A JAGUÁR ÉS A KIGYÓ.
A szegény Zurita talán még ma is úr volna a Pyreneusok között, ha véletlenül észre nem veszi egyik pajtásának a kedvesét. De az urgel-i lány, az elefántcsont kebelü Soledad, akkor éppen nem volt a közelben, s Zurita úgy találta, hogy a mikor nincs ló, megjárja a szamár is. Füttyentett a lánynak, s ez nem sokáig tétovázott a legény és a kapitány között. Hol is lett volna az a fejő-leány, a ki nem boldog, ha meghódolhat a szivek és az erszények korláttalan urának?! Minden rendben volt, s a czimborák még soká nevették a szegény banditát, a ki, mikor három ujját hagyta a majorban, mégsem magának, hanem a vezérüknek fogott szeretőt. A csonka nem szólt semmit; később mintha ő maga is nevette volna az egész históriát. Hanem azért kevesebb szavu lett, mint azelőtt volt; várt és emlékezett.
I.
Mikor nehéz lánczokban, nyolcz zsandár között, végig kisérték a Szent-Izidor utczán, a keskeny ablakok vörös függönyei mögött száz meg száz ólomszinü asszonyi fej bujkált, az alacsony erkélyek megteltek piszkos kiváncsiakkal, s a kis városon végig zizegett ez a két, félve suttogott szó:
– Hozzák Zuritát!
Amilyen sokan ismerték ezen a délután, mentén a hosszú, köves útnak, melyet a fehéren izzó nap sorvasztó fénye perzselt, oly alaposan nem ismerte másnap egy lélek se, a vésztörvényszék tárgyaló termében. Egyik a másik után esküdözött a feszületre, Szűz Máriára és Szent Izidorra, hogy ezt az arczot nem látta soha, még álmában se, úgy találjon üdvösséget az égben s úgy éljenek minden ivadékai.
Mert hiszen mindenki tudta, hogy Zuritával nem lehet tréfálni, s hogy Zurita mindaddig Zurita marad, a mig csak a fejét el nem választják a törzsétől, talán még azután is. Abból, hogy Zurita itt áll a törvénylátók előtt, még nem következik, hogy holnap nem áll-e lest a meredekben, vagy nem jön-e el éjjel látogatóba, számadásra szólitani fel a fecsegőt. Némelyik szem állhatatosan őrködött: vajjon ott áll-e még a vádlott a helyén s nem párolgott-e el, mint a kámfor? Aztán meg Zuritának voltak czimborái is. A Zuritáék kései még eddig mindig megtalálták azt az egy-két árulót, a ki elég merész volt kikötni velök, s ki tudja, Zurita talán még halva is veszedelmes lehet?! Meglehet, nem is ember ez a Zurita, hanem a sátán gyermeke balkézről. S végre, igazi ördög vagy nem, annyi bizonyos, hogy ez a szegény ördög elég jó ördög volt: csak a gazdagokra vadászott, a szegény embert nem bántotta, inkább czimborált vele.
És a tanúk, a kik nem tudtak semmit, visszafojtva a lélekzetüket, szorongással teli szemmel bámultak a szelid arczu, mosolygó vádlottra.
A vádlott a legnagyobb nyugalommal, a tiszta lelkiismeret meggyőző hangján védelmezte magát. Szemébe nézett a tárgyaló birónak, s közben tisztességtudóan forgatta kezében a kalapját, mint paraszt ember szokta úri nép előtt.
– Megkövetem alázatosan, biró úr, tévedés van a dologban. Mert én nem vagyok a zsivány Zurita, a kit az isten verjen meg a haló földjében is, hanem Olivarez Benito, panatelai lakos. Földbérlésből élek, s a tulajdon házamban fogtak el a zsandárok. Panatelában minden ember ismer; a főtisztelendő úr is, a biró úr is tanuságot fognak tenni róla, hogy Olivarez Benito vagyok. Mezőszenteléskor a nagyságos corregidor úr a vendégem volt; ő is ismer. Az apám, a nagyapám mind Panatelában laktak; én magam mind e mai napig soha ki nem mozdultam a falumból, a mint hogy erről tanuságot fog tenni minden panatelai. Már most hogy lehetnék én a zsivány Zurita, a ki a hegyek közt lakik?
– Zurita Mihály, téged a nagyságos vésztörvényszék, törvénynyel meghatározott kivételes hatáskörében, többszörös rablógyilkosságban bűnösnek mondott ki s in contumaciam halálra itélt. Midőn téged kihallgatni kegyeskedik, módot nyujt neked arra, hogy töredelmes vallomást tévén, királyi kegyelemért folyamodhassál, a mely a halálbüntetést életfogytig való fegyházra változtathatja. Felszólítalak, ne vonakodjál ezt a töredelmes vallomást megtenni Ő Exczellencziája, a vésztörvényszék elnöke előtt, a ki kegyes lesz téged kihallgatni. Ne maradj meg ebben a megátalkodottságban s hagyj fel minden hiú reménykedéssel. A tárgyalások során be fog bizonyulni, hogy te, az állítólagos Olivarez Benito, azonos vagy a halálra ítélt Zurita Mihálylyal. Tanuidat meg fogjuk idézni, de ezek csak azt fogják bizonyítani, hogy nem régóta vagy földbérlő s hogy az igazi Olivarez Benito papirjaival a zsebedben vagy másfél éve telepedtél le Panatelában, élvezni rablott kincseidet s elfelejteni gyilkosságaid.
A vádlott csöndesen mosolygott, mint a ki bizonyos benne, hogy ártatlanságának ki kell derülnie.
– Csak azt mondhatom, biró úr, hogy én Olivarez Benito vagyok, s hogy a mióta megszülettem, soha se hagytam el a falumat.
Aztán körülnézett. Mintha már várta volna Ő Exczellencziáját.
Bizonyára nem ő volt az egyetlen ebben az óriás, bolthajtásos csarnokban, a ki élénken érdeklődött az említett férfiú iránt. A hallgatósággá lapult tanuk ijedt tekintete az elnöki emelvény üres karos-székétől sűrűn futkározott a tárt ajtóig meg vissza, s ha bátrabb lépés zaja hangzott a folyosó márvány-koczkáiról, minduntalan megmozdult egy-egy könyök, oldalba lökdösni a szomszéd czimborát.
Ő Exczellencziája, Valladares báró, az államrendőrség feje s a kivételes hivatású vészbiróság elnöke, épp olyan rettegett ember volt a Pyreneusok vidékén, mint Zurita a maga nemében. A mily kegyetlenül bánt el Zurita a gazdag utasokkal, s a kikre megharagudott, épp olyan irgalmatlanul irtotta Valladares báró a Pyreneusok haramiáit. Örökös harczban állt velök, s ez az embervadászat volt az egyetlen szenvedélye, a mámora, az egész élete. Mintha valami kegyetlen gyönyörüséget talált volna a banditák látásában, éjjel-nappal talpon volt, kopóival és vérebeivel, hogy virulóvá tegye az akasztófákat. Vicente-ből Santiago-ig egész kertje volt már ebből a dísznövényből. Tőrbe csalni, hurokra keríteni, kiforgatni a beszédéből a szegénylegényt: ez volt a művészete; s nem találhatott olyan zsiványt, a kiből ki ne tudta volna csikarni a vallomást. De még több félelmet gerjesztett a kitartó szívósságával, a melylyel folyton-folyvást a rablók nyomában volt. A golyó-üdvözlések közepett, példátlan halál-megvetéssel járt utánok: a szerelmes jár így egy szép boszorkány után. És ha a közhit Zuritában az alvilági országok trónörökösét tisztelte, Valladares báró a nép száján még nagyobb rangot kapott. A paraszt, mikor éjszakánkint elment a háza előtt, felpillantván örökkön világos ablakaira, azt morogta: az Ördög ébren van! – s az öreg asszonyok esküdöztek rá, hogy a báró nem alszik soha.
A nagy teremben mindenki érezte, hogy itt nemsokára méltó ellenfelek fognak találkozni.
Azért, mikor a nyitott ablakokból hintó-robogás lármája hallatszott, s immár bizonyos volt, hogy a hintó itt állapodott meg a palota előtt, a termen halk moraj osont végig, a mely egy cseppet sem hizeleghetett a vésztörvényszék vizsgálóbirájának.
Olivarez Benito nyugodt és mosolygós maradt; csak egy kicsit sebesebben pislogott, mint azelőtt.
– Ő Exczellencziája!
Az ajtónálló félrelépett, s Valladares báró, két szuronyos zsandár között, végig kopogott a mozaikon elefántcsont végü, hosszú fekete botjával, a melynek intésére holttestek czifrázták az országutakat. Nem nézett sehová, csak haladt egyenesen elnöki helye felé. Ott aztán kezet fogott a vizsgálóbiróval, letette sapópáját, elhelyezkedett a karosszékbe, s keresztbe fonva karját, ránézett a vádlottra. A két néma zsandár leeresztett puskával állott meg mögötte.
– Ah, itt vagy végre, derék Olivarez Benito?!
Olivarez Benito szembe nézett a Pyreneusok rémével. Látszott rajta, hogy ő is kiváncsi volt már erre a fekete ruhás úrra, a kinek annyiszor hallotta a hírét.
Valladares báró szép növésü, magas ember volt; aczélos izmú, pompás szál legény. Negyvenöt-ötven éves lehetett, de a járása nem árult volna el többet huszonnyolcz esztendőnél. Hullámos fekete hajában meghuzódott itt-ott egy-egy ezüstös szál is; símára borotvált arcza azonban friss volt, mint egy fiatal emberé. Mély, zengő hangja remek tüdőre, s ép, hatalmas, mindent kibíró szervezetre vallott. A madridi ifju gavallérok rendes öltözetét viselte; csak inge mellfodrának pompás himzése s fekete kabátján a Szent Lélek-rend gyémántos csillaga árulta el, hogy viselőjük nem tartozik a tánczosnők és énekesnők frakkos pillangói közé.
– Exczellencziás uram – szólt Olivarez Benito – én egy rettenetes tévedés áldozata vagyok.
És parasztos, jámbor körülményességgel kezdte részletezni, a mit előbb a vizsgálóbirónak mondott. Hol a kalapjára, hol meg a padlózatra nézett, de időnkint bátran fel-feltekintett a báróra is, mint a ki bizonyos benne, hogy ugyanez az ember rövid idő multán így fog szólni hozzá: »Derék Olivarez Benito, elhibáztuk a dolgot; sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okoztunk neked.«
A báró le nem vette róla a szemét. Eleinte szinte vad gyönyörüséggel nézte a darócz-zekés embert, de aztán lassankint hideggé, kifejezéstelenné vált szép vonásu arcza. És mintha Olivarez Benitonak az előadása megingatta volna a föltevésében, koronkint helybenhagyólag bólintgatott, és többször intett kezével az irnoknak, hogy mindezt foglalja irásba. A vizsgálóbiró nem tudott hová lenni csodálkozásában.
– Hát, derék Olivarez Benito – szólt aztán, mikor a vádlott elhallgatott – ha mindez igaz, nem lesz neked semmi bántódásod. El fogjuk hivatni a tanuidat, s ha csakugyan azt fogják mondani, a mit állitasz, hogy mind ismernek gyermekkorod óta, s hogy igazán soha se hagytad el a szülőhelyedet, mi minden késedelem nélkül szabadon eresztünk.
A paraszt mosolygott.
– Hát hiszen nem is lehet az, hogy mást mondjanak, mint a mi igaz.
– Nem kételkedem benne – szólt a báró – hogy szóról szóra azt fogják mondani mindannyian, a mit te mondtál, Olivarez Benito. Hanem, látod, addig mégis csak itt kell maradnod. Ne félj, jól fognak veled bánni. Gondoskodom róla, hogy csakúgy élj, mint otthon. Ételt, italt kapsz bőven; kényes ember vagy, ne szenvedd meg, ha a vád, a melylyel illetnek, hamis. Szép szobát adok; otthon se lakol szebben. Az ajtód meg az ablakod előtt zsandárok lesznek ugyan, de nem fognak zajt csapni. Csak ezt a kis vasat szenvedd el békességben.
Olivarez Benitonak felcsillant a szeme. Ha sorsát egyes-egyedül attól teszik függővé, hogy miképpen fog vallani Panatela falu, akkor már jól van minden. Csak egy dolog nyugtalanította: a báró tőr-élességü tekintete, a mely nem hagyta el egy pillanatra sem. Így érezheti magát a jaguár, mikor biztos magaslatán észreveszi, hogy még most is rajta a kigyó szeme.
II.
A báró intett. A vádlottat elvezették, a tanukat szélnek bocsátották, s a nagy csarnok lassacskán kiürült. Csak a hatósági személyek s a két zsandár maradtak benn, meg a karzaton három ember, a kik láthatóan parancsolatra vártak.
– Ha Exczellencziád megengedi – szólt a vizsgálóbiró – az idéző leveleket még ma szétküldöm egy lovas-legénynyel…
– Minek? – kérdezte a báró. – Ön még kiváncsi rá, hogy ezek a tanuk mit fognak vallani?! Csak bízza rám a dolgot. Hé, Fülöp, Ferencz!
A három karzati ember felállt, s leczihelődött a falépcsőn. Útközben egyikük leoldotta fehér álszakállát, s ezt is, ősz parókáját is, átadta egyik kisérőjének. Aztán csonka jobbkezével, a melyről három ujj hiányzott, megtörülte kissé gyöngyöző homlokát, s katonásan állt meg a báró karosszéke előtt.
– Ez az? – kérdezte a báró.
– Ez az.
– Jól láttad?
– Jól.
– Pepito, te kitünő árut szállítottál nekem, és én mindenért megfizetek. Visszaadom, a mi előtted a legdrágább: az életedet és a szabadságodat. Menj, és ne lássalak többet, mert ha még egyszer megcsiplek, aligha kerülöd el a kötelet. De ha véletlenül nem Zurita, hanem más volna az, a kin, íme, boszút állottál, ha meg akartál csalni, ha hamis portékát adtál, akkor ne is fuss, ne is menekülj, mert az én kezem hosszu, s megtalállak, hogyha kereslek. És akkor bizony mondom neked, jobb lett volna halva születned. Eredj.
A három ember elment. A vizsgálóbiró is összeszedte az irásait, s elbúcsúzott a báró úrtól. Irnoka követte. A báró magára maradt a néma zsandárokkal.
Egy darabig fel s alá járt a teremben, aztán megállt, s így szólt a zsandárokhoz:
– Hozzátok elém a szobafoglyot. Ti odakünn maradtok; csak akkor jöjjetek, hogyha szólítalak.
Kis idő multán egy huszonnégy-huszonöt éves, előkelő megjelenésű fiatal ember lépett be a terembe. Fehér volt, mint a kréta, s izzadó kezében egy csipkés zsebkendőt szorongatott.
A báró egy perczig még folytatta a sétáját, mintha nem vette volna észre emberét. Majd hirtelen megállt mellette, s így szólt:
– Hát, Nittis barátom, baj van.
– Báró úr… – hebegett a fiatal ember, de amaz nem hagyta szóhoz jutni.
– Hagyja el, lelkem. Most nem afféle apróságról van szó, mint a multkor. Fiatal embernek kell a pénz, ki venné olyan szigoruan a dolgot? Az a kis sikkasztás már régi história, és ha véletlenül azóta ön ismét… pénzzavarba jutott, az még nem olyan nagy baj. Egy kiválóan értékes embert, a ki, mint ön, nekem máris nagy szolgálatokat tett, csak nem bosszantok meg minduntalan efféle csekélységek miatt?! Nem erről van szó, kedves. Hanem egy olyan történetkéről, a melyet ön elfelejtett bizalmasan közölni velem.
– Báró úr!…
– Takarékoskodjunk az idővel, barátom. A mit ön mondhatna, az merőben fölösleges. Értem én az ön dolgát. Én se szeretem a vén asszonyokat. Az igaz, hogy szeget nem verek a fejökbe. De, istenem, el tudom képzelni ezt a románczot. Lássa, Nittis, mindig mondtam önnek, hogy óvakodjék a pénzes asszonyoktól. Nehéz tőlük megszabadulni, ugy-e?
– Mit kíván, báró úr? – hörögte Nittis.
– Nehéz dolgot, fiatal barátom. De ön meg fogja tenni, mert ha valaki, úgy ön képes rá. Gyakorlata van már az ilyesmiben. S meg fogja tenni annál bizonyosabban, mert ha a kérésem nem teljesülne, úgy önt, vérző szivvel bár, kénytelen volnék átszolgáltatni Dominguez barátomnak.
– Ha tőlem függ…
– Nem öntől függ. De önnek sikerülhet, s ön igyekezni fog. Nem magyarázom önnek, édes Nittis, hogy a mit én kimondok, azt meg is teszem. Mi ismerjük egymást. Köztünk felesleges a sok beszéd. Tehát dologra.
– Nem kell jegyeznem utasításait?
– Nem. A feladat egyszerü. Az urgel-i lányról van szó, a Zurita kedveséről. Ez a Zurita kemény legény. Ravasz, mint minden paraszt, ügyes, mint egy picador, s elszánt, semmivel se törődő, mint egy veszett kutya. Nehéz hozzáférkőzni. De van egy sebezhető oldala: ez a lány. Valósággal őrültje a csinos kis boszorkának. Úgy látszik, Soledad úrhölgynek egészen kivételesek a bájai; s ezt a föltevésemet szives figyelmébe ajánlom. Érti már, kedvesem? Nekem, hogy annak rendje és módja szerint végezhessem ki a bikát, szükségem van erre a vörös viganóra. Az ön feladata az, hogy kedvesévé tegye a leányt. Jól értsen meg, nem csupán arról van szó, hogy egy pár uj harisnyakötővel gyarapítsa kétségen kívül érdekes múzeumát, hanem arról, hogy elhozza a lányt ide, a szomszédba, a Serrano-palota földszinti nagy termébe.
– A parancsolat első része sokkal könnyebb, mint a második.
– Bizonyára. Ehhez okvetetlenül szükséges, hogy a lány belébomoljék önbe. Persze, a regényszövésre önnek átkozottul kevés ideje van.
– Mennyi időm van?
– Ha három nap nem elég, akkor nem elég három hét, három hónap, és három esztendő sem.
– Jobban szeretnék egy hetet.
– Ön kezd nem bízni magában. Hogyan, ön, a kiskorúak megtévesztője, a grófnék szíve választottja, az idős hölgyek eszménye, ilyen hosszu lélekzetet vesz, mielőtt hozzáfog az ostromhoz, a melynél csak egy korcsmáros-kisasszonyról van szó?! Megengedem, a feladat talán nem egészen könnyü. Zurita szép legény, gazdag, s féltékeny, mint a tigris; a lány nem szeméten szedett, s meglehet, szereti Zuritát. De ha nem könnyü a feladat, nem is lehetetlen. És ön, a ki akármikor készen volt akármelyik, akárhány leányt elcsábítani puszta műkedvelésből, meghátrálna most egyetlen egy közönséges leánytól – mikor az életéről van szó?!… Nem hihetem, Nittis. De ám, legyen, tekintettel régi barátságunkra, adok egy hetet. Pénz bőven áll a rendelkezésére, s tehet, a mit akar. Csakhogy Fülöp és Ferencz el fogják kisérni, s nem tágítanak ön mellől, csupán a leány kamrájának az ajtajánál. Ott is őrizni fogják úgy az ajtót, mint az ablakot. Ha Fülöp és Ferencz nagyon alkalmatlanok találnak lenni, nevezze ki őket grófnak, herczegnek; úgy szerepelhetnének például mint barátjai. Annyival inkább, mert két lakájt is adok önnek, a kik az ön őrizetében felválthatják Fülöpöt és Ferenczet. És ha már erről beszélünk, adok önnek egy jó tanácsot. Ha a szerencse nem kedvezne önnek, ne igyekezzék megszökni tőlük, mert parancsuk lesz: hogy ebben az esetben azonnal lelőjjék önt. Tudja, amúgy mégis tovább tart a dolog. Szóval, mához egy hétre várom önt és Soledad kisasszonyt odaát, a Serrano-palotában. Ha hozza az urgeli lányt, jóbarátok maradunk, s elfelejtjük az egész kellemetlen ügyet.
– El fogom hozni az urgeli lányt.
– Még egy jó tanácsot. Se most, se később, soha se igyekezzék szeget verni a hajam közé. Ha hirtelen halnék meg, jó helyen letett papirok sok boszúságot okozhatnának önnek. És végre sziveskedjék nem tenni fel rólam azt a zsiványságot, hogy előbb kiaknázom, aztán megcsalom. Néha piszkos keztyüt használok, hanem azért én úriember vagyok.
III.
Olivarez Benito három napig olyan vigan volt, akár a hal a vízben. Evett, ivott, mintha csak vendég lett volna; naphosszat czigarettákat sodorgatott, s a nyitott ablakon át, mely alatt a strázsa életunottan sétált, szóba ereszkedett a börtön udvart mosogató czigányleányokkal. Hanem mikor mult az idő, s róla mintha megfelejtkeztek volna, nyugtalankodni kezdett. Ez a nagy csöndesség nem tetszett neki. Jobban szerette volna, ha ütik-verik, s hurczolják vizsgálóbirótól vizsgálóbiróhoz. Olivarez Benito kedvelte az igazság-szolgáltatás rendes menetét. De őt kivételes bánásmóddal tisztelték meg, s Olivarez Benito egy cseppet sem örvendett ennek a megtiszteltetésnek. A panatelai tanuknak hirét sem hallotta; vajjon túljárnának az eszén?!… S a tisztességtudó, emberséges földbérlő gyakran gondolt egy csillagtalan estre, a mikor majd a meredek szélén rá fog köszönteni a báró úrra: »Jó estét, Excellenza, Isten hozta nálam! Nem tetszik megismerni? Én vagyok Olivarez Benito.«
Olivarez Benito nem egyszer kóborolt csillagtalan éjjel járatlan utakon, hanem azért mégis megdobbant a szive, a mikor egy meleg, fullasztó alkonyaton, vacsora helyett azzal költötték fel hosszúra nyúlt délutáni álmából, hogy:
– Kelj fel és gyere.
Kilenczed napja volt már, hogy fogságban ült; azóta szépen kivallathatták az egész Panatelát. Hanem azért a vasat nem vették le a kezéről, lábáról; sőt megmotozták, nincsen-e elrejtve a ruháiban valami veszedelmes szerszám? Két zsandár ment előtte, és más kettő kisérte; úgy indultak útnak, ki tudja, hová?
Tekervényes, szűk folyosókon vezették végig, s Olivarez Benito észrevette, hogy három kis lépcsőn keresztűl egy másik épületbe lépnek át. Túlnan már keskenyebbek voltak a falak, s szélesebbek a folyosók; nagy, szárnyas ajtók és faragásokkal teli vak-ablakok mellett haladtak el, a melyekből hippogriffek és egyéb kőből való csoda-állatok meredtek le a megvasalt parasztra.
Egyszerre megállapodtak. Az egyik zsandár kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a szárnyas ajtók legszélesebbikét, s Olivarez Benitot betuszkolták az ajtón. Olivarez Benitonak legelőször is elkáprázott a szeme; aztán, a mint körülnézett, végig futott a hátán a libabőr. Ilyen nyugtalanságot érezhet a tőrbe csalt vadállat, mikor észreveszi, hogy nem jó helyen jár.
Óriási teremben voltak, melyet egy roppant csillár világított be kápráztató tűz sugarakkal. Olivarez Benito, a panatelai közhit ellenére, megfordult már grófi palotákban is, de ilyen termet nem látott soha. Először is ennek a bolthajtásos, rengeteg csarnoknak nem volt egyetlen egy ablaka sem. Az ablak-mélyedések be voltak falazva, s köröskörül, a falakon és a vak-ablakokon, nem lehetett egyebet látni, csak megfakult falfestéseket. Az ajtótól jobbra emelvény volt látható, a melyet öt lépcsős, beszőnyegezett feljárat választott el a csarnok nagyobbik részétől, a helyiség egész szélességében. Balra, az emelvénynyel szemközt lévő falat két felől összeomló roppant szőnyeg borította be, melyen át nyilván egy más terembe lehetett bejutni. Ettől a titokzatos szőnyeg-óriástól egészen az emelvényig sehol egyetlen bútordarab; s a mi a legkülönösebbnek tűnt fel Olivarez Benito előtt, a terem e részének nem is volt rendes padlója, csak jól-rosszul összeácsolt deszkázata, a mely vagy két ujjnyi szélességben vált el a falaktól és az emelvénytől. Ez alatt a bizonytalan deszkázat alatt Olivarez Benito nem sejtett semmi jót.
A terem másik része már több bizalmat gerjesztett, de ott is volt valami, a mi sehogy se tetszett a fogolynak. Az emelvényt hosszú, terített asztal választotta ketté, mely meg volt rakva étellel, itallal. Két embernek volt rajta megterítve, a kiknek szembe kellett ülniök egymással: az egyik szék innen volt az asztalon, közel a lépcsőzethez, a másik túlnan, a fal szomszédságában, egy nagy fekete kép előtt, mely leért a padlóig, s mely Loyola Ignáczot ábrázolta teljes életnagyságban. A két teriték egészen egyforma volt, csakhogy a fal felőli kancsók mellett egy kicsi gépezet hevert, a melyből vékony zöld sodronyok futottak le az asztal mögött a padlózat rejtelmeibe.
A négy zsandár szótlanul állott Olivarez Benito mellett, a csarnok közepén. A fogoly szeretett volna szóba állani velök. Bántotta ez a némaság, s a vízmosásokra gondolt, a melyek az éjszaka csöndjében oly barátságosan suttognak a puskás vándor fülébe… De aztán másra határozta magát, s nem szólt a fogdmegekhez. Összetette megvasalt két kezét, s úgy nézett a veszedelem elé.
Vagy egy negyedórát állottak ott, mikor egyszerre a Loyola-kép megfordult rejtett sarkán, s nyílásán át belépett az emelvényre Valladares báró. Hosszú, fekete botját a balkezében hozta, s jobbjával barátságosan intett a fogolynak.
– Isten hozott, Olivarez Benito. Szivesen látlak egy kis vacsorára.
A hangja vigan csengett, de Olivarez Benito mégis úgy érezte, mintha a gerinczében jeges víz folydogálna. Nem mozdult és nem szólt.
– Hideg vagy hozzám, Olivarez Benito – folytatta a báró. – Haragszol talán, hogy ilyen sokáig itt tartottalak? Lásd, időbe telt ám, a míg kiderült, hogy semmi közöd Zurita Mihályhoz!… De mi az, mit látok?! Teringettét, vasban hozzátok a vendégemet?! Oldjátok le rögtön a béklyóit!
A fogdmegek engedelmeskedtek, s Olivarez Benito gyanakodva nézett fel a rabló-irtóra. Amaz egészen el volt foglalva embereivel.
– Mit álltok itt? Pusztuljatok. Semmi szükségem rátok, a mikor kedélyes vacsorához ülök.
A zsandárok eltávoztak a szárnyas ajtón, de a folyosó felől nem hallatszott lépteik kopogása. Pedig Olivarez Benito ugyancsak fülelt: semmi nesz. Vajjon mit akarnak vele?
– Gyere közelebb, Olivarez Benito. Ülj le erre a székre, és egyél, igyál. Tétovázol! Nem képzeled talán, hogy meg akarlak mérgezni?! Mit gondolsz, csak nem foglak megmérgezni – téged?! Drágább vagy te nekem annál, elhiheted nekem. Aztán meg én is veled tartok… Egy ételből eszünk, egy borból iszunk, mint jóbarátok. Egészségedre.
Töltött és kiürítette a poharát.
Olivarez Benito nem az az ember volt, a ki elárulja a gyöngeségeit. Fölment a lépcsőn, leült az üres székbe, s gondtalanul nézelődött körül, mint egy bamba falusi ember, aki nem érti, miért mókáznak vele az urak.
– Szereted az édes bort? Tölts magadnak az én üvegemből. Igyál, Olivarez Benito, ki tudja, meddig ihatol?!… Egészségedre.
S megint ivott.
Olivarez Benito szót fogadott. Aztán a torkát köszörülte, mint illedelmes ember hosszú beszéd előtt.
De a másik nem hagyta szóhoz jutni.
– Jóvá akarom tenni – szólt – hogy kellemetlenséget okoztam neked. Mert hát az ember – ember, s én bizony azt hittem, hogy te vagy Zurita. A feljelentés rendben volt, s én téged sehogysem ismertelek. De a hibát belátni jobb későn, mint soha… Egyél, Olivarez Benito, kövesd a példámat.
Olivarez Benito kételkedve nézett a báróra. De az exczellencziás úr tovább is nyájasan biztatta.
– Hát persze az egész falu úgy vallott, a hogy te. Látszik, hogy ismernek téged, Olivarez Benito, és szeretnek: a közbizalom fényesen nyilatkozott meg érdekedben. Természetesen, ezek után szabad vagy, mint a madár. Elmehetsz békességben, a hová akarsz. Hogy ma este még itt tartottalak vacsorára, remélem, nem neheztelsz érte. Szeretném elfelejtetni veled, hogy háborgattalak. Igyál, Olivarez Benito, soha se iszol ilyet többet életedben.
Olivarez Benito azon gondolkozott, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ő ezt a hegyes kést, mely itt hever a tányéra mellett, egy jól irányzott lökéssel keresztül penderítené az asztalon?!… de a mit utóljára hallott, egy kissé lehűtötte. Csakugyan eleresztenék?! Úgy találta, hogy még várakozhatik.
Bizony elszámította magát. A sok édes bor, meg a »szabadság« szó álmossá tették. Öt percz mulva elvégezte magában, hogy a báró egy közönséges fajankó, s képzeletében már kint járt a meredekek között, a mély utak torkolatánál… A báró tartotta szóval és itallal.
– Ki nem mondhatom – folytatta a beszédes exczellencziás úr – mennyire örülök, hogy ártatlanságodban immár nem kételkedhetem. Mert a te arczod megtetszett nekem, s lásd, ezzel az átkozott Zuritával kurtán kell elbánnom. De hát te burokban születtél, Olivarez Benito fiam.
Ebben a pillanatban vídám hangok ütötték meg a fogoly fülét. Mintha a szőnyeges ajtó mögött nevetgéltek, vihorásztak volna. Majd egy gitár szólalt meg, édeskésen, olvadékonyan. Olivarez Benito megrezzent, maga se tudta, miért.
– Hallgatózol, Olivarez Benito?! So’ se ügyelj oda, amott is vendégeim vannak. Mondom, burokban születtél. Mert bármennyire tetszettél is nekem, ilyen könnyen mégse szabadulhattál volna, ha a véletlen nyomába nem vezet az igazi, a kétségtelenül igazi Zuritának. De, szerencsédre, kezembe került Soledad, az urgeli leány, s ettől a boszorkánytól megvettem a zsivány fejét egy pár kalárisért. Mit bámulsz rám?!… Soha se hallottad hírét Soledadnak, a Zurita kedvesének?!
Odaát egyre nagyobb lett a vigasság. Előbb úgy tetszett, mintha két pohár koczczant volna össze, s aztán hirtelen egy édes, meleg asszonyi hang csendült fel, melyet hízelegve, dorombolva kísért a gitár:
Nem búsong holnapér’…
Olivarez Benito megrázkodott egész testében. A mit még el nem vesztett az eszéből, azt suttogta neki, hogy boszorkányság űz a fülével játékot. Ott maradt a helyén, de ujjai gépiesen hadonásztak a kés után.
A báró nyugodtan beszélt tovább, mintha nem vett volna észre semmit.
– Ez a leány belébomlott egyik emberembe. A ficzkó szép legény, s úgy látszik, fehér mája van; valóságos dögvész az asszonynépre. Soledad ott hagyta érte az urgeli korcsmát, s egy öleléséért kész kiadni a világ minden Zuritáját. Miért meredsz úgy rám?! Nem hiszed, a mit mondok?! Hát kérdezd meg tőle magától, vajjon nem igazat beszélek-e?! Ott van a mögött a szőnyeg-ajtó mögött, a szeretőjével. Eredj, nézd meg őket. Hanem vigyázz, meg ne ijeszd a szegény szerelmes párt; ha meghallják a lépteidet, szét találnak rebbenni.
Olivarez Benito kemény legény volt, hanem az asszonyok elveszítettek már okosabb embereket is. Nem gondolt többé semmire, csak arra, hogy Soledad itt van, néhány lépésnyire, egy másiknak a karja közt! A tüzes tapló, melyet a fülébe dugtak, elkábította, s vakon engedelmeskedett az ellenséges, erős akaratnak.
Felkapta az asztalról a kést, s mint a vadállat, mely előbb lesbe áll, hogy annál biztosabban csaphasson le a zsákmányára, oda kúszott a terem végébe. Az ének azóta elhallgatott, s a gitár is pihent. Csak valami kéjes vihogás hallatszott ki a másik szobából, mintha egy boldog leányzót csiklandozna odabenn valaki…
Olivarez Benito félre vonta a szőnyeget, s felordított. Csakugyan az urgeli leány ült ott egy fiatal úr ölében.
A vér elborította a fejét; át akart rohanni, hogy leszúrja mind a kettőt, de még abban a szempillantásban, valamivel odább, a falak között, nehéz vasajtó futott alá nagy dübörgéssel, s elzárta előle a másik szobát. Hiába rontott neki a vállával, hasztalan törte magát, hogy fölemelje, az érczalkotmány szilárdul összekapcsolódott a küszöbbel, melynek túlnan kemény kapcsa volt.
Megfordult, és a véres ködön át, mely elfátyolozta a szemét, megpillantotta a fekete alakot. Látta, hogy el van veszve, hogy ez a pokol; de legalább a pokolba magával rántja ezt az ördögöt. És rá akart rohanni.
De alig tett két lépést, a padlózat, egész az emelvényig, elfutott a lába elől. Egy mély, fekete üreg tátongott előtte.
A báró hátravetette magát a karosszékében, és rászegezte két gyilkos szemét. Aztán így sziszegett:
– Megvagy, gazember!
A tehetetlen düh vad hörgésével felelt. Belátta, hogy vége mindennek; a halál lehelletét érezte homlokán. S ez a lehellet elfujta mámorát. Egyszerre kijózanodott. Milyen ostobán futott a kelepczébe! De milyen alattomos, nemtelen volt a cselfogás, a melylyel tőrbe csalták.
A bandita hátraszegte a fejét, és szemébe nézett a Pyreneusok rémének.
– No hát igen, én vagyok Zurita! Itt a fejem, odaadom, úgy se sokat ér! De nem előbb, míg meg nem mondom, hogy aljas vagy és gyáva! Ha én a rengetegben útját állottam a gazdag kereskedőknek, nem dugtam el a bőrömet; rám lőhetett, a kinek kedve volt. Az ellenség elől nem bujtam csapóajtók mögé, hanem szembe álltam azzal, a ki támadott. Zsivány voltam, de tudtam, mi a becsület. Te, Valladares báró, sötétben szőtted hálódat, mint a pók, czéda-lányokkal adtad össze magad, hogy megejts egy férfit, s mikor ez a férfi szemközt áll veled, silány gépezetekkel rejted el a bőröd. Te nagy úr lehetsz, Valladares báró, de ha még senki sem mondta meg neked, megmondom én, hogy bizony hitvány vagy te még hóhérnak is!
– Soha se heveskedjél, Zurita barátom, adod te még olcsóbban is. Térden csúszva fogsz esdekelni hozzám, de az esdeklésed épp oly hiábavaló lesz, mint a milyen mélységesen mindegy most, hogy jajgatsz-e vagy dühöngsz?! Hát te azt hiszed, jó Zurita, hogy én a fejedért csináltam ennyi komédiát?! Tévedsz, Zurita barátom. Ha nekem csak a fejed kellene, akkor már régen függenél. De nekem egy kis számadásom van veled, barátom; nekem te kellettél, nem a fejed. Évekkel ezelőtt te egy ajándékot küldtél nekem, jó Zurita; ezt az ajándékot akarom én neked megfizetni. Mert én mindenért megfizetek, Zurita barátom.
A báró bort töltött magának, ivott, aztán keresztbe fonva karját, ránézett Zuritára, s így folytatta:
– Mind a ketten ráérünk a beszélgetésre; hallgass rám. Hét éve és három hónapja, nem messzire a seguedillai országúttól, te, Zurita Mihály, két eltévedt kocsit állítottál meg a hegyek között. Ezen a két kocsin nyolcz ember volt: egy tizenhat éves viruló szép leány, a ki a kolostorból a szüleihez utazott haza, egy öreg apácza, négy fegyveres, meg két kocsis. A négy fegyverest meg az egyik kocsist rövid küzdelem után felkonczoltattad, az elájult nőket összekötöztetted és elvitted magaddal, a másik kocsist pedig elküldötted követnek Madridba. Tudtad, hogy a leányka gazdag családból való; megüzented: mennyi a váltságdíja. A fullajtár azonban, a ki lóhalálában vitte hozzád a kívánt aranyakat, egy véletlen miatt késett vagy félnapot, s te, haragodban, elküldted a leány fejét egy ládikóban a leány atyjának. Így volt-e, Zurita Mihály?
Valladares báró megnedvesítette egy korty édes borral kiszáradt ajkát, aztán tovább beszélt:
– Ezt eddig tudtad, Zurita Mihály. Most elmondom azt is, a mit még nem tudtál. A leány atyja, a ki azóta senior lett a családjában, s a jószágnév helyett, a melyet azelőtt viselt, fölvette a törzsökös családi nevet, megesküdött, hogy kérlelhetetlen üldözője, irtója és hóhérja lesz az egész fajtádnak, Zurita Mihály, és megesküdött arra is, hogy neked, ha előbb, ha utóbb, de busásan megfizet az ajándékodért. Az egyik esküjét megtartotta híven; házat építhetne már magának a czimboráid koponyáiból. És megtartja a mai napon másik esküjét is, mert az az ember, Zurita barátom – az az ember én vagyok.
Rágyujtott egy czigarettre, vagy kétszer szippantott belőle, s a füstkarikákat nézte, a mint szerte foszlottak a levegőben.
– Érted-e már, Zurita Mihály, hogy nekem kevés a te koponyád?! Egygyel több vagy kevesebb koponya, az már nekem mindegy. Ebben az üregben, a mely mostantól fogva holtod napjáig a lakásod leszen, találsz két szekrényt, teli koponyával. Csupa ismerősök; mulathatsz velök. Ráérsz; mert neked czifrább véget szántam, mint a többieknek. Nem, nem főzetlek olajba, kerékbe se töretlek; ámbár megvallom, hogy mind a kettőben nagy gyönyörűségem telnék. De, fájdalom, mind a két örömet úgy se szerezhetném meg magamnak; aztán meg ezeket a szép látványokat csak igen rövid ideig lehetne élveznem. Más fizetséget gondoltam ki a te részedre, Zurita Mihály. Úgy vélem, mikor olyan ajándékokat küdözgettél szét a világba, a minőt nekem is juttattál, az éhségeddel igazoltad magad az értelmed előtt. A szegény-legénynek is kell élnie; ámbár én nem tudom tisztán, hogy miért kellene. De jó; én tiszteletben tartom a te szörnyű éhségedet. Csakhogy te akkor megfelejtkeztél egyről. Megfelejtkeztél arról, hogy a te éhséged véres könnyűibe kerül néhány szegény embernek. Azonképpen, mikor enni adok neked, én is meg fogok felejtkezni egyről. Meg fogok felejtkezni arról, hogy inni is szokás, és hogy szomjan lenni kellemetlen lehet. Enni ehetsz, a mennyi tetszik; mindig lesz előtted egy tál hering, ha elfogy, kaphatsz ujat. De a szomjúságoddal nem fogok törődni, Zurita Mihály. Remélem, a fizetséggel meg vagy elégedve. Vannak csúnyább halál-nemek is. Ez nem jár fájdalommal, és szép lassú, kedvemre való. Gyakran meg fogom kérdezni: hogyan érzed magad; itt vacsorálok a te társaságodban. És most szállj alá börtönödbe.
A padló megingott a rabló lába alatt, a sülyesztő leereszkedett áldozatával az üregbe, a báró vette sapópáját, botját, megnyomta a rugót a Loyola-képen, és eltávozott.
IV.
A rettenetes hóhér minden este eljött gyönyörködni a rabló kínszenvedésében. Zuritát vagy három napig nem hagyta el ereje. Óvakodott hozzányúlni a veszedelmes ételhez, mely csak arra volt szánva, hogy szomjúságát növelje, s száz meg száz próbát tett: nem birna-e megszabadulni? Hanem a mikor belátta, hogy a szökés lehetetlen, egyszerre megtört. Evett, s még inkább szomjazott. Elkezdett könyörögni; egyetlen egy pohár vízért szívesen odaadta volna az életét. Majd megkísérlette az öngyilkosságot; a késéhez folyamodott, a mely vele maradt. De elhibázta a szúrást, és seblázában még borzasztóbban szenvedett. Végre dühöngeni kezdett…
A bakó odafenn ördögi gyönyörűséggel hallgatta a mélyből jövő, rettentő hangokat. Szólt hozzá, felelt neki, és nem könyörült rajta. A legiszonyatosabb átkok, a tombolás, a halálhörgés, csupa édes zene volt neki. Végre, egy este, nem hallott többé semmit.
Valladares báró beszólította embereit, s kiadta a parancsot:
– Söpörjétek ki ezt az üreget.