A BICZIKLI-KIRÁLY.
Thurzó Emil gróf, az Egyesült-Államok földére lépve, így szólt magában:
– A fiam nagyot fog nézni, a mikor beállítok hozzá. Macbeth, látván, hogy a birnami erdő megmászsza a Dunsinan hegyet, nem mereszthette jobban a szemét.
És megint habozott egy verset. De az ötödik avenueről mégse akart visszafordulni az agg és örömtelen Európába.
Úgy tetszett neki, hogy most látja először New-York városát. Pedig tíz évvel ezelőtt sokat kocsikázott fel s alá ugyane tereken. De akkor lelkét más foglalkoztatta, nem a város látnivalói. Abban fáradozott, hogy elfogassa a fiát és ifjú menyét, a szökésük óta sokat emlegetett Schön Katit, közönséges tolvajokként, bár tudta, hogy nem voltak azok.
Persze nem sikerült czélját elérnie. Mindenütt a rangját megillető tisztelettel fogadták, a hatóságok egész szervezetök mozgósításával támogatták igyekezetében, de végre is eredménytelenül kellett visszahajóznia az ó-világba. Amerika nem adja ki a szerelmes párokat; azt pedig, hogy fia és menye meglopták volna Schön Náthánt, a szép asszony első férjét, a gróf nem tudta bebizonyítani. Schön Kati nem tagadta, hogy magával hozta a fülbevalóit, a gyémánt nyaklánczát s minden karpereczét, de nyilvánvaló volt, hogy ezek nem a Schön Náthán holmijai.
Azóta nagyot változott a világ s Thurzó gróf nemkülönben. Akkor úgy jött, mint a tájfun, most ellágyulva, barátságosan, mint Aeolus. Tíz év nagy idő, s a börze minden oroszlánszelidítő között a legelső.
Nem kellett tudakolnia, hogy merre van fiának a lakása. Mindenütt ott látta az óriási vörös betüket, melyek azt hirdették, hogy: »Thurzó bicziklijei a legjobbak és legolcsóbbak.« A kiáltó hirdetéseken megtalálta fiának a czímét is.
Kocsija egy nyolczemeletes ház elé vitte, mely nem volt ugyan olyan szép, mint a Strozzi-palota, de szemmelláthatóan többet jövedelmezett.
Alig hogy beküldte a látogatójegyét, feltártak előtte minden ajtót. De a nagyszabású meglepetés, melyre bizton számított, teljesen elmaradt.
– Szervusz, apám! – szólt egy hang, mikor belépett fia dolgozó-szobájába. – Viharos örömmel üdvözöllek, de nem ugorhatom a nyakadba, mert rémségesen fáradt vagyok: training után találsz.
A ritkás hajú yankee, a ki e nyájas szavakat magyar nyelven mondta, de meg se moczczant a kanapéján, csakugyan nem lehetett más, mint a fia, de – mily változás tíz év óta! – mintha csak a tulajdon nagyapja lett volna.
– Értem, hogy minden lelkesedés nélkül fogadsz, – szólt a gróf, – de meglep, hogy nem vagy meglepetve. Talán csak nem vártál?
– De bizony vártalak – felelt a látszatra idősebb, de valójában ifjabb Thurzó Emil – sőt mondhatnám, hogy már rég óta vártalak. Ha pedig azt mondod, hogy lelkesedés nélkül fogadlak, igazságtalan vagy irántam, mert én őszintén örülök, hogy látlak. Kérlek, foglalj helyet és gyujts rá. Az iróasztalomon kitünő havannákat találsz. A kubai háború óta már csak New Yorkban szíhatsz ilyeneket.
– És szabad tudnom – érdeklődött a gróf – hogy mi keltette benned ezt a sejtelmet? Mert meg fogod vallani, hogy a történtek után látogatásomra nem igen számíthattál?
Ekközben leült és rágyujtott a tulajdon szivarjára.
– Édes Istenem! – válaszolt a legjobb és legolcsóbb bicziklik tulajdonosa – ehhez nem kellett semmi telepathia. A magyar lapok annak idején megirták, hogy három év alatt mintegy negyedfél milliót vesztettél a tőzsdén; egy év mulva pedig azt olvasom, hogy galambokra lövöldözöl Monte-Carloban, vagy… bocsánat!… nem Monte-Carloban, hanem Nizzában. Ebből a kettőből ugyan könnyű volt kitalálnom a többit.
– Hm! – szólt a gróf, regalitászának füstje után bámulva – e szerint te így gondolkoztál: Az öreg tönkre jutott; vagy fejbe lövi magát, vagy eljön Canossába. Mivel pedig jobb eleven parazitának lenni, mint döglött oroszlánnak, kétszer kettő négy, hogy előbb vagy utóbb, de beadja a derekát. El fogja felejteni, hogy kitagadott, hogy tudni se akart rólam, hogy tolvajként akart haza seprűzni, hogy mikor a házasságomhoz az engedelmét kértem, az öngyilkosságot adta tanácsul, mindezt úgy el fogja felejteni, mintha nem is Thurzó volna, hanem egy koldusbotra jutott öreg házaló, és el fog jönni hozzám potyázni, mivel oligarcha-gőg van ugyan benne, de akármilyen szörnyű nagy férfiú, egy hatost sem tud megkeresni!
– Eh, apám – vágott közbe az amerikai Thurzó – ne kezdjük ujra a régi vitát, s ha lehet, tegyünk félre minden indulatosságot. Én nem így gondolkoztam, hanem úgy, a hogy te valóban gondolkozol. Minek izgassuk egymást üres szavakkal? Végre is én csak fiatalabb éned vagyok, s te se vagy más, mint én, huszonnégy évvel öregebb kiadásban. Te tökéletesen belém látsz, és ha mégis vitatkozol velem: nem kivánsz egyebet, csak azt, hogy meggyőzzelek arról, a mit természetesnek találsz. És én is könyv nélkül tudom, hogy mit gondolsz: azt, a mit én gondolnék a helyedben. Akarod, hogy pontról-pontra elmondjam, mi jutott az eszedbe?
– Tessék. Magam is kíváncsi vagyok rá.
– Hát elmondom. Mikor a croupier besöpörte az utolsó aranyadat, egy kicsit megszédültél. Talán el is fehéredtél egy kevéssé – ó, nem annyira, hogy bárki észrevehette volna! Aztán nyugodtan fölkeltél s olyan léptekkel, mintha az esküvődre mennél, kisétáltál a parkba. Odakünn, az első perczben, így vagy ilyenformán suttogtál magadhoz: »Hallod-e, hallod-e, Fekete Nagy János, meg kell halnod már most!« Előre föltetted magadban; az első pillanatban nem is képzelted, hogy máskép is lehet. De a hűvös levegő eszedre térített. És elkezdtél tűnődni. Hiszen ha csak a meghalásról volna szó! Egy Thurzó akkor hal meg, a mikor éppen eszébe jut. Végre is elég sokat éltél, s ha nem eleget, mindenesetre szépen. A legszebb nőket szeretted, jobban mondva, csak a legszebbeknek engedted meg, hogy szeressenek; a lovaiddal háromszor nyertél Derby-t, s ha néha, nagyritkán, hozzászóltál valami komoly dologhoz, a szavaidat érczbe vésték. Ha együtt látná az ember, a mit pezsgőben megittál, azt hinné, hogy az a Misziszippi folyó; ha annak, a mit elfüstöltél, felgyűlt volna a hamuja, azt képzelnéd, hogy te vagy a Vezuv; ha egy halomban heverne a pénz, a mit a kényelmedre, a szeszélyeidre, a mulatságaidra szétszórtál, ezer meg ezer embert lehetne eltartani belőle. Részed volt minden földi jóban, s nem is rövid ideig; a mi még hátra van, az csak seprűje az élvezeteknek. Meghalni! Annál semmi se könnyebb! De hogy főbe lődd magad egy kaszinó-épület mögött, mint egy sikkasztó pénztáros, mint egy beteg borbélylegény, mint egy érzelgős nevelőnő! Te, a hadvezérek ivadéka, több fejedelmi személy barátja, a mindenektől irígyelt nagyúr, a kinek csak akarnia kellett volna, hogy az ország egyik zászlósa legyen!… pénz miatt, hitvány pénz miatt, a mi nincs! – ezt a gondolatot nem viselhette el a jobb érzésed, ezt a csúfságot nem engedhette meg az esztetika. Soha se törődtél vele, hogy mit mondanak rólad, mert fölötte állottál mindenkinek; de hogy szánakozzanak rajtad halálod után, hogy miután mindenkit lenéztél, kiderüljön rólad, hogy nem volt miért büszkélkedned: ebbe a megoldásba nem törődhettél bele. Meghalni, az nem nagy dolog, de a kik fellegvárban éltek, azok a halálban se mennek a pocsolyába. »Páros vagy páratlan; ha nem sikerül, főbe lövöm magam« – ezt könnyen kimondja az ember, s a mikor kimondja, jóhiszemű. De mikor a végrehajtásra kerül a sor, az emberben feltámad a józan itélet, a belé nevelt tisztaságszeretet, az irtózás a dísztelen végtől, a kalobiotika szava. Hanem hát akkor mi a tennivaló? Nem halhattál meg nyomorultul, de nyomorúságosan élned épp olyan lehetetlen. Beállani főispánnak vagy miniszteri tanácsosnak? Fuj! De bankigazgatást vagy más szinekúrát vállalni s élni a nevednek és multadnak adott alamizsnából, végkielégítésből: alapjában ugyanaz lett volna. Azonkívül te nem olyan élethez szoktál, hogy akárminő hivatal eltarthatna; meghúzódni, nélkülözni, kiszámítani a garast, arra te nem is volnál képes. A leányaid, a kiket – nem szemrehányásképpen mondom – bőven elláttál hozománynyal, s a kik mind a hárman gazdag embereknél, európai fogalmak szerint valóságos náboboknál vannak férjnél, bizonyára gondoskodtak volna a te kényelmedről is, de kopott Lear királyként élni, egy kissé bizony, mondjuk ki a szót: kegyelemkenyéren, járni egyiktől a másikhoz, hogy meg ne únjanak, Goneril pénzén tartani szeretőt, vagy szegény rokonként beülni egy sarokba, felügyelni az unokákra és pikétezni a vendégekkel – egy Thurzó! A mint nem halhattál meg szegényesen, épp úgy nem élhettél így elrongyosodva. De mit keressük a részleteket? Egy nagyúr pénz nélkül: albatrosz a szárazon. Szánalmas, bántó, csunya látvány. Ez is dísztelen halál lett volna, csakhogy apró részletekben. Nem volt szabad meghalnod, s nem volt szabad vagyon nélkül élned. S hogyan szerezhettél volna vagyont? Elvenni Ákos gróf legvénebbik leányát? Nem, te nem tehettél olyat, a min egy pillanatig is mosolyogjanak! Nem is beszélve arról, hogy ez a rettenetes és megszégyenítő vég a magadfajta ember előtt a sáros halálnál is keservesebb. Végre eszedbe jutott, a minek legelőször kellett volna eszedbe jutnia. Az, hogy: van nekem egy fiam túl a tengeren; annak annyi a pénze, mint a köles. Attól akármennyit is elfogadhatok; csak a magamét veszem vissza. Igaz, hogy félreértések voltak közöttünk; az is igaz, hogy dühös vagyok rá, mert engedetlen és ostoba volt. De ha komoly dologról van szó, akkor ő meg én, most is, mindig egyek vagyunk. Nem ír, mert nem mer írni; ismeri a gőgömet. De az az egy ember nem érthet félre soha; nem fogja azt hinni, hogy a pénzéért bocsátok meg neki. Tudja, hogy a lelkemben már rég megbocsátottam, mert ha ostoba volt is, ő: a fiam.
– Elvégezted?
– E szerint te csakugyan azt hiszed, hogy koldulni jöttem hozzád? Ez bánt; nem szeretem, ha egy Thurzó meg akar alázni egy öreg embert, a ki neki azonfelül még az apja. És őszintén megvallom, hogy ebben a perczben már nagy kedvem volna visszafordulni. De csakugyan vis major hozott ide; ezt eltaláltad. Nincsen más választásom; azért hát folytatom, a minek elmondásába belefogtam. Nos tehát, mindenekelőtt tévedsz. Én nem pénzt kérek tőled, hanem: munkát; nem ajándékot, hanem űzletet. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy jólét nélkül nem tudok megélni, s tévedsz abban is, hogy nem tudom megkeresni a kenyeremet. Tudok nyelveket, s el fogom végezni, a mit rám bízol; nem kell kitartanod, le fogom dolgozni a fizetésemet. Szó sincs róla, a munkám neked nem valami nagy érték, de azt a szívességet megteheted nekem is, a mit megtészsz egy idegennek. Ha alkalmazod ezt a szerecsen urat, a ki bevezetett, engem is alkalmazhatsz. Hogy miért jöttem éppen hozzád? Nem azért, hogy valami tessék-lássék munka ürügye alatt egy kis italra valót dugdoss a zsebembe. Otthon, a hol várúr voltam, nem állhattam be kereskedő-segédnek; de itt, a hol senki se ismer, a hol egyszerűen épkézláb fehér ember vagyok, megkereshetem, a mire szükségem van. Otthon nem lehet se élnem, se meghalnom; de Amerikában még szép halálom lehet: egy hasznos emberé, a kiért kár. S ha a véletlen úgy akarja, tisztes életem is, mert a fiam, annak fejében, hogy munkát ad, nem fog velem felülről lefelé beszélni.
– Úgy lesz, a mint akarod. Tudom, hogy nem született ember, a kinek a szavára hallgatnál.
– Örülök, hogy harag nem maradt a szívedben. Ez becsületére válik az eszednek.
– Egészen őszinte legyek? Harag nem maradt a szívemben, de egy kis neheztelés igen. Ismerd el, nem voltál eléggé gondos apa. Legalább is nem eléggé erélyes. Igaz, sokat fáradtál, sőt mondhatni mindent elkövettél, hogy megakadályozd a házasságomat, de egy kissé későn, ha szabad felpanaszolnom. Egy húsz esztendős tökfilkóval, a ki azzal áll elő, hogy ő nem tud élni a Schön Náthán felesége nélkül, mi több: feleségül akarja venni a Schön Náthán feleségét: nem így kellett volna elbánni. Le kellett volna csukatnod; kényszerzubbonyt húzathattál volna a nyakamba. No de minden rosszban van valami jó. Ha otthon maradok, most főispán vagyok valahol s fecsérelem a pénzt. Amerikában pedig komoly ember lett belőlem.
– Úgy látom, nagyon is megkomolyodtál. Ez alatt a tíz év alatt mintha még egyszer ennyit öregedtél volna.
– Hja, a pénzt itt se adják ingyen. S az első esztendőkben testem verejtékével szereztem a vagyonom alapját.
– Talán csak nem hordtál zsákot?
– Azt nem. Mikor kijelentetted, hogy egy fityinget se várjak tőled, pénzzé tettük a feleségem ékszereit s azzal egy kis pálinkamérést nyitottunk. Az űzlet jól jövedelmezett, de ekközben megtanultam bicziklizni, a mi többet ért. A biczikli megbecsülhetetlen jószág; az ember felül rá s egy pár percz alatt messze elhagyhatja azt, a ki nélkül különben nem tud élni. Nem akarlak untatni; elég az hozzá, rövid idő alatt művészszé lettem a bicziklizés terén. Részt kezdtem venni a kisebb versenyekben; mindegyiket megnyertem. Neki bátorodtam; bele mentem egy pár match-be, fogadtam magamra és sikerrel. Vérszemet kaptam; jelentkeztem a nagyobb versenyekre is, minden időmet a szigorúan rendszeres trainingnek szenteltem s mindannyiszor győztem. Két év multán én voltam Amerika első bajnoka. Ekkor már jelentékeny összegeket szereztem díjban és fogadásban, de ez a sok verseny rengeteg sok fáradtsággal járt. Végre egy óriási eszmém támadt: feltaláltam és megalkottam a Thurzó-bicziklit. A Thurzó-biczikli levert mindent, a mi biczikli; s ma én vagyok a biczikli-király.
– S miben különbözik a Thurzó-biczikli a többitől?
– Semmiben. Csak drágább. De ki sajnálná azt az egy pár dollárt? Mindenki olyan bicziklin akar járni, a milyenen a nagy díjakat nyerik.
– S ezt nevezed te komoly dolognak?
– Nincs ennél komolyabb dolog a világon. Minden komoly, a mi jövedelmez, s annyira komoly, a mennyi pénzt hoz. Különben majd meglátod az űzletben.
– Igaz!… A feleségednek aligha fog tetszeni, hogy alkalmazol. Meglehetősen sok kellemetlenséget okoztam neki.
– Mit képzelsz?! Látszik, hogy nem ismered. A feleségem igen kiállhatatlan személy, de belátása, az van. Tudja ő, hogy te csak azt tetted, a mi atyai kötelességed volt; ha rólad beszéltünk, mindig elismerte, hogy helyedben ő se tett volna máskép. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelettel viseltetik irántad; mikor hajba kapunk, mindig veled hozakodik elő s azt állítja, hogy olyan alma vagyok, mely ugyancsak messze esett a fájától. Aztán meg ne feledd, hogy minden asszony született arisztokrata, s ő már tíz év óta Thurzó grófné, ha itt nem is viselhetjük a süveget. Mondhatom, mikor meghallottuk a balszerencsédet, halálosan rettegett, hogy pénzbajaid következtében valami mésalliancet találsz elkövetni!
– Nagyon kedves!… E szerint azt hiszed, hogy nem neheztel meg rád, amért…
– Megneheztelni? Biztosítlak, hogy nagy örömet szerzesz neki. Egy igazi nagyúr, ez az ő gyöngéje. Meglátod, hogy milyen hamar meg fogtok barátkozni! Kivált, ha megteszed azt a szívességet, hogy elkíséred egy-egy hangversenyre s tanácsokat adsz neki az öltözködésére vonatkozólag.
– Ó, nagyon szívesen.
– Nos, ha észreveszed, sőt kitünteted, ha nem nézed le, hanem egy kis figyelmet szentelsz neki, fogadni merek rá, hogy a milyen lelkes tisztelője az arisztokrácziának, s a milyen fiatal maradtál, egyszerűen beléd fog szeretni. Te, apám!
– No mi az!
– Valami jutott eszembe. Te előbb egy űzletet ajánlottál nekem. Jó üzletet, el is fogadtam. Én is ajánlok neked egy űzletet. Nem rossz űzletet. Nekem van tíz millióm; ebből öt millió fölösleges. Ajándékba nem akarod tőlem elfogadni; ezt nem értem ugyan, de ismerlek és természetesnek találom. Jól van, az öt millió nem kell. De ha egy nagy, legalább is ugyanennyit érő hasznot szerzesz a vállalatomnak, akkor bátran elfogadhatod. S te megszerezheted nekem, a mit én hőn óhajtok. Van ugyanis nekem, a mint tudod, egy feleségem is. Vagyonomnak ez a része egészen fölösleges. De nem küldhetem el, mert az ő fülbevalóival kezdtük az űzletet. Nézd meg ezt az asszonyt; mindjárt bemutatlak neki. Szép asszony, jó asszony, csak egy kicsit kiállhatatlan. Nézd meg jól, kérlek, és ha megtetszik, szöktesd vissza Európába!