NYÁRI EST.
I.
Pünköst szombatján, a hogy a delet elharangozták, Szokratesz bácsi lecsapta a pennáját, árván hagyott egy gyönyörűen pingált nagy Q-t, levetette a hivatali lebernyegét s elkezdte kefélgetni az ünneplő kabátját. A gázgyári Adoniszok, a »csűr«-nek nevezett hivatalszoba másik végéről vigyorogva nézték, miközben czigarettát gyömöszöltek maguknak, s egy kis irodai elméskedéssel tették könnyebbé keserves robotjukat.
– Az öreg megint tobzódni megy, mert nagyon csiszorálja Uhlandot.
A fent tisztelt ruhadarab, mely állítólag Uhland névre hallgatott volna, állandó czélpontja volt a gázgyári fiatalság szellemi röppentyűinek. Pedig szebb és nevezetesebb kabátot nem ismert a gázgyár egész története; a bécsi Krach idejében lengyel grófok viseltek ilyet. Eredetileg mogyorószínű lehetett, de utóbb patinát kapott s gesztenyebarnára szivódott ki; merész szabása letűnt aranykorszakokról regélt. Szép volt, mint egy szép rom, de nemcsak szép, hanem láthatóan érdemes és tiszteletreméltó is. Szokratesz bácsi soha se dicsekedhetett hívebb baráttal ennél a kabátnál. Együtt, egyszerre lépték át a gázgyár küszöbét először, s minden valószínűség arra vallott, hogy együtt s egyszerre fognak kivonulni onnan utóljára is, majd ha mind a ketten nyugalomba mennek. Sőt mintha Uhland valamivel tartósabb lett volna, mint a gazdája… Hanem, hogy az Uhland név mért ragadt rá, annak nyoma veszett még a történelem előtti időkben. A gázgyári gyerekek örökségbe kapták ezt az elmésséget az elődeiktől. Valami romantikus szomorúság borongott a szép multú kabáton, de a kik ezt a jellemvonást először észrevették, azok már régóta komoly urakká váltak s jó ideje odafenn ülnek az igazgatósági szobákban.
Szokratesz bácsi, magára öltvén lényének kiegészítőjét, oda fordult a fiatal Lithvayhoz:
– Főnök úr, kegyes engedelmével, délután nem jönnék be a hivatalba. A városmajorba megyek, ebédre, Kovácshoz.
Mintha csak azt az örvendetes ujságot mondta volna, hogy: »St.-Maurice-ba megyek, Rothschild barátomhoz«.
– Tudom, Szokratesz bácsi, tudom. Csak tessék – szólt a fiatal Lithvay azzal a leereszkedő jóakarattal, melyet a hivatali erények legfőbb jutalmául szoktak tekinteni. – Annak, a ki évtizedeken át csak a sátoros ünnepek előtti délutánokat kéri szabadságul, fölösleges az ilyet kérdezni. Elég bejelenteni. Lássa, ezek nem kérdeznek.
A gázgyári gyerekekre czélzott, a kik rendre szökdöstek ki a »csűr« másik ajtaján, hanczúzni a munkásleányokkal.
– Örökkön a szoknyán jár az eszük – dörmögte Szokratesz bácsi.
Szerette volna hozzátenni, hogy nem érti az igazgatóságot, mért rakja tele a hivatalt ilyen éretlen gyerkőczökkel, a kik nem tudnak se összeadni, se kivonni, csak kutyálkodni az igazgató úr szobalányaival, de hivatalos tiszteletből a feljebbvalója iránt, elnyelte az észrevételét. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Még csúfolódásnak vehetné a főnök úr.
Nem birálgatta tehát a dolgok rendjét, hanem boldog ünnepeket kívánt a főnök úrnak, valamint a két Adonisznak is.
– Boldog ünnepeket, Szokratesz bácsi – búcsúztak el tőle az Adoniszok az ismert hivatalos nyájassággal, melynek megvan az az aromája, hogy: »Ó, mily öröm, hogy két napig nem látjuk egymást!«
Szokratesz bácsi nem gyűlölte a hivatalát, mint ezek a léha ficsurok, de most az egyszer mégis sietett. Egy órára volt hivatalos; gyalogszerrel járva, éppen hogy el nem késik. Hanem a kapualjban feltartóztatták. Gombay Berczi tudniillik utána sompolygott s elfogta nagy suttogva:
– Kedves Szokratesz bácsi, az Isten áldja meg, kölcsönözzön még öt forintot. Elsején megadom, bizony isten. Megigértem a kis lánynak, hogy elviszem Kőbányára, a veterán-bálba, és nincs egy krajczárom se. Ha nem segít rajtam, fucscs az egész ünnep, s becses törvénytelen nőm kivájja a szemem.
A szemtelen oly kedvesen tudott koldulni, hogy lehetetlen volt tőle megtagadni az örök öt forintot.
– Ebből se lesz soha semmi – mormogta magában Szokratesz bácsi, miután fölsegélte a Gombay-családot s megindult útjára. – Tönkre teszi a szoknya. Nyakig van az adósságban s mégse tud okosabb dologra gondolni, mint a veterán-bálra. És egyik olyan, mint a másik; mind egy húron pendülnek. Igazán nem értem őket.
II.
Ez a tobzódás már esztendők óta a legfőbbik gyönyörűsége volt Szokratesz bácsinak. Vasárnap és hétfőn a rokonság ült Kovácsnál, de ünnep előtt való nap a két öreg czimbora együtt emlékezett régiekről.
Kovácsot már régen nyugalmazták. És attól fogva, hogy nyugalmazták, elkezdett egészséges lenni. Abból, a mit a gázgyárban összekuporgatott, vett magának egy vityillót a városmajorban, s ott, mint Philemon, a csöndes szemlélődésnek éldegélt öreg Baucis-ával. Az udvarában volt egy vén eperfa; ez alatt a vén eperfa alatt felterítettek reggel, délben, este, s eltanakodtak órákig, hogy holnap mit fognak ebédelni. Ebből állott az életük. Kovács és Szokratesz bácsi úgy találták, hogy a vén eperfa fölér a ravennai olajerdőkkel; a mocskos kis udvar Szedükiám-nak, a périk bűbájos városának tűnt fel előttük, s Szokratesz bácsi már kinézte magának a szomszéd udvart, arra az időre, a mikor majd őt is nyugalmazni fogják.
Ilyenkor, mikor összejöttek, az öreg Lottika paprikás csirkét csináltatott; ez a paprikás csirke oly bizonyos volt, mint maga a halál. És egyebekben is meglehetősen ugyanaz volt a mulatságuk. Mindig letárgyalták a lánczhíd egész szerkezetét, és Pest bombáztatását, a mit nem látott egyikük sem; mindig megemlékeztek arról az időről, mikor Gajzágó Titusz még lovon járt be a gázgyárba, s mindig megittak három deczi fehér bort, melynek az erényeit negyedóránkint ujra meg ujra magasztalgatták. Végezetül aztán dominózni szoktak; Kovács elvesztett tiz vagy tizenkét krajczárt, hét órakor Szokratesz bácsi hazament, s este, kilencz óra tájban, az öreg Lottika kijelentette, hogy Kovács be van csípve.
Szokratesz bácsi pedig, haza érkezvén sötét kis udvari szobájába, ugyanebben az időtájban azzal feküdt le, hogy: »Mégis csak szép az élet«.
Véletlenül, az említett pünköst délután, Kovács is, Szokratesz bácsi is négy-négy deczit találtak meginni. Ez a mértéktelenkedés nem maradt súlyos következések nélkül. Mert mig egyfelül az öreg Lottika este kilencz óra tájban úgy találta, hogy Kovács meg van bolondulva, másfelül, pár perczczel azután, hogy elbúcsúzott Kovácséktól, Szokratesz bácsinak a fejében – ebben a máskor oly nyugodt fejben! – egy vakmerő kirugás eszméje fogamzott meg.
Elhatározta ugyanis, hogy ez egyszer ki fogja élvezni az arany szabadságot, elsétál a zugligetbe, hogy onnan, kivételes pazarlással, a közúti vasúton robogjon haza.
III.
A langyos, édes levegő még jobban megrészegítette. A szobához szokott emberek vasárnapi lelkesedésével szítta magába az ákácz-illatot, s fölfedezte, hogy ő nem csupán hasznos szeg egy hatalmas alkotmányban, melynek gázgyár a neve, hanem azonkívül, mellesleg, állati lény is, állati lény, a kinek tüdeje van.
A részeg ember rendesen bölcselkedéssel kezdi. Szokratesz bácsi is, a negyedik deczi következtében, hosszas elmélkedéssel kisérte azt a megszokott sóhajtását, hogy: »Mégis csak szép az élet«.
Mégis csak szép az élet. De persze, csupán annak, a ki okosan él. A szegény Gombay Berczire gondolt. A szerencsétlen kölyöknek holnap megint nem lesz egy garasa sem, s ujra elkezdi a rókatánczot. És ez így lesz mindig. Pedig mennyi megaláztatást kell zsebre raknia az apró kölcsöneiért! Aztán meg örökkön a feje fölött lebeg a Damokles-kard, hogy egyszer végre is elcsapják a rendetlenkedései miatt. És mindezt azért a mulatságért, hogy Kőbányán czéda leányokat tánczoltasson!
Hiszen neki is voltak szenvedélyei. Gyerekkorában növényeket gyüjtött, később lelkes bogarász lett belőle. És költekezett is szivarskatulyára, gombostűre, sőt zoologiai könyvekre is. De ezalatt a tisztviselőtársai kocsmáztak és biliárdoztak, ő pedig utóbb, a mint öregebb és okosabb lett, lemondott erről a kevés költséggel járó szenvedélyről is. Mert mindinkább átlátta, hogy a boldogságunk az okosságunktól függ. Ha nincsenek szokásaink és igényeink, akkor gazdagok, urak és boldogok vagyunk.
Ám csúfolják csak Szokratesz bácsinak! Annyit elért, hogy nincs oka panaszkodnia. Nem volt hős és nem küzdött semmiért, az igaz; egész életében mindig kitért az összeütközések elől, nem ellenkezett soha senkivel, mindent úgy talált jónak, a mint van. Csak dolgozott és takarékoskodott. De nem volt s nincs is semmiféle baja. Sőt, isten segítségével, ezután már nem is kell tartania semmitől. Az ő ezernyolczszáz forint fizetése neki nagy gazdagság; és a takarékpénztárban már is van annyija, hogy ha majd nyugalomba megy, hajlékot vehet magának, s nem kell megvonnia azután sem a szájától a falatot. Pedig haj beh szegényen kezdte ő is!
És nem kell azt hinni, hogy az igénytelenségnek nincsenek örömei. A ki a drága ételeket és a finom borokat keresi, annak mindez nem eshetik jobban, mint neki az ő egyszerű kosztja. A dohányt csak az kívánja, a ki balgatagságból, hívságból hozzá szoktatta magát ehhez a méreghez. A kártyás egyszerűen bolond. Az, a ki fölteszi az egész jövőjét, néha a becsületét is, egy kártyalapra, nem érdemli meg a nyugodt jövőt s már eljátszotta a becsületét. A szép dolgok nagy uraknak valók; a szegény ember nem is érti, mi rajtuk a szép. Annak, a ki kocsin szokott járni, a kocsikázás nem nyujthat több élvezetet, mint neki ez a séta. Ó, mily gyönyörűség is járni a fák között, ózonos levegőben, ha az ember a hétköznapjait munkában tölti el, ha nem kénytelen soha senki előtt megalázkodni, ha nem fél a jövőtől, ha az embernek nem kell semmi, csak ez az édes, langyos levegő! A világért sem cserélt volna a gondok közt nyomorgó ezüstkirályokkal.
IV.
Az égi lámpagyujtogató már megkezdte munkáját, de azért Szokratesz bácsi nem fordult vissza. Közel járt a Normafához, s az jutott eszébe, hogy ha már dőzsöl, elmegy a garázdálkodás legvégső határáig. Fölmegy a Normafához, megvárja az estét, s el fogja nézni, hogyan világosodik ki a város az utczai lámpások ezer, zöldes fényű szemétől. Ha már benne van a tobzódásban, hát legyen ez a mulatság »velenczei éj«.
Mialatt fölfelé baktatott a lejtőn, valami lárma csapta meg a fülét. Mintha tíz ember beszélne, vihorászna s danolna egyszerre.
Csakugyan, mikor fölért, a fa tövében egy víg társaságot pillantott meg. Urfiakat és hölgyeket, a kikről lerítt, hogy nem szoktak a templomba járni s tán nem is voltak ott soha, legkevésbbé ezekkel az urfiakkal.
De csak egy pár pillanatig nézhette a jókedvű bandát, mert egy vöröshajú leány, a ki egy kissé távolabb állott a társaságtól, s a ki valami tréfás mutatványnak érhetett a végére, a hogy őt meglátta, feléje szaladt, s egy vörös borral teli poharat tartva a kezében, rákiáltott:
– Hej, kis öreg, jöjjön, igyék velünk!
Szokratesz bácsi egy merész jobbra át-tal rohanvást menekült. Keresztülvágott a tisztáson s nem gondolt többé velenczei éjre.
Hallotta a mögötte felhangzó kaczagást s egy pillanatig még mintha tovább is látta volna a vöröshajú leány szemtelen mosolyát. Az arcza égett és nemcsak a haragtól.
Ez a váratlan megrohanás nemcsak nagyon megijesztette, hanem meg is zavarta egy kissé. Szokratesz bácsinak volt egy gyöngéje. Félt az asszonytól, a mint némelyek félnek a kígyótól, a ráktól vagy a denevértől.
Pedig édes kevés köze volt az asszonyhoz világéletében.
És mégis az asszony volt az ő örök ellensége. Az asszony, a ki nem családi kép, mint például Kovácsné, hanem csak asszony, mint ez a vöröshajú lány.
Úgy a távolból, tisztelte ő az egész asszonyi nemet, mint mindent, a mi hozzá tartozik a fennálló rendhez. Tisztelte mint világfentartó erőt, tisztelte az anyát, a hitvest; tisztelte a nőt mint családi emléket, tisztelte a történelem nagy női alakjait. De az egyes példányt már nem szerette az asszonyi nemből. A történelmen kívül nem szeretett találkozni velök.
Nem is volt velük valami sok találkozása; gyűlölete az aszkéták, a nélkülözők gyűlölete volt.
Csak elméletből ismerte őket, de rendületlenül hitt az elméletében. Az asszony az örök veszedelem. A kártékony, de formás állat, mint az egyházatya mondja. Az emberiség rosszabbik fele. A hiú, szívtelen, gonosz és üres lelkű lény, a ki ellensége minden más asszonynak, de még nagyobb ellensége a férfinak. A kinek csak egy számjegy vagy; egygyel több, a kit meg kell hódítani. A ki mindent elkövet, hogy megbontsa az elmédet, s a ki előtt nem számítasz többé, ha kész vagy a véredet adni érte. A ki a legjobb esetben megkínoz, mindig megcsal, s ha nagyon erős nem vagy, okvetetlenül megaláz magad előtt.
Valaha, régen, apró tűszúrásokkal összekarmolták Szokratesz bácsinak a szívét. Elkeseredésében begubózta magát asszony-gyűlöletébe, s gubójából nem lehetett kicsalni többet. Igaz, hogy nem is sokat fáradoztak rajta.
Soha sem ismert más szerelmet, csak a megvásárolhatót, a melytől undorodott. A másiknak csak a gyötrődéseiről tudott. Néha, régebben, álmodozott róla, hogy egyszer talán megházasodik, ha majd csodák történnek, s egy mesebeli lény megjelenik előtte s azt fogja mondani, hogy: »Jöttem érted!«… de eleinte még a csodát is hiába leste volna, olyan nehezek voltak életének föltételei, utóbb pedig megriadt még a gondolattól is, hogy el talál bukni s szomorú véget ér, mint Phoebus de Châteaupert. Hogy átadja magát egy kiszámíthatatlan lénynek, a kiben csak egy bizonyos: az asszonyiság, s a ki, meglehet, csupa gonoszság, csupa álnok színeskedés, csupa ármány, számítás és hitványság?!… Soha!
De azért a formás állat koronkint meglátogatta álmait. És hiába követte a Francillonbeli Stanislas de Grandredon bölcs tanácsát: »Vásárold meg!«, valami nyugtalanság mindig maradt a szívében, a hányszor csak rá gondolt erre az örök ellenségre, a kinek csak áldozata lehetsz, s a kit rossz nem ismerni, de még rosszabb szeretni.
Szokratesz bácsi bölcs ember volt, s a két rossz közül a kisebbiket választotta. Mégis szép az élet, ha az ember le tud mondani. A boldogságunk az okosságunktól függ; a titka az, hogy ne legyenek kívánságaink.
A részeg ember mindig meg van elégedve magával. Szokratesz bácsi soha sem érezte magát oly kemény legénynek, mint ezen a pünköst előtti estén, a melyet négy deczi bor tett sokáig emlékezetessé.
Hanem azért, visszatérőben, folyton a fejében járt ez a vöröshajú lány, a szemtelen mosolyával.
V.
Meg volt írva, hogy ez az est kalandok estéje legyen.
Ahogy bekanyarodott az ő csöndes, sötét, máskor elhagyott utczájába, megint egy társasággal került szembe. Jó hosszú sorban jöttek, párosan, hármasan. Öregek és fiatalok vegyest; voltak köztük gyermekek is. Úri népség, mely valami mulatságról térhetett haza.
Szokratesz bácsi tisztességtudóan letért a gyalogjáróról, hogy helyet adjon a mellette elvonuló társaságnak, s a mint kilépett a kocsi-útra, meglátott valamit, a miről aztán nem tudta levenni a szemét.
Azt látta meg, hogy az utolsó pár, egy fiatal férfi és egy fiatal nő, nem úgy haladt előre, mint a többiek, a kik álmosan, fáradtan bandukoltak elül, hanem mintha igenis sietnének egy Szokratesz bácsi előtt ismeretlen állomás felé. Visszaélve azzal, hogy az elül ballagók nem ügyeltek rájok, a sötétség leple alatt egy végtelen csókban összeolvadva mentek előre. Oly szorosan összesimúlva mentek, hogy az aszkétának kigyult az arcza; a férfi jobb karja a nő derekán, a nő bal karja a férfi vállán. A nő látta a szemközt jövő alakot, de úgy nem törődött ezzel az összetöpörödött kis emberrel, mint egy kutyával.
Szokratesz bácsi fel volt háborodva. Micsoda szemérmetlenség! Az utczán! Férj és feleség nem lehetnek, vőlegény és menyasszony sem; a feleség és a menyasszony nem volna ilyen szemérmetlen. Nem, ez a teremtés nem lehet más, mint házasságtörő asszony. És mintha emlékezett volna rá, hogy az elül bandukolók közt látott egy jó, buta arczot; az csak egy férj arcza lehetett.
De megbotránkozásánál is nagyobb volt a felindulása. Ez tehát a Szerelem, a kölcsönös, a mohó, a telhetetlen Szerelem!… Most először látta szemtől-szembe a félelmetes, a bűnös, a gyötrelmek töviseivel körülölelt, talán lealjasító, de mindenható Szerelmet!
Mert ezek aztán kívánták egymást, nem úgy, mint hajdan ő az ő vásárolt csókjait! A szemérmetlenségük szinte kiabálta, mily rémségesen keveset adnak ebben a pillanatban minden okosságra a világon! Micsoda pillanat lehet most nekik ez a pillanat!…
S a hogy elhaladtak mellette, megállt és visszanézett rájok, mindaddig, míg el nem tűntek a szeme elől az éjszaka czinkos sötétségében.
S a szíve egyszerre mélységes irígységgel és keserű bánattal telt meg. Úgy rémlett neki, mintha ezek az emberek elvitték volna az egész boldogságát, mintha ellopták volna előle a világ összes csókjait!
De hát vak volt eddig? Igen, vak, siket, nyomorult, hülye. Nem volt ember, nem volt még állat se, csak egy boldogtalanságra alkotott, szenvedni és nyöszörögni tudó, mozgó szerkezet. Mert nem tudta megérteni, hogy a boldogsághoz több köze van az oktalanságoknak, mint a bölcseségnek. És most már késő!
Lankadtan, megalázkodva, a fejét bágyadtan lecsüngesztve ment fel a lépcsőjén, belökte magános czellájának ajtaját, ledobta Uhlandot a legelső sarokba, fáradtan dőlt a székére, és csunya, vén arcza egyszerre csak tele lett könynyel.
Így jár az ember, ha pünköst szombatján négy deczi bort iszik, mikor csak háromhoz van szokva.