TÉL.
I.
A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a telegrammot. Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy veszített. Mikor a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a pecsétet és elolvasta a messziről érkezett hírt.
A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki valamikor az ő felesége volt. Ezt tudatta vele:
Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük.
Gerlayné.
Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak, letepernek és mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a fájdalmát érezte. Azt, hogy a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak, Barcsay gróf lehetetlennek tartotta; arra az eshetőségre, hogy a leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig nem gondolt soha.
Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe.
– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… – kérdezte egy hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat adott.
A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a tekintete rákapaszkodott.
Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték rá az érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után rakták a koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld levelekből és fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz elborította Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a szalagok közül:
ÉLT 33 ÉVET.
Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy tisztviselőt:
– Egy vasúti menetrendet kérek.
Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy három esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő belemosolyog ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a menyország… Milyen régen volt ez!…
Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet.
– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm.
Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti összeköttetéseket: a Rivierától az erdélyi havasokig. Végre kiszámította, hogy ha azonnal indul, még csütörtök este Marosvárott lehet. Alighanem gondoltak rá, hogy a temetésen ő is ott akar lenni.
Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is részesítették. Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos beteg. Pedig hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy sor se érkezett tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran betegeskedik. Akkor ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár odavetett szóból ki gondolna mindjárt a halálra?!
Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen bele törődött abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen mégse tehetett semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett hozzá, vagy legalább is jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint hozzá, az atyjához. Sőt, mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki, hogy maga is a félig idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az édes gyermekét. Bántotta a hanghordozása, mely egyik anyai nagynénjére emlékeztette; észrevette, hogy nagyon megfonnyadt, mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani magától azt a megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer azokat a kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a kikkel ő, az elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba állani.
De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak, az évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A szeretet egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a mostoha testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«: természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is, pedig hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen gyermekéhez fűzi?!
És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát. Két hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult kötelesség kisértetei.
– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a parkban az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam. A míg a zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl ritkábban, egyre ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki, mint egy keresztapa… De szereztem-e neki valaha egy igazi tartós örömet? Vele volt-e a gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem éltem vele, még csak képzeletben sem; érzéseimen mások osztakoztak. És még könnytelen szemmel tudtam nézni a hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik fiatalabbak, üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el kellett hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a mi marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem ment férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e ma is, nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki beledobtam ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi kötelességekből, önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan kevéssé tettem életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán először, feléje irányítom minden gondolatomat, nem látom tisztán arczát és alakját, nem emlékszem, hogy milyen ruhában volt s hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára láttam, nem emlékszem rá annyira, a mennyire egy futó viszonyára emlékszik az ember, nem emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a zengésére, s nem látom a távolból, hogy milyen a koporsóban!
De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s ránéz a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó, ezt az arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia az összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban – a könny végre kicsordult a szeméből.
II.
Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az utazó még egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt a vasúti kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj.
Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre adósa maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen valamelyest kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott évekből csak órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy eszébe jussanak a régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát visszakényszerítette a multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett gyötrelmes pillanatokat, hogy sorra megemlékezzék mindama szenvedésekről, a melyeket valaha szegény gyermeküknek okoztak, ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta magát, mint a ki vezekelni akar.
És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra, mikor az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül hagyott kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn az anyja után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják egymástól a gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő pillanat, mikor a gyermeknek választania kellett volna közöttük, s felelet helyett zokogva borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás, búcsú, meg a többi őrület, a melylyel mind az ő kis szivét facsargatták.
Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott, mindent ez tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság!
Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje lett volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja lehetett volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a konokságával szemben tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy méltó a bocsánatra – hiába. S még ő beszélt szeretetről, szerelemről, kötelességekről, az ostoba!
És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy, hogy ez már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy kellemes viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell megítélni. A mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A mosolya, a gyöngédsége, a figyelme ezé volt. Tőle pedig észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést meg kellett volna osztania a szülei között, az asszony kaparta magához.
Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta makacsságával! Ez tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is, mely egykor tele volt szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a fekete, kopár táj odakünn.
S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A gróf, hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt mondták róla, hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan volt, mint egy negyven-negyvenöt éves emberé.
Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a kicsapongások, még a bajok sem, a melyekben bőven volt része. Hidegvérét példának emlegették; a szeme olyan volt, mint egy indiáné, a keze soha se reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen izgatott lett volna.
Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján. Időnkint átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot, meg visszajött, hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de aludni nem tudott. Szítta egyik szivart a másik után, és szerette volna, ha valakit megölhet.
Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi kastély kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor kiszállt a vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj fekete volt, s a szél a szemébe söpörte a havat.
A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe.
– Engem vársz? – kérdezte a gróf.
– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se érkeznél meg.
Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi lovaknak.
Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először:
– Mi baja volt?
– Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták, hogy tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz.
– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak emlegetni – szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen történt, hogy nem tudtatok értesíteni?
– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy tíz napja is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor le kellett feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart nyugtalanítani; csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk megijeszteni azzal, hogy mégis haza hívunk.
– Sokat szenvedett?
– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor már csak az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még nem mozdult el mellőle.
Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg először:
– A báró jobban van-e?
– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak ül és néz maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk hozzá: »Nem akarsz valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog valamit, de rendesen nem lehet érteni, hogy mit mond. Különben soha se kíván semmit. Megmondtuk neki, hogy szegény Vilma meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé.
– Hát a gyermekei?
– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő volt… mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna!
A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott.
– Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz időnk lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja magát.
Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre igyekeztek. Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete tömbje. A gróf eldobta a szivarját.
Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet, megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat előtt. A gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott van!…
III.
Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet, szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle a koporsófödél.
Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat. Azzal a daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos örömet találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte ezt a tilalmat, mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem egyszersmind isteni parancsnak engedelmeskedik. Jól esett szembeszállnia a halállal.
A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke, erőnek erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s maradt. Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt hitte, hogy leroskad.
De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak. Halkan szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol suttogó alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani. Mintha panaszkodott volna a halottnak.
Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt.
– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött…
– Igen, jöhet mindjárt.
Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött.
Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot, hogy egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére!
Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az szembe jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy pillantással felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek részvétét.
Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták egymást. A gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta, mig az a másik elmegy onnan.
Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De érezték, hogy itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt szótlanul állottak a báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a földre, egy tekintetet váltva kimentek a szobából.
A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a másik nem jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a féltékenység. Nem, nem fogja visszarabolni tőle a halottat!
Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még most is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett jobbkarját látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol bátortalanul hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy körülkarolni, megsimogatni szeretné a halottat, de fél, hogy ez az érintés szenvedést okozhat neki. Arcza, mintha bocsánatot esdekelt volna; a tekintete azt mondta:
– Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre kárhoztattalak! Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg nekem!
A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját.
Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen ezzel az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen: de mégis elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak senkinek!… Bement s megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf felegyenesedett.
A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok égő, füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg a falakat és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó por fojtóvá, kábítóvá tették a szoba levegőjét.
De mit bánták ők azt!
– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a gyászolók halk, suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy fölkelti a halottat. – Megérdemelte öntől!…
A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart volna vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy elmaradok a gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy ha mi ketten idegenné váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá is?! Van lelke így szólni hozzám, az apához?!…«
De a báróné folytatta:
– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette az eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis amuletet: egy Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta viselte ezt az ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki Lourdesból, egy nagy betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön, mert azt óhajtja, hogy gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire ő tisztelettel gondolt… Ez volt az utolsó kívánsága.
– Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás környékezné – csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg kell halnia?!
– De tudta.
– Elárulták előtte?
– Megmondtam neki.
A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha húsz évvel megifjodott volna.
– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja, megmondta neki!…
– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a báróné, büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett Isten előtt megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt kézzel. Fehér ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár elé: Isten szine előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni.
– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a harag hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek tartozása volt az Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását, vezekelt volna másképpen, s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be haldokló gyermekének utolsó pihenését, utolsó nyugodt óráját!…
– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné – csak egy törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma szerint más vallásra tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni fog fölöttem! De bárki a szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a ki… A ki nagyon jól tudja, hogy én uj frigyemben nem a boldogságot kerestem, hanem az oltalmat gyermekemnek! Míg ön a bűn után futott, én egy idős embernek nyujtottam a kezem, nem, hogy az ön példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e jó ember gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön oltalmára már nem számíthatott!
– De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen a természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az oktalanságával, a szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot az én megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el, megengedem. Olyan hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg egyszer: minden férfi!…
– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója előtt!
– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s hogy a magunkét, az hagyján, de az övét is!…
– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?!
– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet, olyan viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket ön idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam önt, s hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az én hibám az ön lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el mindent, hogy jóvá tegyem a hibámat?! Esztendőkön át kérleltem önt, könyörögtem vissza családi életünket, igyekeztem megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt követelt… De önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet!
– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a köztünk lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt, a hogy ön nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett, az a galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen!
– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta fel az életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen!
– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem, észre se kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes hitványságot! Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan régen volt, hogy talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon, alázkodjék meg, tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett volna születned, szegény gyermekem! Hanem erre az én lelkiismeretem azt mondja: nem igaz, nem igaz, nem igaz! És nincs feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a galádságot meg tudja bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud szeretni, és csak azt, a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden igazi asszony így gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit tehettem én arról, a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte el a boldogságot, én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk egymáshoz!
– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett! Még ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe, hogy ez a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a hitványságokhoz való ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg az Isten – hogy a férfinak nem bocsátott meg, nem tudott megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha van lelke: Istenhez emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik szerencsétlen, nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére ragaszkodnia kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még ehhez sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak egy erény van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön oly gonosz tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől, lassankint elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!…
– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért, mert ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét, képességeit, szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott nem, a hol ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!… Félistennek tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e?
– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja azt a nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez önhöz! Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette ennek a kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné, szomorúvá az ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála óráját is!… Ó, miért is kellett önt megismernem!…
Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak.
– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én tettem rémessé a halála óráját?!…
Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz, az izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy nagy álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte.
Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé.
A báróné iszonyatosat sikoltott.
– Mi az? Mi baja?
Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad.
– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. – Felült a koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában… hogy ne bántsuk egymást!…
A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az.
Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni!
* * *
A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a lábáról: ágyba kellett fektetni.
A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak ekkor vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn javában tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak itt, a havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét.
Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha valahonnan a fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet. A szél vadul süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett koldusokhoz hasonlóan rázták sovány karjaikat.