AZ IGAZI.
I.
– Hortense!
Hortense felütötte a fejét Guy de Maupassantjából.
– Mama?
– Vedd föl a sötétszürke krepp ruhádat. Velem jössz.
– A szürke kreppben? Hová?
– Keresztatyád nagyon rosszul van. És nincs mellette senki, a huga sem. Illő, hogy legalább mi meglátogassuk az utolsó óráiban.
Először hallotta ezt a szót: »keresztatyád.« A családban mindenki csak Aurélnak hívta. Ő is úgy szólította, hogy: Aurél.
– De hiszen a papa nincsen itthon?
– Egy okkal több, hogy mi menjünk el hozzá.
Hortense elgondolkozott.
– Kedves kis mama, aranyos kis mama, hagyj engem itthon. Vidd el Zsuzsikát.
– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
Hortense elfordult. Nem akart találkozni anyjának a tekintetével, melynek érezte a perzselését. Mintha levetkőztette volna ez a tekintet. Elpirult mélyen, és zavarában ostobaságokat kezdett dadogni:
– Félek a betegektől. Ideges vagyok. Nem tudom, mi bajom van. Rosszul érzem magam.
– Ne okoskodjál, hanem öltözzél át. Remélem, nem kell még egyszer mondanom.
Nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy ha ez a szép, kövér, hideg asszony egyszer, kivételképpen, komolyan beszél, az pengő ércz, a melyet készpénznek tekinthet az angol bank is.
Engedelmeskedett. Hanem a piszkos, fekete gyanu, a melyről már azt hitte, hogy: volt, nincs, ujra megmozdult a szíve fenekén.
Látta, hogy anyja néhány perczczel előbb egy levelet kapott. Tehát hívták. Mért hívták s mért kell neki is ott lennie? És ki ez az ember, a kinek engedelmeskedik mindenki, ez a szép, kövér, hideg asszony is, a ki soha se engedelmeskedik senkinek?
A cselédek elejtett szavai, melyeket gyerekkorában hallott, ujra zsibongani kezdtek a fejében. És látta keresztapját a családi asztalnál, anyjának a jobboldalán, estéről-estére, a mint lassan, kimérten dobálta a szót szép, őszes bajusza alól, mialatt a többiek megilletődötten hallgatták, akár a kinyilatkoztatást.
De hát ki ez az ember?
Ó, tisztában volt a jelentőségével amott, a külső világban. Olvasott a politikai szerepléséről eleget; mindig érdekelte ez a tárgy. És hallotta a róla szóló rosszakaratú megjegyzéseket is. Egyszer, valamelyik fogadó estéjükön, Rátóthy Gyurka, az ismeretes képviselőházi fenegyerek, nem sejtve, hogy a házikisasszony is hallgatja, így árulta el egy ujságiró előtt a gondolatát:
– Ezt az egész Gáthy Aurélt mindössze az különbözteti meg a többi politikai középszerűségtől, hogy nem kétszer, hanem négyszer vált inget naponkint. Tiszta ember és tiszta kezű. De hisz ágyúból kellene kilőni, ha még tiszta kezű se volna! Ekkora vagyonnal!… Odafenn szeretik és bíznak benne, mert kifogástalan úriember. Ez igaz. Hanem az is bizonyos, hogy ezt a lompos Tóth Pált, a ki, ha megfürdik, bizonyosan keztyűt húz, hogy valamiképp meg ne mossa a kezét, az ő kemény tatár koponyájával, nem adnám száz ilyen skatulyából kihúzott államférfiért sem.
De ez csak azoknak az itélete volt, a kik irigységből mindenkit kisebbítenek, lesajnálnak vagy vállon veregetnek; azoknak a legkevésbbé se komoly embereknek az itélete, a kik minden komoly dolgon csak csúfolódni tudnak. Az esti lapok másképp beszéltek Gáthy Aurélról. Kitünő embernek mondták, a kinek a szava elhallatszik a legmagasabb körökbe is.
A képviselőház folyosóján szállongó pletyka azzal módosította ugyan ezt a közvéleményt, hogy Gáthy Aurél előtt semmi se szent, csak a tulajdon mértéktelen hiúsága, de ez a hiúság zárkozott volt, mint az ember maga, s éppenséggel nem csökkentette a Gáthy tekintélyét. Szó sincs róla, nagyon komoly és érdekes egyéniség volt ott a külső világban.
Otthon, az ő otthonukban, elég kellemes is, bár kissé hideg. Hortense soha se hallott tőle valami különösebb nyájasságot. »Jól van ön, Hortense?… Örülök rajta, hogy jól van« – ezek voltak a legfeltűnőbb ömlengései.
Egyébként jó czimbora volt, a ki, ha Párisban járt, pontosan elvégezte, a mit rábiztak. Az izlésére sokat lehetett adni. Hortense az öltözködés kérdéseiben mindig tőle kért tanácsot s a legnagyobb báli sikereit az ő utasításainak köszönhette.
De mért ült ez az északsarki ember örökkön náluk, a mióta Hortense csak emlékezett?! Mért volt neki az ő otthonukban külön karosszéke?! És mért volt a mama, ez az elmés, víg asszony, mindig hallgatag, a hányszor a sarkutazó úr összeránczolta a homlokát?!
És hogy meri ez az ember hivatni őket, ha a halálos ágyához is?! A mamát, ezt a kevély személyt, a ki olyan csípős tud lenni a papával szemben?! És őt, a ki megvet mindenkit a világon, legyen az bálozó liba vagy államférfi?!
Mialatt feltűzte a kalapját, bepillantott a tükörbe. Nagyon sápadt arcz nézett rá vissza.
– Megint olyan vagyok, mint egy zöld béka.
Szemrehányásokat tett magának az ostobaságáért.
– Milyen képzelődő, gyanakvó és hitvány vagyok, mióta az a nyomorult elhagyott!
Akkor azt hitte, hogy ez lesz az utolsó nagy fájdalma. Hogy ezután már minden mindegy lesz. Mi is következhetik még azután, mikor az embert a faképnél hagyja a vőlegénye, egy kisasszonyért, a kinek véletlenül ötvenezer forinttal többje van, mint neki?!
És ime, az a nagy keserűség most már olyan kicsinyesnek tűnt fel előtte, mint a gyerekkori bánatai. Vajjon mi fog még következni?
– Méltóságos asszony, a kocsi előállott.
II.
A múzeum-utczai kis palota mintha már lakatlan lett volna. Az ablaktáblák bezárva, a kis utczaajtó becsukva kulcscsal. Csak az utczán elszórt szalma, mely felfogta a kocsik lármáját, jelezte, hogy odabenn még lakik valaki.
A csöngetésre Ferencz, az öreg komornyik, nyitott ajtót.
– Ó, méltóságos asszony, csakhogy itt van!
– Már csak órák vannak hátra. Vagy meglehet, csak perczek.
Mialatt keresztülmentek az előszobán, a szép szőke asszony azt sugta a lányának:
– Várj meg a fogadó teremben. Majd kijövök érted.
S eltűnt egy oldalajtón. Tudta a járást az idegen házban.
Hortense belépett a fogadó terembe. Ferencz, csak hogy kifejezze mélységes tiszteletét, előbbre húzott egy nagy karosszéket s oda állította az asztalka mellé, mely mögött egy széles ernyőjű álló lámpa világította meg a terem egyik sarkát. Közben elmondta, hogy a tanár urak éppen most vannak benn a kegyelmes urnál, de alighanem mindjárt eltávoznak, mert a műtétről, melyet meg akartak kisérelni, lemondottak.
Ferencz eltűnt s Hortense szétnézett a homályos teremben.
Fölkelt, hogy közelebbről lássa a képeket. Egyszerre azt hitte, hogy meg kell fogóznia. Szédülést érzett, a rémület szédülését.
Pedig a széles, fekete keretből egy édes, bájos arcz mosolygott rá vissza. Hanem ez az arcz az ő arcza volt. Az ő szőke haja, a diószínű fény-fodrokkal, az ő víz-szinű, csodálkozó szeme, az ő szépen rajzolt kis orra, az ő félénken mosolygó, légies, finom ajka, a mely mintha csakis arra való volna, hogy kérdezzen. Ugyanaz az arcz, a melyről egyszer valaki azt mondta, hogy egy bámészkodó angyalé, a ki azonban egy angol képes ujságból nézi a világot.
Az ő arcza a megszólamlásig s ez a kép még sem ő. Ötven-hatvan éve is lehet, hogy ezt a viseletet hordták, s a kép alján egy régóta halott mester neve piroslik.
Ferencz egy sok karú gyertyatartóval tért vissza, s kérdezetlenül is megmondta, hogy kit ábrázol a kép:
– A kegyelmes úr édes anyja, fiatal korában.
Egy szava sem volt a csodálatos hasonlatosságról.
– Egy kicsit hasonlítok hozzá, nem igaz?
– Ó, nagyon.
Mintha egészen természetesnek találta volna a dolgot.
Nem mert ránézni az öreg szolgára. Attól tartott, hogy a vén ember kiolvashatja a szeméből a gondolatát. Úgy tett, mintha a többi kép is érdekelné. De már nem látott semmit.
A szívében kavargó gyanu immár alakot öltött egy rettenetes mondatban. Ebben a mondatban, hogy: az az idegen úr, a ki odabenn haldoklik, az ő édesapja. Az igazi.
És nem arra gondolt, hogy ez az élet, a melyből az övé gyökerezett, íme, kialvóban: hanem csak arra, hogy az ő úri kis személye csak egy közönséges árulásnak a kelletlen, élő bizonysága. Hogy ő csak egy isten küldte emberke, a kinek a jövetele, meglehet, rettegéssel töltötte el az övéit, s a kinek senki se örült egy kijátszott férjen kívül! Hogy ő csak egy útszéli kakuk-fiók, a kinek már a létezése is igazságtalanság, s a kinek semmi egyebe a világon annál a szeretetnél, a melyet egy szegény, könnyenhivő, gyanutlan, agg embertől lop el!…
Megint egyedül volt. Belülről nem siettek érte. Mi történhetik ott, hogy így megfelejtkeztek róla? Ez már talán az agónia.
Egy könnycsepp se jött a szemébe erre a gondolatra.
– Milyen szívtelenné tettek! Milyen szívtelenné tettek!
III.
Egy negyedóra mulva megnyílt a jobboldali szárnyas ajtó. Az anyja állt ott s intett neki, hogy kövesse.
Utána támolygott. Keresztülmentek az összes utczai termeken. Az utolsónál anyja meghalkította a lépteit s vigyázva nyitotta ki egy udvari szobának az ajtaját.
A haldokló a szoba közepén feküdt, egy ottománon, szemben a kertre néző ablakkal, mely nyitva volt. Egy orvos és két betegápolónő forgolódtak körülötte. Hortense-t oda állították a lábához.
Ahogy belépett, a haldokló felnyitotta a szemét s úgy nézett a lányra, mint egy beteg hal. Aztán kihúzta a selyem-takaró alól hideg, nedves kezét, s feléje nyujtotta.
– Köszönöm, kedves Hortense, hogy eljött. Kérni akartam, hogy gondoljon rám jóakarattal. Ne felejtse el soha, hogy önt sokan szeretik…
Még mondani akart valamit, de a hangja elfult, s a keze lehanyatlott. Mintha valami szét akarta volna vetni a mellét. Előre bukott a párnájáról, s az egyik vörös-keresztes lány hozzá rohant.
A másik megfogta Hortense-t a kezénél s kivitte a szobából, vissza a nagy terembe.
– Megint a roham – szólt. – Sokkal hamarább tért vissza, mint vártuk. De csak egy-két perczig szokott tartani. Ha elmúlik, majd visszajövök önért. Jobb, ha nem látja; az effélét nem felejti el az ember.
De nem jöttek vissza. Majdnem egy óráig várakozott hiába. Végre megjelent anyja a küszöbön, kissé sápadtabban, mint rendesen.
– Vége!
– Meghalt?!
Egy pillanatig hallgattak.
– Nem akarod – kérdezte Hortense – hogy egy miatyánkot mondjak el mellette?
– Ahogy a szíved kivánja.
Hortense megindult, aztán meglepetve fordult anyjához:
– Nem jössz velem?
– Nem. Megvárlak. Rosszul vagyok.
És ott maradt a nagy teremben. Ez a szép, kövér, hideg asszony nem szerette a kellemetlen izgalmakat; ha csak tehette, kikerülte azt, a mit senki se nézhet megindulás nélkül.
Hortense még egyszer végig ment a lakáson, melyet most látott először és utóljára, letérdelt a halott mellé, s elmondta a miatyánkját. Aztán fölkelt, megcsókolta a halott kezét és homlokát, s még egy pár érthetetlen szót suttogott neki. Aztán visszatért az anyjához.
– És neki sincs egy könnye sem! – szólt magában.
A kocsiban nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a mikor már befordultak az utczájukba, szólalt meg ismét az anyja:
– A papának nem szükség említened a dolgot. Majd elbeszélem neki én magam.
IV.
– De hát őrült vagyok én?! Gyalázatos képzeletű, elvetemedett lélek, a mely csupa gyanu, bizalmatlanság és romlottság?! Sárgaságban szenvedő beteg, a ki sárgának látja az egész világot?!
Igen, úgy kell lennie. Lehetséges volna-e különben, hogy anyja látogatásokat tegyen, mialatt kiterítve fekszik az, a kit ő az apjának képzel?!
Emlékezett, hogy anyja egy vörös bársony szekrénykébe csukta be azt a bizonyos levelet. A szekrényke ott állt előtte. Vett egy papirvágót és felfeszítette a zárt.
– Gondoljon, a mit akar.
A levél ott volt legfelül. A borítékon semmi; belül ezek a plajbászszal írt, majdnem olvashatatlan szavak:
»Tévedtünk tegnap; ez az utólja. Nem hiszem, hogy megérjem az éjszakát. Kérem, jöjjön, s hozza magával Hortenset is.« Semmi aláirás.
Tehát ott volt előttevaló nap is, titokban.
– Nem, nem, mégsem vagyok őrült, csak nagyon szerencsétlen!
De olyan bizonyítékot akart, a mely kizár minden kétséget. Megtalálta azt is. A szekrénykében egy kulcsot lelt, s egy órai keresgélés után fölfedezte azt a fiókot, a melyet ez a kulcs kinyitott. Kezében volt anyjának egész levelezése.
A legelső, a legrégibb levélből megtudta azt, a mit tudni akart:
… »Csókold meg helyettem is kis Hortense-unkat«…
– Kis Hortense-unkat! Kis Hortense-unkat! Az ő kis Hortense-ukat! Ó, nyomorúság!
Mikor az anyja haza jött, odavitte neki a kulcsot, s azt mondta:
– Ott akarok lenni a temetésen. Olvastam a leveleidet.
A szép, kövér asszony nem vesztette el a nyugalmát. Nem jött az már zavarba soha.
– Annál jobb. Legalább okulni fogsz a példámon.
V.
A reggeli lapok gyászkeretben hozták Gáthy Aurél halálának a hírét. Hortense végigolvasta a hosszú nekrológokat, s rajta volt, hogy lelke szüntelenül ezzel az emberrel foglalkozzék, a kiről csak akkor tudta meg, hogy minő kötelék fűzte hozzá, mikor immár elköltözik. Be akarta vésni emlékezetébe a hangját, az alakját, a legjelentéktelenebb mondásait is.
Ó, milyen kevésről tudott az emlékezete! »Jól van ön, Hortense?« – »Nagyon örülök rajta, hogy jól van.« – »Ne viselje, Hortense, azt a kalapot; ízléstelen.« – »Mit hozzak önnek Párisból, kis Hortense?«
Még azok voltak a leggyöngédebb szavai, a melyeket a halálos ágyán mondott neki. És ezek is hogy hangzottak! »Ne felejtse el, hogy önt sokan szeretik…« Mintha az lett volna e szavak mögött: »Mindig arra gondoljon, hogy önben az öt százados Gáthy-család kék vére folydogál!«…
Aztán hálátlansággal, lelketlenséggel vádolta magát. Ellágyult arra a gondolatra, mily rosszul eshetett neki, hogy soha se szólhatott hozzá, úgy, mint apa szól a leányához, csak mint egy házibarát, a kiről tudják, hogy az érzelgés nem természete. Azért mennyi mély érzés lakhatott benne! Azért bizonyára nagyon szerette őt, ha a szeretete néma volt is!
És erőltette az emlékezetét, hogy gyerekkorában, mikor nem ügyelt rá, mily elérzékenyült szemmel nézhetett rá ez az ember, az apja, az igazi?! Bizonyosan számtalanszor a térdére ültette és játszott vele. Bizonyosan sokszor megsimogatta a haját s megcsókolgatta az orczáját. Bizonyosan szeliden feddette meg, hogyha rossz volt, s ilyenformán szólhatott hozzá: »Édes kis Hortense, legyen jó, mert magát nagyon szeretik!« Mit is mondhatott volna egyebet, szegény?!
De nem emlékezett semmire!
És minél többet gondolt a gyerekkorára, annál gyakrabban jutott eszébe, akarata ellenére, az a másik, az a fehér szakállu idegen úr, a kinek mindig ragyog a szeme s mindig kitárul a két karja, ha őt látja, s a kinek a hangja most is a fülében cseng: »Drága kis Hortense-om!« Ó, arra már emlékezett, hogy ez mennyit szorongatta az ölében, mennyit játszott vele bujósdit, hányszor simogatta, csókolgatta! Ennek még a kabátja gombjaira is emlékezett. Ez bezzeg nem törődött vele, ha a szép, nyugodt mama nevette az áradozásaiért, s szidta, hogy kényezteti a gyerekeket! »Drága kis jószágom!«… »Aranyos kis pillangóm!«… »Édes kicsi lányom!« Mert ez a jóságos arczu, fehér szakállu ember nem tudta, nem sejti, hogy őt nyomorultul meglopták s hogy az »édes kicsi lányom« csak egy hitvány kakukfiók!
Hiába kereste régi emlékei között »az igazi«-t, mindig ezt a másikat találta meg helyette. Arra akart gondolni, hogy amaz milyen szép, délczeg gavallér volt, de minduntalan a gyerekszoba elevenedett meg előtte, s a gyerekszobában mindig ezt a másikat látta, a nehézkes járásut, a fehér szakállut. A gyerekszobáról eszébe jutott egy nagyon mulatságos est. A szép mama bálba ment. A négy gyereknek be volt kötve a torka; nem volt szabad a szobából még csak kikukkanni sem. A papa nem bízott a cselédekben s ott maradt velök. Medvét játszottak. A papa volt a medve, Hortense a medvetánczoltató, a többiek a közönség. Ekkor állott elő Hortense a legelső elmés mondásával. A mint a medve, nem valami félelmetesen dörmögve, négykézláb fel s alá botorkált a szobában, kis gazdája megállt előtte s így szólt: »De papa, hisz te jeges medve vagy!« – »Mért?« – »Mert fehér a szakállad.« Ezt az emlékezetes ötletet a kis, de hálás közönség óriási derültséggel fogadta. Hortense úgy örült ennek a sikernek, mint később annak a hatásnak, melyet a családi körnél jóval nagyobb társaságokban a legszerencsésebb megjegyzéseivel, a legjobb ötleteivel ért el, – s a gyerekek még sokáig úgy hivták a papát, hogy: »Te kedves kis jeges medve!«
És a svábhegyi nagy vigasságok! A kirándulások a szamárháton, meg a papa meséi, a melyeknek mindig elfelejtette a végét, a miért aztán kinevették. Ezeket a nagy mulatságokat egyszer egy kis ijedtség zavarta meg. Hortense leesett a hintáról. A papa, a ki a verandán fürészelt, mikor látta, hogy a lánya elereszti az egyik kötelet s bukik, leugrott a verandáról és hozzá rohant. Hortense-nak nem esett baja, hanem a papának három hétig borogatni kellett a lábát.
Ez az ijedtség egy másikra s még nagyobbra emlékeztette, gyerekkora legnagyobb rémületére.
Akkor már tiz-tizenegy éves lehetett. Gyönyörü, verőfényes délelőtt Triesztből Miramaréba mentek csolnakon, ő, a papa, meg egy evezős-legény. Hirtelen szél kerekedett. A hullámok haragosan kezdték püfölni a csolnakot, az evezős-legény egyre sűrűbben nézegetett jobbra-balra s egyszerre egy kis habfodor becsapott a csolnakba. Hortense halálosan megrémült. A papa nevetett, de Hortense érezte, hogy apjának a karja erősebben szorítja magához. Mintha még most is érezte volna ennek a karnak a melegét… »Ó, papa, nagyon, nagyon félek!« Megsimogatta az orczáját és azt mondta: »Édes kis lányom, ha velem vagy a mamával vagy, ne félj te semmitől. Csak el ne mozdulj mellőlünk s mindig a szemünk előtt légy!« És nem félt többet, mintha az isten ült volna a csolnakban.
Majd megint egész kicsi leánynak látta magát, Berchtesgadenban, mikor megindultak a papával, a királyné virágát keresni. Találtak is eleget, de a fehér virágok mind szép magasan csücsültek, s Hortensenak mindig épp az kellett, a melyik a legmagasabban ült. »Papa, mászsz fel azért, a melyik ott fenn, fenn, egészen fenn van!« Már akkor is csak a legnehezebben elérhető kellett neki, s már akkor is nagy zsarnok tudott lenni. A hosszu, ősz ember nem sajnálta a fáradságot, s felmászott vagy húszszor, a hányszor, a kis lánya rendelte. A mama aztán összeszidta őket, mind a kettőjüket, mikor beállítottak hozzá, nagy diadallal. »Magának több esze lehetett volna.«
A kinek több esze lehetett volna, az mindig a papa volt.
Ő volt mindig, a kinek több esze lehetett volna, és ő volt, a ki ott volt mindenütt, a hová csak visszavitte az emlékezete. A multnak egész sereg derűs képe elevenedett meg Hortense előtt, és ezeknek a képeknek kivétel nélkül a nehézkes járású, hosszú, ősz szakállu »másik« volt a főalakja. Ő volt az, a ki nem riogatta el, mikor nagykomolyan kopogtatott a dolgozó szobája ajtaján: »Papa, hogyan kereszteljem el a szőke babámat?« – ő volt a titkos szállítója mindannak, a mit a mama haszontalanságoknak bélyegzett, s ő volt az örök védőügyvéd, mikor fegyelmi eljárások komor előjelei tették borússá a látóhatárt. És most is, csak őt találja itt, mikor elbujva kis szobájába, siratja azt, hogy született! Ezeken az apróságokon, a mik itt hevernek előtte, mindenütt az ő öreges írása: »Hortense-omnak«, »Hortense-omnak«, és megint csak »Hortense-omnak.«
Hortense-omnak! Ó, szegény ember, a ki nem is álmodod, hogy Hortense-od egy nyomorult tolvaj, a ki lopja a szeretetedet!
VI.
A gyászszertartást Hortense száraz szemmel nézte végig. Nagyon sokan voltak; ennyi ember előtt neki nem voltak könnyei.
Aztán megint bebujt a szobájába s nem akart kimozdulni onnan. Nem akart látni senkit, különösen azt nem, a ki szerencsére nem volt itthon. Remegett a gondolatra is, hogy előbb-utóbb hazaérkezik, s akkor majd a szemébe kell néznie, ugyanazzal a tekintettel, a melylyel azelőtt.
Csak egy hét multán érkezett haza; valami hivatalos tanácskozáson volt Berlinben. Hortense azon a délután szándékosan elment hazulról. Ezzel is nyert valami időt.
Mikor hazajöttek a Miss-szel, Zsuzsikát már egyedül találta a nagy ebédlőben. Zsuzsika valami angol regényt olvasott s közben-közben szép, rózsaszínű körmeit csiszorálta.
Azzal az ujsággal fogadta Hortense-t, hogy:
– A papa beteg.
Mintha a szíve megszűnt volna dobogni, annyira megrémült. Berohant hozzá a szobájába.
A fehér szakállú ember a kanapéján feküdt s egy hidegvizes zsebkendőt szorongatott a fején.
– Szent Isten, papa, mi bajod?
– Semmi, édes kis lányom, semmi. Átfáztam a vasúton és nagy náthát kaptam. Ennyi az egész.
Hortense melléje térdelt, csókkal borította az arczát, s a karjával átfonta a nyakát. Aztán suttogni kezdett hozzá:
– Papa, ne légy beteg, édes kis papa, ne légy beteg, mert… mert…
És a sírás, mely oly hosszú idő óta fojtogatta a torkát, kitört belőle. Ráborult az öreg ember keblére és zokogni kezdett keservesen.
– Édes kis lányom, kis Hortense-om, mi bajod, mi bánt?!…
De az csak zokogott tovább.
– No, mondd meg nekem… Megint az az ember, ugy-e?…
És megsimogatta a szőke fejet.
– Nem, nem az az ember. Minden ember. Gyűlölök mindenkit. Gyűlölöm az egész világot. Csak téged imádlak, édes drága jó apám!