észrevette, hogy beteg, beleoltotta a tüdőbajt az anyámba. Még a csókjában se volt köszönet. Szegény anyám nem sejtette, hogy mi történik vele. Fogalma se volt róla, hogy beteg, s másodszor is férjhez ment; mikor az orvosok észrevették, hogy mi baja, már jóreménységben volt. Ekkor már közel járt a harmincz esztendőhöz; ezért húzhatta el a bajt olyan sokáig. De ezt a fiút már nem menthette meg a rettentő örökségtől. Egész életén át dajkálta, ápolta, kényeztette és babuskálta, egész életén át folyton rettegett miatta; a mostohám, a hogy a rossz idő beállt, azonnal vitte őket délvidékre, hanem azért: itt van, a bajnak mégis csak ki kellett törnie.
– Persze, hogy: ki tehet róla?… De egy okkal több, hogy törődjem vele. Itt van, a halállal a tüdejében, szegényen, tönkre jutva. S azt hiszem: tudja, hogy beteg. Nem lehetett rábirni, hogy ne legyen orvos, hanem válasszon más pályát; és a mit az orvosi tudományokból megtanult, aggódóvá, képzelődővé tette. Mit mondjak neki? Hogy menjen meghalni a nyomorúságba?
– Eh, nem kell túlozni. Ki akarja a nyomorúságba küldeni? Csak arról van szó, hogy: ne költekezzék tovább, ha már nincs miből. Vannak emberek, a kik szépen megélnek abból, a mit ő borravalóban szétosztogatott. Próbálja meg: talán neki is sikerül. Igazad van, ha a betegségére gondolsz. Csak rá kell nézni, látnivaló, hogy: vége. A legjobb esetben egy-két esztendeje van még. Hagyján, ha valami áldozattal meg lehetne menteni!… De mikor úgyis hiába! Azért, hogy másfél vagy két esztendővel tovább uraskodhassék: fel akarod áldozni gyermekeink jövőjét? Eleget kaptak már azok a hölgyek; a mit mi annyi lemondás árán összekuporgattunk a gyermekeinknek, azt hagyják meg nekünk, mert a mi kicsinyeink is élni akarnak!…
Elhallgattak s aznap nem tanácskoztak többet – mint Dante mondaná. Éjfél felé, mikor a kertben valaki a »Pas de quatre«-t kezdte fütyülni, a sötét szobában nem hallatszott egyéb, csak az alvók nehéz lélekzete.
II.
Rudolf úr másnap korán kelt, s a hogy kilépett a szobájából, mindjárt az öcscsét tudakolta.
– Fölkelt már János urfi?
– Hogy fölkelt-e? – dünnyögött Jutka – hisz le se feküdt!
– Hát mit csinált?
– Czigárózott. Kinyitotta az ablakot, fel s alá járt a szobában, kiment a kertbe meg visszajött, nézte az eget, meg folyvást czigárózott.
– Talán ivott is?
– Ivott volna, de nem volt mit. Pálinkát parancsolt, de csak a fenekén volt az üvegnek. Akkor aztán úgy rendelte, hogy hozzak neki rumot.
– Még most is ott van az ebédlőben?
– Az imént, a hogy bementem, mert már teriteni kellett volna, azt mondta, hogy: jól van, aztán átment a vendégszobába.
– Mutasd azt az üveget.
Kitűnt, hogy János urfi mégis csak ivott egy keveset; megitta tudniillik az egész üveg jamaikai rumot.
Rudolf úr aggódóan csóválta a fejét s intézkedni akart, hogy elszelelhessen.
– Mondd meg az öcsémnek, hogy ki kellett mennem a majorba.
Hanem az öcscse éppen szembe jött vele.
– No, kialudtad már magad? – kérdezte.
Nem volt mód elillanni. Szembe kellett szállni a veszedelemmel.
– Hallom – szólt Rudolf úr – hogy semmit se aludtál. Mi bajod? Mért teszed tönkre magad?
János urfi már nem is sárga volt, hanem fehér. Csak a szemében élt valami különös vörös fény.
– Nem voltam álmos. Tudod, mi városiak olyan rémségesen élünk, hogy csak ilyenkor szoktunk lefeküdni.
– És rumot iszol.
– A mi van.
– Megölöd magad.
– No, nekem nincs sok veszíteni valóm. Két-három esztendő alatt úgyis készen vagyok. Hogy huszonhét nappal többet vagy kevesebbet élek-e, az már mindegy.
– Mesebeszéd. Nem volna neked semmi bajod. Erővel teszed tönkre magad.
– Hát legyen úgy, azt se bánom. Hanem most nem erről van szó. Ráérsz?
– Hogyne, hogyne!… Csak attól félek, hogy az asszony mindjárt kijön…
– Tőlem az asszony is hallhatja. Nem szeretem ugyan, ha a nők a komoly dolgokba is bele kotnyeleskednek, de ha nálatok ez már így szokás…
– Kérlek… éppen azért, mert az asszonynak semmi köze hozzá… csak figyelmeztetni akartalak.
– Jól van, ne foglalkozzunk tovább az asszonynyal… Hallgass rám. Azért jöttem, mert te talán még meg tudnád menteni, ha nem is az életemet, legalább azt a lehetőséget, hogy egy darabig még eltengődhessek… ezt a két-három esztendőre való létet. Irtózom a szennyes nélkülözéstől, nem akarnék halálom előtt az ebek harminczadjára kerülni, nem akarom, hogy még inkább szánakozzanak rajtam. Tudsz róla, hogy mi történt velem? Mostanában annyit beszéltek erről, hogy csudálnám, ha nem hallottad volna.
– Igen, hallottam, nagyon is sokat hallottam rólad…
– Annál jobb, legalább nem kell szaporitanunk a szót. Tehát: nevetség tárgya lettem és tönkre jutottam. Alaposabban, mint képzeled.
– Hallottam, hogy huszonnégy óra alatt adtad el a szentmiklósi pusztát. Micsoda esztelen pazarlás!…
– Hja, huszonnégy óra alatt kellett a pénz, és máshonnan nem szerezhettem annyit.
– Elkártyáztad?
– Azt is mondhatnám, hogy elkártyáztam; másoknak ezt mondom. De nem, nem erre kellett a pénz. Megtudtam, hogy az az asszony, a ki a nevemet viselte, adósságokat csinált a hátam mögött. Ezeket az adósságokat fizettem ki vele.
– Megőrültél? Ez a hitvány teremtés meggyötör, csúffá tesz, pellengérre állit, végül megszökik egy olyannal, a kit nem fog kifoszthatni, s te tönkre teszed magad, hogy rögtönösen fizethesd ki az adósságait?! De hisz ez tisztára eszeveszettség!
– Értsd meg: ezeket az adósságokat azalatt csinálta, a mig a nevemet viselte; azalatt csinálta, a mig vállaltam érte jót, rosszat, okosat, oktalant, életet, halált, mindent! Az én nevemre, az én tisztességemre hiteleztek neki; abban a föltevésben, hogy az én gondolkozásom, az én becsületérzésem soha, semmiféle körülmény között, nem fog alkudozni s nem fog kibúvókat keresni! Ő befonhatta, de én nem csaphattam be azokat, a kik számítottak a nevemre, arra a névre, a melyet az apám viselt, akkor se, ha ravaszúl és rosszhiszeműen számítottak rá… a ki erre épített, az lehetett akárki, akármi, de jól épített! Aztán, ember, erőltesd meg az eszedet és értsd meg, hogy ezt az asszonyt én ki akartam fizetni, ki akartam fizetni, ki akartam fizetni!
– Az istenért, ne kiabálj úgy! Mi szükség rá, hogy a cselédek is meghallják?!… Érdemes ennyire felizgatnod magad?
– Ebben igazad van. Szóval túl vagyunk rajta; megtörtént, mert így kellett történnie. S most már hiába vitatkozol velem.
– Nem vitatkozom veled, csak sajnállak. Mert sejtem, hogy ezzel megpecsételted sorsodat.
– Olyanformán.
– Semmid se maradt?
– Nem sokkal több a semminél. Megmaradtak a szőnyegeim, a képeim, más egyéb haszontalanságok, meg a házam. Jobban mondva: a ház. Mert ez csak félig-meddig az enyém. A telekkönyv még az enyémnek vallja, de biz az már csak úgy lóg a levegőben. Jövedelme nem fedezi a terheit, s én most már csak a szőnyegeimből, meg a képeimből élek. De a szőnyegeket csak úgy elkótyavetyélem, a festett fürdőző asszonyok a tizedrészét se adják vissza annak, a mibe kerültek; lassankint mindez elfogy s akkorára a ház is szétfoszlott, mint egy pókháló. Csak te menthetnél meg.
– Hogyan?
– Ebbe az építkezésbe ostobaság volt belemenni, de soha se tudtam számítani, s akkor a legkevésbbé, mikor először életemben okos akartam lenni, s a jövőre, a családra gondolva, rábeszéltettem magam, hogy telket vegyek. Az épület kétszer annyiba került, mint a hogy számították, s a mostani jövedelmemből a bank kölcsönét nem tudom törleszteni. Nemsokára egy tizezer forintos részletet kellene fizetni; ez a tizezer forint nincs. S ha a határidőre nem fizetek, elképzelheted, hogy mi következik. A csőd.
– Add el a házat a terheivel együtt.
– Nem lehet, mert most nincsen ára. Nincsen ára, mert ismerik a szorultságomat, s mert a ház távolról se ér annyit, mint a mennyibe került. Eladni annyit jelentene, mint odaadni ingyen. Abból a tenger pénzből, a mit beleöltem, csak úgy menthetek meg valamit, ha megtartom; legalább egyelőre. És erre csak egy mód van: ha kölcsön kaphatom tőled a tizezer forintot.
– Azt tudod, hogy nekem nincs heverő tizezer forintom. De föltéve, hogy megtudnám szerezni, mit remélsz ettől a császár-metszéstől?
– Mit remélek! Mit remélek! Azt remélem, hogy egyelőre elkerülöm a csődöt s összes következéseit, a sáros halált, fuj!… Azt remélem, hogy időt nyerek, s ha időt nyerek, nem veszítem el, hanem értékesíthetem, a mim még megmaradt!… Azt remélem, hogy ha egy darabig békességben élek, ujra beleélem magam a munkába s megkereshetem azt, a mire két-három év alatt még szükségem lehet!… Azt remélem, hogy nem halok meg szeméten, szennyes ágyban vagy a könyörület helyén, hanem otthon a tulajdon fészkemben, s a fiókomban még marad annyi, a miből ki lehet fizetni a betegápolót!… Azt remélem, hogy az utolsó napjaimban nem kell alamizsnából tengődnöm, vagy szégyenletes kölcsönökből, terhére a közelemben maradtaknak, s az egész világnak!… Fuj, miket mondatsz velem!… Mit remélek? Hát ezt remélem.
– Jól van, megértettelek. De valamiről nem beszéltél. Ha én oda adnám neked, a mire most szükséged van, csak úgy tehetném, ugy-e, ha ezt a pénzt a gyermekeimtől vonnám el, ha tőlük venném kölcsön, nem igaz?… Biztosíthatsz-e, hogy ha ezt megteszem, nem rövidítem meg őket? Biztosíthatsz-e róla, hogy ez a tizezer forint nem vész el?…
– Nem biztosíthatlak. A valószínű az, hogy, történjék velem bármi, a tizezer forintod megmarad; a ház a tietek lesz s ennyit alighanem meg fog érni a halálom órájában minden terhe mellett is. De ez csak valószinű, nem bizonyos. A hogy már sokkal többet bele temettem ebbe a házba: meglehet, hogy ezt is csak bele temetném. S akkor hiába tábláztatom rá a kölcsönt és hiába irok végrendeletet, a mi különben fölösleges, mert e nélkül is ti volnátok az örököseim… Mondom, megeshetik, hogy a ház elnyeli ezt a tizezer forintot is, a mint elnyelte a többit. Ez a körülményektől függ, nem tőlem. A ház értéke emelkedhetik; de csökkenhet is. Nincs kizárva, hogy két év mulva mégis csak dobra kerül; ebben az esetben, vagy ha egy bizonyos időpontban kénytelenek vagytok eladni: meglehet, az ára nem fogja meghaladni a terheit. Szóval nem biztosíthatlak semmiről. Magammal hoztam az irataimat; ezekből kiszámíthatod, mit ér, a mire ezt a kölcsönt kérem. Annyit azonban előre mondhatok, hogy ha meg akarsz menteni, ezt csak koczkázattal teheted. Biztosítani nem tudlak semmivel.
– Mondok neked valamit. Hagyj ott mindent, s gyere ide hozzánk. Gondodat viseljük; nem látsz szükséget semmiben. Vadászgatsz, olvasol; azt téssz, a mit akarsz. Ha kedved telik benne, meggyógyítod a fájós lábú parasztokat. És nem törődöl semmivel.
– Köszönöm, de nem tudnék itt élni. Az élet nekem az, a mit megszoktam.
– A villamos láng, a zajos társaság, a nyüzsgő embertömeg, a lóverseny és a kártya?…
– A hogy akarod. Nem igyekszem azon, hogy különbnek tüntessem fel magamat előtted, mint a minő a hírem. Elég az hozzá: köszönöm a hozzám való jóindulatodat, de nem óhajtok a házadnál szegény rokon lenni.
– Félreértesz. Jó szívvel ajánlom ezt és sajnálom, hogy visszautasítod. Nem vitatkozom veled; az életről való fogalmaink nagyon különbözők. De valamiben egyet fogsz érteni velem. Abban, hogy a kívánságodra e pillanatban még nem felelhetek. Előbb meg kell beszélnem a dolgot az asszonynyal.
– Hogyne! Közös szerzemény, közös jogok.
– Igazságtalan vagy a feleségem iránt. Ő igen jó asszony.
– Ez a megjegyzés fölösleges volt. Ha tudnád, mennyire tisztelek minden asszonyt, a ki nem szökik meg az urától!…
– Hol vannak azok a papirok?
– Az útitáskámban pihennek. Végig sétálták már az összes bankokat; egy kicsit fáradtak.
– Azt hiszem, te is az lehetsz. Add ide az iratokat, aztán dőlj le és aludjál egy keveset.
– Ne aggódjál rajtam. Azzal, hogy nem aludtam, legfeljebb három órával siettettem a halálomat. Mondjuk, hogy nyolcz órát aludtam volna; még így is nyertem öt órát.
– Szép nyereségeid vannak! No, még beszélünk a dolgaidról… Ebéd alatt, vagy délután… mondjuk: délután.
III.
Valami nagyon sokat nem beszéltek ezekről a dolgokról, se ebéd alatt, se délután. Ebéd alatt egyáltalán nem igen beszéltek; csak a gyerekek mulattatták a kedves János bácsit, a szülők homlokán valami mélabú borongott. Délután se nyúlt hosszúra a tanácskozás. Rudolf úr egyet köhögött, behívta János urfit a kanczelláriába, egy darabig ötölt-hatolt, aztán előadta, hogy átvizsgálták az iratokat, hogy tizezer forint igen nagy pénz, s hogy az asszony meg ő nincsenek egy nézeten. Az asszony tudniillik úgy vélekedik, hogy nekik nincs joguk koczkára tenni a gyermekeik pénzét, bármily tisztes czélzatból.
– Nagyon különösnek találja – magyarázta Rudolf úr életepárja felfogását – hogy a szentmiklósi puszta vételárával nem a tulajdon tartozásodat fizetted, hanem azét az asszonyét, a ki a feleséged volt, de már nem az. És ebben az egyben igazat kell adnom az asszonynak. Mert házasság ide, házasság oda, hitelezők így, hitelezők amúgy, a nagylelkűség egy bizonyos határon túl esztelenség, és engedj meg, de bizony ezt a nagylelkűséget semmiképen se érdemelte ki az a nő, a ki, bocsáss meg, de mondjuk ki nyiltan: czudarul bemocskolta a nevünket!
Mikor Rudolf úr kiejtette ezt a szót: »nevünket«, János urfi elmosolyodott. A kisértetek mosolyoghatnak így, látván az élők marakodását.
A fehér arczról ellebbent mosoly keresztül járta Rudolf úrnak a lelkét.
– Mert hisz a te neved – szólt halkabban – édes atyád jóvoltából most már az enyém is… Én nem feledtem el, hogy mit köszönök neki… S már csak azért is végtelenül bánt, hogy az asszony…
– Az asszonynak igaza van, nincs jogotok koczkára tenni a gyermekek pénzét… No nem baj, nem baj, majd csak megleszünk valahogy! – vigasztalta bátyját János urfi.
– Nem felejted el, ugy-e, a mit mondtam? Ha jobbat gondolsz… ha megváltoznék a kedved… s megelégednél a mi csendes otthonunkkal: itt mindig tárt karokra találsz… Gondodat viseljük s nem látsz szükséget semmiben…
Ezzel befejezték az ügyet.
János urfit ettől a percztől fogva mintha kicserélték volna. Mint a kinek kő esett le a szívéről, felvidúlt, szinte gyermekké lett a családi körben. Egész nap ugrált a kis öcscseivel, s este, vacsora után, megtanította őket a tengerész-keringő döczögős verseire:
Visznek a – szél le – ányai…
– Mi az, a mit énekelsz? – kérdezte Rudolf úr.
– Egy angol operett – felelte János urfi.
És elbeszélte sógorasszonyának, hogy ebben a legujabb darabban a czimszerep előadója tízszer öltözik át s először mint medvetánczoltatónő jelenik meg, egy eleven medvével s több vörös nadrágba öltöztetett, öreg képü majommal.
Az asszony ezalatt arra gondolt, hogy sógora határozottan csinos fiú.
János urfi másnap reggel elutazott, de Rudolf úrnak még napokig a fejében kóválygott a tengerész-keringő badar verssora:
* * *
Dr. Ujfalussy János öngyilkosságát bátyja is csak az ujságból tudta meg. Az ujság leirta, hogy a holttestre a budai hegyek közt akadtak rá, s hogy az öngyilkos zsebeiben nem találtak egyebet, csak néhány névjegyet meg egy régi arczképet. Az arczkép – magyarázta az ujság – a legeslegrégibb fényképek egyike; abból az időből való, mikor Daguerre fölfedezése még egészen uj dolog volt. Fiatal leányt ábrázol; egy mosolygó édes teremtést, a kin fehér ruha van, olyan fehér ruha, a minőt több mint félszázaddal ezelőtt viseltek. Könnyű kitalálni, hogy: az öngyilkos anyjának leánykori arczképe.
– Különös! – tünődött Ujfalussy Rudolfné – én azt hittem, hogy anyádnak csak egy ilyen fényképe maradt. Az, a melyik nálunk van.
– Én se tudok másikról – szólt Rudolf úr, hiába erőltetve emlékezetét.
Az asszony nem sajnálta a fáradságot s előkereste az albumot. Emlékezett rá, hogy a régi képnek hol kell lennie. Csak az üres papírlapot találta ott; a fénykép eltűnt. Akkor vehette ki János urfi, a mikor utóljára volt náluk.
Rudolf úr elgondolkozva bámult maga elé.
– Mégis elvitt valamit – szólt az asszony.