HOMO DUPLEX.
I.
A krétai tíz vértanu ünnepe – a katholikusok január negyedikét írtak akkor – Kabarov fő-prokurátornak nehéz napja volt. Öt órakor kelt, mint rendesen, hétig az ájtatosságait végezte, aztán kihallgatást adott a szlihóvi metropolitának. A kihallgatás után megreggelizett – száraz kenyeret evett s vizet ivott, mint hajdan az anakoréták – majd tíztől délig a szent zsinat ülésén elnökölt s ismert, rideg akaraterejével irányította a tanácskozást. Később a külügyminiszter látogatását fogadta, majd a czárral értekezett, a ki két óra tájban kereste fel első tanácsosát.
Mihály czár nagyon nyugtalan volt aznap. Nem India, hanem a czarevnák miatt. Hogy mit szólnak az angolok Heret megszállásához, ez a czárt nem igen érdekelte. De annál inkább érdekelte az a háborúság, mely néhány héttel azelőtt tört ki anyja és felesége között. A fiatal czárné kissé szeles volt, s gőgös, mint minden asszony, a ki alantasabb sorból emelkedett fel a magasba; az özvegy czárné pedig, ez a nagy szív, mely folyvást érzett és dobogott, mindenkit szeretett a világon, csak a menyét gyűlölte. Valami kicsiség történt mindössze, de ezt a kicsiséget az özvegy halálos sértésnek nézte. A fiatal asszony pedig makacs volt, mint egy elkényeztetett szép gyerek; egy kis germán önzés, egy csöpp angol-szász durvaság… s a czár előtt, a ki lágy lelkű volt, mint egy német kisvárosi szende, a dolog rettentőnek tűnt föl.
– Beszélj velök, Kabarov – szólt a fő-prokurátorhoz, szinte könyörgő hangon.
A fő-prokurátor szava mindig nagy hatással volt az özvegy czárnéra. Borisovna Annának egész élete érzésekből, ragaszkodásból, lemondásból és türelemből állott. Alkalmazkodó, hajlékony lelke előtt, mely mint a repkény, mindig támasztékot keresett, majdnem a föld fölé emelkedőnek tűnt fel ez a kis ember, a ki maga volt a megtestesült, hideg akarat. A prokurátor mély vallásossága s példaként emlegetett szent élete, mely néha szinte megdöbbentőnek tetszett az anyagiassághoz jobban hozzátapadó női lélek előtt, tiszteletet gerjesztettek benne. És mindenekfelett tisztában volt vele, mekkora hatalom ez a nyomorult kis aszkéta, aki akárhányszor összetűzött a boldogult czárral, tervek miatt, melyeket az a másik, eszméken lovagoló férfi előbb őrültségeknek tartott s utóbb nagyszerűeknek ismert fel.
A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy tekintett rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a fegyverei ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem értette s józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába bujt rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik nem tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy ez a varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem magyarázták neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a szörnyetegben valami kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a kinek semmi érdeke a világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s nem iszik, csak vizet. A kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez asszony soha se férkőzött közel. A kinek nem szenvedélye még a hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész letenni, mihelyt ellent mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a böjt és imádkozás. Utálta, de félt tőle.
Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony megadta magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást.
Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-tanácsban. Ő maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket; Korzakov, a külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-ügyek következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba titkárainak a megirni valót. Végre visszavonulhatott.
Ekkor következtek a legnehezebb órák. A karácsonyi beszéd!…
A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még csak harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához.
Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart, melynek a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a ministransok lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok nem teljesítik a kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is pálinkát isznak. S a pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a két világrész ma még vakon engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb parancs; a parancs nem szólhat századoknak. S az egyedüli, a szent, az üdvözítő hagyomány napról-napra gyengül. A nép, az még holt föld. De valami már erjed a föld méhében. A téves eszme; a világot felforgató, sátáni gondolat.
Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld alatt, és szembe akart szállani minden poklokkal…
Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába.
Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk. Nem volt benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két nádszék, egy csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen egy Szent Vazul-kép szerepelt.
A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró betű a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál lassabban kezdtek sorakozni. Valami bágyadtságot érzett.
A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte megboszúlni magát.
Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre esett; s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt szavakat.
Elfáradt; végképpen elfáradt.
Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai teljesen elhomályosodtak; szeme lecsukódott.
Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az álom környékezte.
Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr, tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami különös meleg fényben égett.
Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát, álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és revolvereket.
Átöltözött.
Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon, nagyon öreg fiúé…
Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a szobáját s aztán kisurrant.
A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott róla, hogy őrízetlen kijárása legyen.
II.
A palotából épp ily nagy vigyázattal sompolygott ki. Egy darabig gyalog ment, aztán egy elhagyott helyen, kocsira ült. De erről is leszállt, s kétszer változtatott kocsit, míg végre a város legkülső részének egy sötét, piszkos, nappal is néptelen utczájába ért.
Az utcza sarkától ismét gyalog folytatta útját. Miután előbb óvatosan körültekintett, nem követi-e valaki, egy ócska, gyanus külsejű, egyemeletes ház előtt állapodott meg. Kulcsa volt a kapuhoz; pár percz alatt fenn volt az első emeleten.
A lakás ajtaját is egy magával hozott kulcscsal nyitotta ki. A szobában világos volt, mintha mindig várták volna.
Ebben az első szobában nem volt egy lélek sem. De a szomszéd helyiségből gyermekzsivaj hallatszott ki.
A fő-prokurátor nem ment egyenest oda, a honnan a lárma hallatszott, hanem egy benyilóba lépett, s itt egyenruháját egy másik jelmezzel cserélte föl.
Ez a jelmez még különösebb volt, mint az első. A fő-prokurátor, mikor felöltözött, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás fiú. Rövid zeke s hátulgombolós nadrág volt rajta, mely csak a térdéig ért s harisnyákban végződött; fejére vörös pántlikás szalmakalapot tett s nyakába táskát akasztott, olyat, a minőt az iskolás fiúk viselnek.
Igy felöltözvén, besietett ama szobába, a honnan a hangok hallatszottak.
Nagy, világos terem volt, melyben egy sereg gyerek nyüzsgött, zsivajgott – mindnyájan nyolcz-tiz évesek lehettek – egy szép, kövér asszony körül, a ki úgy ült közöttük, mint egy kotlós tyúk a csirkéi között. Ez az asszony nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. Pompás teremtés volt, a kin csak úgy feszült a ruha; a Bőség meg az Egészség istenasszonyát festették ilyennek. Gyönyörű, buja, szőke haja igazán méltó volt rá, hogy vászonra tegyék, a két nevető kék szemmel – csak fiatal anyákon látni ezt az édes tekintetet – a szabályos, kis orrocskával, s a picziny, kissé duzzadt, vérvörös ajkakkal. De a nyaka és a válla meg éppen valóságos csoda volt.
És pedig olyan csoda, a melyben nem volt semmi titokzatos. Fiatal anyák nem szoktak így öltözni. A karja és a válla fedetlen volt, annyira fedetlen, mintha bálba készült volna.
Mikor a fő-prokurátor belépett, a gyerekek nagy lármával fogadták:
– Fedor! Itt van Fedor!
A fiatal asszony pedig mosolyogva köszöntötte:
– Megjöttél az iskolából, Fedor?
Fedor oda szaladt a szép asszonyhoz s kezet csókolt neki. Aztán lehajította a táskáját s a terített asztalhoz ült, a hol már várta a vacsora. Fedor mohón evett, s mikor lenyelte az utolsó falatot, oda rohant a czimboráihoz, a kik már hívták:
– Fedor, egyél gyorsan, s aztán gyere játszani.
Az újon érkezett nem sokáig kérette magát; csakhamar maga is részt vett a játékban. A gyerekek összefogóztak Fedorral, s keringelni kezdtek a szobában:
– Körbe, körbe, körbe járjatok…
Fedor is velök énekelt:
– Körbe, körbe, körbe járjatok…
De a jó egyetértés nem tartott sokáig. Az egyik gyerek felkiáltott:
– Anyuska! Fedor rossz! Verje meg Fedort!
Egy kis lány sírva panaszkodott:
– Fedor megcsípett! Anyuska, verje meg Fedort!
– Ejnye te, haszontalan kölyök! – haragudott a szép asszony s előkereste a virgácsot. A virgács inkább seprűhöz hasonlított.
Megfogta Fedornak a fülét s elverte. A gyerekek boldogan kiáltoztak:
– Ugy kell Fedornak! Fedor rossz volt! Csak verje meg, anyuska, verje meg!
Fedor jajgatott, de nem menekülhetett a büntetés elől. Mikor megkapta, a mit érdemelt, duzzogva a sarokba bujt és csendesen pityergett.
– Rossz kölyök! – zsémbelt a fiatal asszony. – Máskor viseld magadat becsületesen!
De nemsokára kegyelmet kapott. A fiatal asszony kiküldte a szobából a gyerekeket, s megczirógatta Fedor arczát.
– No, ne sirj! Azért én szeretlek, ha rossz vagy is. Hanem máskor viseld magadat szépen, s ne bántsd a testvéreidet.
Fedor azonban tovább is sirdogált, s az öklével törülgette a könnyeit.
A fiatal asszony már megbánta a heveskedését. Magához vonta Fedort, s az ölébe vette; aztán valami dajka-nótát énekelt neki, hogy elaltassa.
Fedor elaludt.
III.
Másnap délután a fő-prokurátor tovább dolgozott ünnepi beszédén. És a következőket írta:
… »A pogány költő azt mondta, hogy minden asszony rossz, minden férfi hitvány, s még sincs fenségesebb dolog, mint a szerelem, e két rosszaságnak az ölelkezése. Igy beszél a pogány. Én pedig azt mondom nektek: Igaz, minden ember gyarló. Mindnyájan bűnök között élünk. De a gyarló emberben van egy fenséges dolog, a mi részese nyomorúságainak, és a mi nem vész el vele. Ez a fenséges dolog: az eszme. Ha az eszmének éltek, a végtelen irgalmasság el fogja nézni hibáitokat!«