VÁNDOR.
Vándor álnéven verseket írt egy húsz éves ifjú. A versek feltűntek, s egyre szélesebb körben.
Megnyerő egyéniség szólt belőlük. Tiszta és büszke lélek, a melytől idegen minden hitványság, sőt minden kicsinyesség is. Férfias, szilaj, küzdelmekre termett, féktelen természet, a mely hatalmasan tud szeretni és gyűlölni. Nyugtalan, tüzes elme, a mely perzselő lánggal ég a világot fölszabadító nagy eszmékért. Nemes szív, a melyben helyet talál minden jó emberi érzés, az érzelmek egész skálája, a rettenetes szenvedélytől a határtalan gyöngédségig. Szeplőtlen képzelet, a melyet csak Természet, Szerelem, Szabadság foglalkoztatnak. Váteszi erő, a mely megérti az embernek a körülötte lévő dolgokkal s a nagy mindenséggel való egybefüggését, és meglátja az Istent ott, a hol más nem lát semmit. Igazi férfi, a kinél a szerelem nem álmodozó, lagymatag, szánnivalóan nyögdicsélő epedés, de nem is csupán az érzékek láza, hanem a lélek legtitokzatosabb mélységeiből fakadó, végzetes, a maga tüzéből főnixként fel-feltámadó szenvedély. És igazi ember, a ki ha félelmetesen szilaj, vad, harsány, vagy zord, komor, fenséges hangokat ad a küzdő és szenvedő emberiség érzéseinek, nemcsak messziről kíséri a harczosokat, mint a tárogatós a fegyvereseket, nem úgy szól, mint a katonabanda, a mely csak olyankor csinnadrattáz, a mikor a hadsereg békén parádéz, hanem mint a harczi kürtös, a ki legelül rohan a csata vonalába, s a ki, ha elharsogta a »Rajta!« zenéjét, szuronyt szegezve indul a halálba.
Vándor nagy, nemes lélek, talpig férfi, a legtisztább jellemű és legderekabb ember, s azonkívül igazi költő volt. Vándorban csak egy gyöngeség lakott.
Dicsőségre vágyódott. Nem azokra az apró örömökre, a melyeket csupán az egész világ elismerése adhat meg; kicsinyes hiúság nem bántotta. De, tudatában annak, hogy megragadó, művészi, örökéletre méltó formában fejezte ki az örök érzéseket, azt óhajtotta, hogy versei örökkön éljenek az emberiség emlékezetében.
A halhatatlanságra szomjazott.
Ezt az érzését nem fejezte ki dalban. De ha véletlenül megcselekszi, senki se mondta volna róla, hogy: híjjával van a köteles szerénységnek.
Huszonhét esztendős korában már megszerezte a képzelhető legteljesebb elismerést. Az asszonyok, a leányok és a fiatalemberek lelkesedtek érte. A férfiak is nagyra becsülték. Az ifjú költők mesterüknek vallották; az öreg írók elismerték, hogy túlszárnyalta őket. Az ujságok és a folyóiratok csak magasztalásokat írtak róla. Négy verskötetét az irodalmi jósok sietve iktatták be a nemzeti irodalom kincstárának ama lajstromába, a melyen oly sok vakarás és törlés látható.
Harmincz éves korában Vándor verses színdarabot írt a nemzet legnagyobb hőséről. Ez a színdarab valóságos forradalmat keltett az irodalom és művészet világában. Uj irányt adott, uj ösvényt jelölt ki, uj hangot tett divatossá: megváltoztatta, átalakította a közízlést. A bírálók kifejtették, hogy ez a darab uj, dicsőségesebb korszakot kezd a drámairodalomban, s a közönség hónapokig verekedett érte, hogy a sokat emlegetett mesterművet láthassa. Egy ékesszavú író megállapította, hogy ez a színdarab, a mely elénk tárja a nemzet egész multját s kifejezi a nemzet minden vágyakozását, nem közönséges színdarab, sőt már nem is csak költemény, hanem: nemzeti imádság.
És ha ekkor valaki megszavaztatja az egész országot, arra a kérdésre, hogy a nemzet élő költői közül ki az, a ki már bizonyosan, egészen bizonyosan halhatatlan, vagy – ha valaki kételkedik abban, hogy az élők között találkozik ilyen – ki az, a kinek legtöbb reménysége lehet a halhatatlanságra: egy-egy javíthatatlan képzelgőn kívül mindenki Vándor nevét említette volna.
A halhatatlanság talán még sohase volt olyannyira valószínű, olyannyira megokolt, mint Vándor esetében.
Se olyan kevéssé vitás.
És csakugyan: Vándor halhatatlan volt egész életében. A sokaság nem ismerte ugyan (a sokaság nem ismer isteneket, csak a tulajdon gyomrát), de a jóravaló kisebbség értéke szerint megbecsülte a költőt, úgy ritka érdemeihez, mint egyénisége hótisztaságához képest. Babért, borostyánt, magasztalást, ezüstkoszorút Vándor annyit kapott, mint egy kortársa se. Az összes írók és az összes művészek atyamesterüket látták benne; ha végighaladt az utczán, ismeretlen emberek is tisztelettudóan köszöntötték. Az apa kis fiának megmutatta a mindig egyedül sétáló ősz embert és azt mondta neki: »Nézd, ott megy a halhatatlan!«
Sőt mi több, Vándor egyszer közel volt hozzá, hogy igazán, végképpen halhatatlanná váljék. A mikor nemzete élethalál-harczát vívta, a harminczegy esztendős Vándor minduntalan ott volt az első csatasorban. Egy ütközetben golyó találta s a leroskadt embert barbár katonák összekaszabolták. Félholtan szállították el a csatatérről, de fölgyógyult. Ha akkor ott hal meg a harczmezőn, a hősi halállal mindenkorra megszerezte volna a halhatatlanságot. Ha akkor égbe száll a lelke, alakja nyílegyenesen vonult volna át a legendába; egyszerre bálványnyá változott volna át. De fölépült. Fölépült és ezután még harmincznyolcz évig élt. És a mi még nagyobb baj volt: tovább is írt, harmincznyolcz év alatt sok, talán nagyon sok verset. A mikor megöregedett, a végtelenségről bölcselkedett, szép, olykor gyönyörű versekben. De megbocsátották neki ezeket az öregkori költeményeket, – akár gyönyörűek voltak, akár csak szépek, – a mint megbocsátották annak idején, hogy nem halt meg fiatalon, hanem aggkort ért, noha hősi halált lelhetett volna. A köztiszteletet öregségében sem veszítette el; a halhatatlanságot, a míg élt, nem vonták meg tőle.
Jól tették, mert az élet úgy sem adott neki mást, csak halhatatlanságot. Büszke ember volt, soha semmit se fogadott el ingyen, se jutalom, se hivatal, se nemzeti ajándék czímén; az alamizsna szép formában se kellett neki. Nem akarta megalázni a benne lakó tiszta lelket; nem akart olyat tenni, a mi nem méltó a halhatatlanhoz. Azért valami kicsinyes munkával kereste meg a száraz kenyerét: ez volt az egyetlen kicsinyesség, a melyre elszánhatta magát. És minthogy se költészetét nem tekintette fejőstehénnek, se szabadságszeretetét nem kívánta kamatoztatni, hízelegni pedig nem akart, csak igazat mondani, tehát barátokat nem szerzett, csak bajokat és kellemetlenségeket: életét a képzelet országa, a kicsinyes munka és a zálogház között osztotta meg. A zálogház volt az a hely, a hová a legsűrűbben járt, és ehhez a szokásához épp oly hű maradt, mint minden egyéb ragaszkodásához. Mert olyan sokáig és olyan szűkösen élt, hogy lassankint összes emléktárgyainak be kellett költöznie a szegények hitelintézetébe; de azt se engedhette, hogy ezek az emléktárgyak elveszszenek. Hűségesen eljárt tehát megujítani, »meghosszabbítani« a sok apró hitelűzletet, minduntalan kamatot fizetni, hogy idegen kézre ne jussanak a jól őrzött kincsek; és emléktárgyai életében nem is vesztek el, csak akkor, a mikor átlépett abba a végtelenségbe, a melyről annyit mélázott.
A mikor Vándor ujra egygyé vált a nagy egyetemességgel, a melylyel való azonosságunkat senki jobban nem látta, mint ő – hálás nemzete gyönyörű temetést rendezett neki. Frissen ásott sírjánál hét szónok versengett, hogy túlszavalja a másikat, és a halhatatlanságból minél többet utaljon ki a szabadság lánglelkű költőjének. A temetés napján még a zálogházakon is gyászlobogó lengett, s Vándort utolsó útján egész néptenger kísérte ki az örökkévalóságnak arra az állomására, a hol mindnyájan háborítatlanul pihenhetünk, mindenekelőtt: harmincz esztendeig, és ha vannak, a kik még akkor se felejtettek el: tovább is. A harangok egy félóráig kongtak, a hatóságok mind képviseltették magukat, és azoknak, a kik nemcsak a gyászszertartáson jelentek meg, hanem a menet elvonulását is jó helyről szemlélték, el kellett ismerniök, hogy színpadon se látni ennél a temetésnél szebb, pazarabb, hasonlóan fölemelő és nagyszerű látványosságot. A temetésen sokan jelentek meg, a kik a gyászpompa külsőségeiben nagyobb gyönyörűséget találtak, mint Vándor összes műveiben, s a nép egyszerű gyermekei egy hónapig nem felejthették el, hogy a költő még azoknak is, a kik munkáit nem érthették meg, szerzett egy mulatságot.
A temetés után azonban Vándornak a halhatatlansága is mintha nagy sebet kapott volna. Eleinte ugyan sokat beszéltek róla, de nem a munkáiról, hanem az életéről. Vándor tudniillik, életének utolsó évtizedében, egy menthetetlen hibát követett el: hatvanhárom éves korában feleségül vette azt a tizennyolcz esztendős, szegény árva leányt, a ki őt első, hosszú betegségében szeretettel ápolta. Hanem a felesége hamarosan megúnta a férjes állapotot, s vagy két évi házasság után a faképnél hagyta az ősz költőt – hogy Vándor tanácsára-e, vagy Vándor óhajtása ellenére: ez sohase tudódott ki. Minthogy találkoztak, a kik azt erősítették, hogy a hatvankilencz éves költő bánatában halt meg, sokan és sokat tünődtek azon a kérdésen, hogy: »Miért ment hozzá a tizennyolcz éves, csinos leány ehhez a szegény öreg úrhoz?! És ha hozzáment, miért vált el tőle?!« Mások pedig ugyanannyit tanakodtak azon, hogy: »De hát hogyan vehette el a nagy költő ezt a leányt öreg ember létére?! És ha már elvette, mily okból vált meg tőle?!« Tetézte az érdeklődést, hogy az özvegy váratlanul előkerült, hirtelen megbocsátott a holt költőnek – a ki halálával valóban kiérdemelt minden elnézést – s részt kért a gyászból, meg abból, a mit a halott neve igért.
Akadtak, a kik pártját fogták, és olyanok is, a kik az elvált asszonytól mindent megtagadtak volna. Ezen aztán az egész ország egy fél évig vitázott, noha a vita fölötte akadémiai jellegű volt: a halott neve ugyanis nem gyümölcsözött, mert a halhatatlan műveket a költő halála óta nem vásárolta senki.
Ennek az ügynek az elcsendesültével Vándor halhatatlansága rohamosan kezdett sorvadni. Időközben uj költők jöttek, fiatalok, érdekesek, a kik más húrokat kezdtek pengetni; uj színdarabok hódították meg a közfigyelmet, s drámaírók jelentkeztek, a kik ha nem is alkottak uj korszakot, uj ösvényre léptek, uj hangot tettek divatossá s megváltoztatták, átalakították a közízlést. Vándor még csak a végtelenségről szóló bölcselkedésével se foglalkoztatta többé a világot, s Vándort egyre kevesebben olvasták.
Halhatatlansága mindamellett biztosítottnak látszott.
Egy darabig sokat beszéltek arról, hogy a nemzeti imádság szerzőjének, a ki egyszersmind hőse volt a nemzet élethalál-harczának, szobrot kellene állítani. A mozgalom megindítói lassankint belefáradtak a sok készülődésbe és vitatkozásba, a szobor-ügy elaludt, de e helyett más történt. Egy vendéglős, a kihez Vándor kései házassága előtt és után, naponkint eljárt ebédelni, éttermének egyik falát földíszítette a költő életnagyságú arczképével. Hálából, hogy a nagy ember éppen őt tisztelte meg bizalmával, s e kitüntetés emlékezetéül, megörökítette a költő emlékét.
Vándor tehát mégis halhatatlan volt, nem azért, mert gyönyörű verseket írt, s nem azért, mert hősiesen küzdött a szabadságért, hanem azért, mert evett.
Tíz év multán Vándort másodszor is eltemették: befalazták az iskolába. A kormány úgy találta, hogy végre elérkezett az idő, a mikor Vándorért is tehet és tennie kell valamit, elhatározta tehát, hogy kényszereszközökkel fogja megóvni a költőt a hálátlan feledéstől, és elrendelte, hogy az iskolás gyerekeknek ezentúl Vándor munkáit is olvasniok kell. Az iskolásgyerekek ebből megtudták, hogy azok között az unalmas költők között, a kik majdnem annyira meggyűlöltették velök az egész költészetet, mint magukat a tanáraikat, van egy Vándor nevű is, a kitől örök időre félniök, óvakodniok kell. Másfelül a nagyközönség is megtudta, hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül való. Ettől fogva aztán Vándor összes munkáit nemcsak nem vásárolta, de nem is olvasta senki, se a fiatalok, se az öregek, még a műkedvelők se.
Húsz év multán nem igen találkozott ember, aki Vándor versei közül tíznél többet ismert volna. A legtöbb művelt felnőtt csak annyit tudott Vándorról, hogy talán ő volt az, vagy más valaki, a ki az utczán bolyongva, egy idegen járókelőnek arra a hirtelen kérdésére, hogy: »Hány óra?« – gondolataiból fölriadtan, haragosan így felelt: »Százezer ember közül éppen tőlem kérdi?!«
Csak két sora maradt fenn, két gyönyörű sora. Ezt a két sort olyan sokáig s olyan sokszor idézték, hogy végre is benne ragadt egy elméskedő ember üres fejében. Ez az elméskedő ember valami trágár élczet tudott kiolvasni a gyönyörű sorokból, s ezeket ily értelemben kezdte idézni nyakra-főre. A trágár élcz nagyobb népszerűségre tett szert, mint valaha maga a költemény, s Vándor halála után harmincz évvel összes munkáiból nem ismertek egyebet, csak ezt a trágár élczet. Mit jelentett valaha ez a két sor, s kitől való? – senki se sejtette.
Már csak az »Aranybárány« falára függesztett arczkép őrizte Vándor halhatatlanságát.
De az »Aranybárány« tulajdonosa nagyon megöregedett, nyugalomba vonult s a vendéglőjét eladta. Az uj tulajdonos pedig ujjá alakíttatta az egész helyiséget, a képet leakasztatta a falról, belökette egy kamarába, s arra a falra, a melyről sokáig a holt költő nézett le a mulatókra, szelid, mélázó tekintettel: egy szép, kövér Gambrinust festetett.
És ezzel tökéletesen véget ért Vándor halhatatlansága.