ALKONYAT.
I.
Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?« Miss Ellen nevetett… Ne olvassam tovább? Elálmosodtál?
A beteg ujra felnyitotta a szemét.
– Nem, nem vagyok álmos. Csak elgondolkoztam és nem figyeltem oda. Mondd, mért van ilyen nagy csend? Hol vannak a gyerekek?
– Kiküldtem őket a Kis-Erdőbe – felelt az asszony. – Ha már itt vagyunk, hadd mozogjanak egy kicsit a szabadban.
– Amióta beteg vagyok, nagyon nehezemre esik, ha nem látom őket magam körül. Ha itt járkálnak előttem: úgy érzem, hogy több bennem az élet. De azért jól tetted, hogy kiküldted őket. Ugyancsak rájok fér ez a kis levegő. Szegény kis Boriskám!… Olyan fehér, mint egy elefántcsontból faragott angyalka!
– Már kezdi összeszedni magát. Azóta, hogy idejöttünk, szemlátomást erősödik. De előbb se volt okunk az aggodalomra. Nem beteg, csak gyönge; s ez a gyöngeség már a korával jár. Az öreg doktor mindig mondta.
– Engem bizony nagyon nyugtalanít. Az, hogy a válságos évek ilyen gyöngeségben találják, rosszabb, mint valami kisebb betegség. Aztán az öreg doktorra én nem adok semmit. Az csak vigasztalja az embert; egyebet nem tud. Rólam is azt mondta, hogy semmi bajom, s már két hónapja fekszem.
– Azt nem mondta, hogy semmi bajod, csak azt mondta, hogy nincs semmi legkisebb veszedelem. És hiába csúfolod, mert az öreg úr nagyon jó doktor; éles szemű, őszinte és ügyes. A mit jósolt, az még mind beteljesedett. Megmondta, hogy a hurut nagyon el fog kínozni, de megmondta azt is, hogy hat hét vagy két hónap mulva észrevehető lesz a javulás. És igaza volt.
– No, én nem veszem észre. Hány óra?
– Fél öt.
– Nem méred meg a lázt?
– Minek? Így is látni, hogy nincsen lázad.
– A tenyerem meleg.
– Csak azért, mert a paplan alatt tartottad. A láz most már sokkal későbben jön. Megmondta az öreg előre. A láz úgy múlik el, hogy mindig később és később jelentkezik: előbb délután, utóbb alkonyatkor, aztán csak este, s végre éjszaka áll be. Ilyenkor már közel a teljes gyógyulás: a láz egyszer még kitombolja magát, aztán egészen elmarad.
A beteg szemében felcsillant a reménység.
– Az igaz, mintha csakugyan későbben jönne. Azelőtt ilyenkor már nagyon rosszul voltam. És most semmit se érzek. De talán csak áltatom magam. Mondd, nem bolondítasz? Igazán azt hiszed, hogy későbben jön?
– Hiszen magad is észreveheted.
A beteg nyugtalan tekintete hosszasan vizsgálgatta a jól ismert arczot. Nem lehetett azon egyebet látni, csak a tiszta meggyőződést. Az asszonyok bizonnyal jobban tudnak hazudni, mint a férfiak, s a szent asszonyok hazudnak a legtökéletesebben. De a hazugság magában nem gonosz dolog: csak a rossz szándék teszi azzá. Olyan, mint a kés, a mely néha öldöklő fegyver, de az orvos kezében áldás.
Az a boldog mosoly, melylyel az asszony a gyanakodó tekintetre felelt, a legkonokabb kételkedést is eloszlatta volna. S a beteg maga is rajta volt, hogy ne szalaszsza el a reménysugarat.
– Most csakugyan nagyon jól vagyok – szólt. – Talán soha se voltam ennyire jól, amióta lefeküdtem. A láz határozottan késik és ez okvetetlenül jót jelent, nem igaz? Legalább egy kis javulást, ugy-e? Csak már annyira vinném, hogy lemehetnék a kertbe! Mondd, elég nagy a kert?
– Valamivel nagyobb, mint a többi parasztházé. Keskeny, de elég hosszú. A túlsó szélén egy kis lugas is van benne. Ha majd fölkelsz és déltájban szabad lesz egy kicsit kimenned, ebben a lugasban fogsz olvasgatni.
– A gyerekek keveset járnak le; ha kinézek az ablakon, mindig az udvarban látom őket. Pedig mikor ide hoztatok, láttam, hogy az udvar szűk és kicsiny. Kivált két családnak.
– Nem szívesen mennek le a kertbe, mert a házbeliek iszonyúan féltik a gyümölcsfáikat. E miatt már volt egy kis összeszólalkozás is.
– Pedig a bérletbe beletartozik a kert is, ugy-e? Legalább azt mondtad, hogy a kertet is kialkudtad.
– Igen. Úgy egyeztünk meg, hogy a kertet közösen használjuk. De hogy elkerüljem a háborúságot, jobban szeretem, ha a gyerekek minél ritkábban mennek le. Mintha bizony a mi gyermekeink olyanok volnának, hogy őrizni kellene tőlük a gyümölcsfákat! Sokkal nagyobbak, okosabbak, jobbak…
– Aztán jó, ha meg tudják enni, a mit mi adunk nekik; nemhogy a másét lesnék. Persze a kapzsi paraszt csak a pénzt tenné el: s a házból is kitudna bennünket, nemcsak a kertből. Nem látnak férfit s nem tartanak tőle. Tudják, hogy az már csak a koporsóban kerül ki a szobából.
– Megint képzelődöl? Édes rossz betegem, megint képzelődöl?
– Nem képzelődés ez, hanem egyre növekedő aggodalom, sőt több az aggodalomnál. Néha érzem, határozottan érzem, hogy az utólját járom; s ha egy-egy jobb pillanatomban megint reménykedni kezdek, ez soha se tart sokáig. Mosolyogsz? Kinevetsz, hogy félek a haláltól? Nem a haláltól félek én. Hogy egy pár esztendővel előbb vagy utóbb következik be az utolsó óra, a »nincs tovább«, az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk többé: mindegy, nem nagy sor. Ötven esztendős vagyok: ez már elég szép idő. De mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, ha én hamarosan meghalok?! Most, éppen most volna rám a legnagyobb szükségök. És az, hogy élek-e még négy vagy öt évig, vagy nem kelek fel többet, elhatározó lesz egész életökre. Jövőjük, boldogulásuk, minden ettől függ.
– De, hála Istennek, semmi okunk a nyugtalanságra. A te bajod nem olyan természetű, hogy ettől kellene tartanunk…
– Tudod, csak annyit kaparhattunk volna össze nekik, hogy ne kellene mindjárt megsínyleniök a halálomat! Csak annyit, hogy még négy-öt évig úgy lehetne nekik, mint eddig! Hogy az én halálom ne gátolná őket a jövendőbeli életpálya szabad megválasztásában, ne tenné lehetetlenné tanulmányaik folytatását, férjhezmenetelöket!… És hiába küzködtünk ezért, egy életen át hiába!… A tégla valamivel korábban esik a fejemre, mint vártam, és végök van, végök!… Hogyan neveled fel őket, szegény asszony, abból a nyomorult kis nyugdíjból, a mi a megélhetésre se elég?… Meghalni, az hagyján, de haldokolni, hetekig, hónapokig haldokolni, folyton erre a rettentő kérdésre gondolva!…
– Hja, édes barátom, ha te ilyen gondolatokkal izgatod magad, és rémképeket festegetsz akkor is, a mikor örülnöd kellene, mert a vak is látja, hogy jobban vagy: akkor aztán ne csodáld, ha a láz korábban jön, mint várnád!
– Nem, most jobban vagyok. Határozottan jobban. Olyan jól vagyok, hogy képzeld, étvágyat érzek!
– Igazán? Ennél valamit? Mit ennél?
Ennek mind a ketten megörültek; még az asszony elméjében is felcsillant a kiolthatatlan reménység egy utolsó szikrája.
De nagyon sokáig gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az ennivaló. Az asszony találékony volt, hanem a betegnek semmi se tetszett. Végre nagynehezen elhatározta magát:
– Egy kis kávét innám. Van itthon, vagy el kell küldened a czukrászhoz?
– Nekem kell megcsinálnom, mert vasárnap van s a cselédet eleresztettem hazulról. De azonnal meglesz.
– Amazok, odaát, nem csinálnák meg?
– Egy lélek sincs itthon kívülünk a házban. De miért nem akarod, hogy én?… Ha egy perczre magadra hagylak, szokásod szerint megint elkezdesz képzelődni?
– Hát csináld meg te. Úgy se tud senki olyan jó kávét csinálni, mint te, senki a világon.
– No csakhogy nekem is van egy jó tulajdonságom! – szólt mosolyogva az asszony.
– Eredj, te!…
A lázas tekintetben annyi szeretet és annyi hála sugárzott, hogy az asszony hirtelenében majdnem elsírta magát. De hozzászokott már, hogy visszafojtsa azt a könnypatakot, mely egyre hevesebben kivánkozott ki egykor tüzes és még most is szép szeméből.
– Mindjárt hozom, és nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha hívsz.
– Siess – tréfálkozott szomorúan a beteg – mert attól tartok, hogy mire készen vagy, elmúlik az étvágyam.
Az asszony kiment, eltűnt, s a beteg tekintete visszahúzódott a nyitva maradt ajtótól. Az életet kereshette most is, mert az utczára néző ablak felé fordult. De az utczán nem járt senki, s a beteg ember szeme csak a Kálvária kőfalán akadt meg, mely ott szürkéllett a túlsó soron, jobbról-balról elszigetelve, örök magánosságban.
Az alkonyodó nap utolsó sugarai rávetették csillogásból font finom szövetüket a barna keresztfára, melyen öt sebből vérzett az istenember. A beteg szemét bántotta ez a fény.
Másra akart gondolni, s kezébe vette az angol regényt, melyet az asszony az éjjeli szekrényre tett. De nem kereste meg azt a helyet, a hol az asszony elhagyta, csak szórakozottan lapozgatta a könyvet.
Mikor a kávé elkészült, még folyvást ott tartotta kiaszott, erőtlen kezében, mely mintha a rajta átfutó, kidülledt erek terhét is alig birta volna.
Az asszony letette a kávét az éjjeli szekrényre, s mialatt a beteg sietett felhasználni azt a kis étvágyat, mely nála már ünnepi ritkaság volt, azt kérdezte férjétől:
– Érdekesnek találod ezt a regényt?
– Érdekesnek nem mondhatnám – felelte a beteg. – Azok a regények, a melyek olvasásából azt képzelné az ember, hogy az élet csak lawn-tennis játékból áll s hogy a világon csupa ifjú és gazdag ember szaladgál, az ilyen regények engem nem gyönyörködtetnek. De van benne egy jó alak. Ez az álnok Miss Ellen, a ki ha egyedül marad egy férfival, azonnal a szerelmest játszsza, s oly alázatosan udvarias, oly megilletődött és tisztelettel teljes, hogy szinte kezet csókol a rászedett gavallérnak. Miss Ellen mulattat, mert nagyon emlékeztet valakire, a kit te is ismersz.
– És ugyan kicsoda ez a valaki?
– Kovácsné. Mintha csak Kovácsnét hallanám.
Az asszony meglepetten pillantott fel. Tizenöt év, szomorúsággal és küzdelemmel teljes tizenöt év mult el azóta, hogy férje utóljára ejtette ki a száján ezt a nevet.
II.
Kovácsné hajdan – akkor még mindaketten fiatalok voltak – nagy bajt csinált a házban. Az asszony egy emlékezetes napon névtelen levelet kapott, mely figyelmeztette, hogy férje megcsalja Kovácsnéval. Nem hitt a névtelen levélnek. Kovácsnéról ugyan elhitt volna akármit, de hogy a férje, gyermekeinek apja, a ki a házasságban is meg tudta őrizni a vőlegény minden gyöngédségét, megcsalja őt, a kinek az egész élete a családja és a családjáért való önfeláldozás közt oszlott meg, a legpéldásabb feleséget, a legjobb anyát, azt az asszonyt, a kinél tökéletesebbet álmodni se lehetett, a ki árnyékává, minden lemondásra és minden erőfeszítésre kész segítőtársává, második énjévé vált élete osztályosának: s megcsalja őt egy festett hajú, üres lelkű, színeskedő úti czifrával, a kinek még a szórakozása, örök mulatozása is csupa haszonlesés: ezt a hitszegést a huszonöt esztendős asszony nem akarta és nem tudta elhinni. Megmutatta a levelet férjének; ez azt mondta rá, hogy: egy szó se igaz belőle. Kovácsné? Mért éppen Kovácsné? Soha se jutott volna eszébe ez az asszony; alig vette észre, hogy a világon van. A válasz egy kicsit különösen hangzott, de az, a kinek szólt, nem akart egyebet, csak azt a nyilatkozatot, hogy a vád hazudik. Nem kérdezte, mi volna igaz »az egészből«? – megnyugodott benne.
Hanem a véletlen ellene fordult a férjének. Kevéssel utóbb, egy este együtt látta őket, a tőlük legtávolabb eső mellék-utczák egyikében, a város olyan részén, a hol a férje sohase szokott járni. Most már elvesztette a bizalmát. Kelepczét állított férje elé, s az ember megfogatta magát. Persze nem gyanította, hogy a felesége, a ki azelőtt maga volt az egyenesség, titkolózik, s nyilt beszéd helyett, életében először, ravaszsággal közeledik feléje. Elhitte, hogy a névtelen ismét árulkodott, s a rejtett támadásra azt felelte, hogy több mint egy hónapja nem is látta Kovácsnét. Az asszony hirtelen azt hitte, hogy összedől a világ. Tehát hazudik! Tehát csakugyan visszaél az ő gyermekes hitével! Tehát igaz, a mit a névtelen állított!
Mikor a férje, nagykésőn, észrevette, hogy kelepczébe került, s felesége viselkedésének hirtelen elváltozásából, a nagy levertségből és makacs hallgatásból, melybe az asszony elgubózta magát, megértette, hogy az állapot sokkal komolyabb, mint képzelte: már nem lehetett a dolgot jóvá tenni. Ujabb hazugságokkal igyekezett segíteni magán, de a hazudozások kimesterkedett szövevénye, a helyett, hogy megingatta volna, csak megerősítette az asszony keserű meggyőződését, s ha ügyesebben hazudott volna is: most már beszélhetett akármit! Különösen súlyossá tette a helyzetet az, hogy az asszony nem csinált patáliát, nem tett szemrehányásokat, nem sírt és nem panaszkodott: csak mintha a szivében megrepedt volna valami, a mi eddig egész volt, mintha a lelkében kiapadt volna az élet leggazdagabb forrása, nem az volt többé, a ki régen.
Ez volt életének legnagyobb válsága. Egy egész világot vesztett, mert eddig egész világa a családi élet volt, melyet erős hit sugárzott be: a kölcsönös, a tiszta szerelem vallásos hite. Ez a hit most romba dőlt, s a megrázkodtatás nyomán egész gondolkozása kifordult sarkából. Az életről és a kötelességekről való felfogása elveszítette alapját. Iránytű nélkül maradt gondolatai nem találták meg a cziklonból kivezető utat, s életének kormánytalan hajója czéltévesztetten haladt előre, a merre a felszabadult, magára hagyott elem, a képzelet sötét árja vitte. Egy pillanatig azt hitte, hogy magára hagyatva, előbb vagy utóbb az örvénybe kell kerülnie. De gyermekeinek hangjára fölocsudott káprázatából. A tudat, hogy nincs egyedül, hogy ezért nem szabad elvesznie a Scyllák és Charybdisek között, hogy czélja van, mert kötelességei vannak, s mert a mi az életben a legtöbb, még megmaradt neki: magához térítette.
Az igaz, hogy eleinte lázongott egy kicsit, önzése tüzelt s egy pár haszontalan elmélkedésben természetes jogait hánytorgatta: de mindez csak hadgyakorlatlárma, görögtűz és akadémiai bölcselkedés volt. Sokat forgatta fejében a megtorlás gondolatát, bebizonyította magának, hogy a megtorláshoz jogot érez, de tudta, hogy ez puszta elmélet, s örökkön puszta elmélet fog maradni. Hiszen ha a megtorlás lehetséges volna lealacsonyodás nélkül! Hiszen ha elég volna a szennynek a látszata is, s magát a szennyet csak emlegetni kellene! És bár csak magamagával vitatkozott, elpirult arra a gondolatra, hogy a megtorláshoz elkerülhetetlen egy harmadik, nemcsak egy testetlen-lelketlen boszúálló eszköz, nem is csak a férfi, hanem egy bizonyos férfi. Undorodott ettől a gondolattól, s mikor keresztül villant a fején, hogy ugyan ki lehetne a sok száz ismert és ismeretlen alak közül ez a bizonyos, önmagát is gyűlölni kezdte.
Még le se csillapodott s már tisztában volt vele, hogy boszúállása, elégtétele arra fog szorítkozni, a mit sértődése, fájdalma, utálata természetes következésének tartott. El fog zárkozni tőle. Ha férje széttépte életök közösségét, ám lássa, hogy mit cselekedett. Az anya teljesíti tovább is kötelességét, ott, a hová a gyermekei kötik, s úgy él ezentúl is, a hogy eddig, mintha semmi se történt volna; megmarad engedelmes asszonynak is, jó, gondos, fáradhatatlan háziasszonynak, sőt mosolyog is néha, csakúgy, mint eddig, a gyermekekre való tekintettel, a házi béke kedvéért, hálából a multért, emlékéül a meghalt szerelemnek. De ez minden. Többet az az ember, a ki őt asszonyi méltóságában oly mélyen megalázta, s szerelmében oly kegyetlenül megsebezte, nem követelhet tőle; és még ha joga is volna férjének az ő csókjához: erről tegyen le örökre. A multról szó se lehet többé; se most, se azután soha.
Elhatározásához hű maradt sokáig. Akárhogy kapálózott a másik, az asszony hajlíthatatlan maradt. Hamarosan talán nem is lehetett volna máskép; hisz rá se tudott nézni arra, a ki az ő határtalanul odaadó szerelmét ilyen kevéssé tudta megbecsülni. A visszás helyzet azonban igen sok idegeskedésnek lett az okozója. Ez a sok idegeskedés a házi békét már-már veszedelembe sodorta. És mult az idő. A kegyetlen emlék halványodni kezdett. Arra is rájött, hogy az a kaland nem lehetett a leggonoszabbak közül való: nem volt folytatása, nem voltak következései. A bűnös alighanem szakított bűntársával; talán nem is látta azóta. Egyébként pedig ismét jól viselte magát, mint régen. Otthon ülő ember volt, a ki, ha kijött a hivatalából, másnap reggelig nem vált meg a családjától. Az élete az volt, hogy törte magát minél több kenyérért. És végül az asszony, a mint felejtett, a mint lehiggadt, átlátta, hogy a mit első felháborodásában önérzete parancsának és csalódott szerelme kissé sovány elégtételének tartott, voltaképpen olyan gondolat, melynek a láz óráinak multán ellentmond a természet és ellentmond az erkölcs.
Ettől fogva a seb gyorsabban gyógyult. Nemsokára már nem fogta fel olyan tragikusan a dolgot. Jobban megismerte az életet, az embereket, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a mi vele történt, az világ sora. A házasélet egy majdnem bizonyos kellemetlensége, a mibe bele kell nyugodni. Tulajdonképpen ő még nem is panaszkodhatik. Ugy látszik, minden férj megcsalja a feleségét: az egyik csak egyszer-kétszer, a másik minduntalan, egy életen át, a mig csak erényessé nem teszi a vénség és az oldalnyilallás. Vannak férjek, a kik képesek a családjuk jólétét is feláldozni egy-egy hitvány teremtésért. Némelyik csak a rosszkedvét viszi haza; a szerelmet állandóan másutt keresi. A nagy többség megalkuszik minden irányban; otthon férj, a házon kivül legény. Az ő férje még a legjobbak közül való. Azok közé tartozik, a kik egyszer vagy kétszer, valami szerencsétlen órában, kirugnak a hámból, de a szivöket mindig megőrzik a feleségöknek. Talán a legeslegjobbak közül való, a kiknél a kaland egyszerű baleset volt, mely nem ismétlődik soha, mert a leczke használt. Az ilyen első, utolsó, egyszeri megtévedésnek igazán nem lehet jelentősége; az érzéshez semmi köze, s talán még jó is volt tanulságnak. Nem az az iszákos, a ki egyszer a sárga földig leitta magát, hanem az, a ki rendesen iszik s a sok szesztől se csíp be.
És a mint egyre mult és mult az idő, – a mint bizonyossággá vált előtte, hogy férje megítélésében nem tévedett s hogy nyugton alhatik, mert az efféle históriák ismétlődésétől immár nem kell tartania, – a mint látta, hogy a szegény ember hogyan túrja a földet, napról-napra, hosszú éveken át, a kenyérért, mindig csak a kenyérért, – a mint meggyőződött róla, hogy férje csakis őneki és gyermekeinek él, s nincs más gondolata, csak az ő fentartásuk és az ő örömük: szeretete ujra kinőtt, mint a tőből levágott haj, melynek épségben maradt gyökere idővel ujra kifejti régi pompáját.
Tiz év multán az egykori fájdalom emléke végképpen elmosódott. Kovácsné hajdani szereplése elméjében puszta tudattá vált, mely semmiben se különbözött annak megértésétől, hogy férje, a mikor vele az oltár elé lépett, nem volt olyan ártatlan, mint ő, hanem, mint a többi férfi, ismert nőket a házassága előtt is. A valamikor kiállott gyötrelem most már szánalmas kicsinyességnek tűnt fel előtte, s szemrehányásokat tett magának, hogy akkor ostobaságból annyiszor megbosszantotta a férjét, s úgy elkinozta magát semmiért. Milyen gyerekes is volt akkor!…
Közben komolyabb bánat ejtette hatalmába. Megismerte az élet igazi bajait. Átlátta erőlködésük, vergődésük meddőségét. Mi a szerelmesek féltékenykedése, pörlekedése az apa és az anya gondjához képest? Milyen kicsiny az asszonyi hóbortnak minden kínja ahhoz az emésztő érzéshez hasonlítva, mely akkor fog el bennünket, ha gyermekeinkről nem tudunk kedvünk szerint gondoskodni! Nélkülözni hagyján; de látni, hogy gyermekeinket se tudjuk megóvni a nélkülözéstől! Igen szegények voltak. Sok gyerekük lett; szerencsésen mind fölcseperedtek, s a mint a gyerekek nőttek és nevelésük egyre többe került, a férj kis hivatalának a jövedelme a legszükségesebbre se futotta. A szegény ember mindig több mellékfoglalkozást vállalt: előbb csak a délutánját adta el, aztán az éjszakája nagy részét is. Az asszony segítségére volt, a mennyire tőle telt; a ház körül mindent maga végzett el, s részt kivánt férje munkájából is, ha erre mód kinálkozott. De vállvetett erőfeszítésüknek csak annyi eredménye volt, hogy éppen napról-napra megélhettek. Arról, hogy gyermekeik jövőjét biztosíthassák, le kellett mondaniok. Még csak a közel jövőt se tudták biztosítani, a mit egyszer-egyszer félredugtak, valami váratlan szükség mindig elnyelte, és ekközben az asszony remegve gondolt rá, hogy a túlságos erőfeszítés, meg az, hogy mindent elvon magától, csakhogy a gyermekeinek több jusson, előbb-utóbb alá fogja ásni férjének az egészségét. Talán előbb, mint utóbb. Mielőtt gyermekeiket fölnevelhetik, s úgy bocsáthatják ki az életbe, hogy már maguk is gondoskodhatnak magukról. Attól fogva, hogy ez a rémkép üldözni kezdte, rajta volt, hogy a férjét lehetőleg visszatartsa a munkától. Zálogba tette a nem használt kis ezüstjét, hogy takarékosságot és fölösleget hazudhasson. Unszolta férjét, hogy keressen magának valami szórakozást. Küldte hazulról; nógatta, hogy járjon társaságba, nem bánta volna, szórakozzék akárhogy. De az ember tudni sem akart a pihenésről.
Ilyenkor, ha a szórakozás szükségességéről vitatkoztak, néha napján felvillant az asszony fejében ama régi esemény emléke. De Kovácsné most már a humort képviselte életök küzdelemmel teljes, bús történetében. A humort, mely némi derűt sugároz az élet örök szomorúságára. Az a gondolat, hogy az ő öregének is megvolt a maga kis regénye, megenyhítette, szinte megvigasztalta. Azelőtt szomoru volt, ha Kovácsnéra gondolt; most, ha eszébe jutott Kovácsné, mosolygott. Aztán, a mitől félt, bekövetkezett. Férjét hatalmába kerítette az a lassan, de biztosan gyilkoló betegség, mely néha talán ad egy kis haladékot, de soha se kegyelmez. Még messze voltak czéljuktól, s a rém már megjelent. Micsoda feladat várt rá! Szemben a könyörületet nem ismerő halállal, s szemben a vigasztalan, kiszámíthatatlanul rettenetes jövővel, el kellett ásnia szörnyű titkát szíve legmélyére; el kellett titkolnia kétségbeesését a szegény, kedves halálra ítélt és semmit se sejtő gyermekei előtt; mosolyt kellett hazudnia arczára, mialatt betegét ápolta, s perczről-perczre látta erejének hanyatlását; e mellett el kellett látnia a házat a máris kevesebből s majdnem egyedül; a gyöngédség hajthatatlanságával kellett kierőszakolnia, hogy férje szabadságot kérjen, letegyen minden munkáról, eljöjjenek ide, az üdülőhelyre, s megtegyenek mindent, a mit a beteg életének minél tovább fentartása követel, s a mit a beteg mind feleslegesnek vél. És mikor zokogni szeretett volna, tréfálkoznia kellett: mert, a mióta lefeküdt, aggodalmak kezdték gyötörni azt a lényt, a ki életének öröme volt, a kit oly határtalanul szeretett, s a kit nemsokára el fog veszíteni.
Ezekben a rettenetes napokban bizony nem igen jutott eszébe Kovácsné. Egyetlen-egyszer történt, s akkor is úgy gondolt rá, mintha ez az asszony egykor valami szivességet tett volna neki. Szinte hálásan; hisz Kovácsné csak kellemes perczeket szerzett az ő betegének. Talán szerette is egy kicsit azt, a ki neki a legdrágább a világon. És ha az öreg doktor azt mondta volna neki, hogy a régi ideál egy csókja egy napra megszüntethetné a lázat, ó milyen örömmel rohant volna Kovácsnéért, ő maga, fiákeren!
III.
– Ugyan hogy jut eszedbe Kovácsné? – kérdezte az asszony érdeklődve.
– Egy kicsiségről. Arról, hogy ez a Miss Ellen, pusztán az udvariasságával, a nélkül, hogy kaczérkodással lehetne vádolni, milyen ügyesen hálózza be az öreg Abderdale lordot. Lépre tudja vinni a vén szamarat, tisztára azzal, hogy mikor egyedül marad vele, olyan tisztelettel beszél hozzá, mint ha az apját látná benne. A lordra hatással van ez a nagy meglapulás. A lángelmének szóló hódolatnak véli az áhítattal teljes, odaadást színlelő, hazug tekintetet. Látod, ez igaz vonás. Minthogy az asszonyok nem szoktak a férfiakkal udvariaskodni: az öregedő embert már ezzel a szokatlan, olcsó udvariassággal is meg lehet ejteni. De úgy látszik, ezt csak a legravaszabb nők tudják, mert kevés ármányos személyt látni, a ki ezzel az ártatlannak látszó, s visszafelé egy cseppet se veszedelmes eszközzel dolgozik. Én például csak egyetlenegy asszonyt ismertem, a ki udvariaskodott: Kovácsnét.
– Még most is gondolsz rá?
– Hogyne! – szólt jókedvűen. – Az utolsó szerelmét nem felejti el az ember.
Az asszony, a kit boldoggá tett, hogy a beteg egy perczre elszórakozik, örömmel adta a duzzogót.
– Ej, hát illik ilyet mondani nekem?!
– No, azt nem fogod bebizonyítani, hogy nem illik. Tudod te azt jól.
– Biz én nem tudom.
– Beszélhetsz nekem! Régen tisztában vagy te az egész históriával.
– Az igaz, de nem szép, hogy emlegeted.
– Mért ne emlegetném? Olyan szépen értekezhetünk most már erről a félbenmaradt regényről, akárcsak a mythológiáról. Kovácsné nem fog bennünket még egyszer összeveszíteni. Mint régen, semmiért, hogy vinné el az ördög!
– Szépen beszélsz az utolsó szerelmedről.
– A mint érdemli.
– Látod, kisül, hogy a regény komolyabb volt, mint képzeltem. És mégis azt mondod, hogy semmiért veszített össze bennünket.
– Persze, hogy semmiért.
– Nem értem. A nélkül, hogy kérdeztelek volna, elismered, hogy ugyancsak foglalkoztatott annak idején…
– Nem annyira, mint gondolod. Érdeklődtem iránta, az igaz, de utolsó szerelmemnek csak tréfából mondtam. És minthogy semmi se történt közöttünk…
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem volt viszonyod vele?
– Komolyan kérdezed? Akkor hát elmondom; úgyse sok, a mit mondhatok. Elmondhattam volna régen, de nem akartalak bosszantani vele. Akkor, akkor nagyon izgatott téged ez a szamárság; a legokosabb volt nem bolygatni és elfelejteni az egész ostobaságot. És hiába gyóntam volna meg az igazságot: nem hitted volna el, mert az az egy pár füllentés elkeserített. Pedig erre a hazudozásra is csak az vitt rá, hogy megóvjalak a legcsekélyebb nyugtalanságtól is, mert ez nagy ár lett volna a híres regényért. Most már téged se izgat többé, akármi történt. Azt hiszem, nem bosszantana nagyon, bármit beszélnék el, tizenöt év, egy fél élet multán. Hát elmondhatom. Egyszer eljött a hivatalomba valami dologban. Érdeke volt, hogy meghódítson, s elkezdett komédiázni, a Miss Ellen módjára. Ostoba voltam, mint Lord Abderdale, és fölkeltette az érdeklődésemet. Ez nem lett volna baj; a baj ott kezdődött, hogy észrevette a dolgot. Igazán nem tudnám elmondani, mi történt bennem akkor. Valami válságon estem át ebben az időben. Sokat foglalkoztatott, izgatott, s néha fellázított az a gondolat, hogy a folytonos, kicsinyes és keserves munkában kell egy pár év mulva megöregednem. Éreztem, hogy búcsúzik tőlem az ifjúság, s az járt a fejemben, hogy vannak, a kik zajos örömek közepett, változatos lelki izgalmaknak élve nyargalják végig ezt a rövid pályát. Megirígyeltem szabadságukat, érzéseiknek bőségét, életüknek nagyszerűségét, s kikivánkoztam a munkával agyonterhelt mindennapi egyformaságból. Az otthon melegének a megbecsülése se tudott kibékíteni azzal a gondolattal, hogy még egy pár év, s aztán minden szép bolondságról le kell mondani örökre. Akkortájt a gyereksírás egyhanguságából és a házi bajok prózájából is több részünk volt, mint hogy a családi érzés legyőzhette volna az idegességemet. Aztán a boldogságnak, mint a levegőnek, jóformán csak a hiányát érzi az ember; a míg megvan, nem jut eszünkbe, nem gondolunk rá, hogy elveszíthetjük; megszokjuk, természetesnek találjuk, hogy megvan, s néha nem is tudjuk, hogy boldogok vagyunk, a mint nem vesszük észre, hogy lélekzünk. Ebben a válságos időben jelent meg ez az asszony minden álnokságával. S mikor észrevette a hatást, megjelent ujra. Mindig apró érdekek mozgatták, s csak az összeköttetéseimet és a szolgálataimat akarta felhasználni. De én egy kis ideig azt képzeltem, hogy érdeklődik irántam és ragaszkodik hozzám. Ez nem volt sok, nem volt nagy dolog, de akkor nekem a mindennapiságból való szabadulást, a változatosságot, a homályosan óhajtott valami mást, a kicsinyességekből való fölemelkedést, az utolsó fiatalságot jelentette. Lehet, hogy messzire elment volna az érdekeiért, s látogatásainak, találkozóinknak az lett volna a folytatása, a mivel vádoltál; nem tudom. Mindenesetre voltak czéljai velem, mert a névtelen árulkodó, most már meg vagyok róla győződve, nem lehetett más, csak ő maga. De egyelőre az orromnál fogva vezetett, s észrevettem, hogy bolonddá tesz. Ezzel aztán véget ért a regény, mert attól fogva, hogy a hályog lehullt a szememről, elveszítette a hatalmát velem szemben. Átláttam, mit koczkáztatok egy kis léhaságért; egyszerre feltámadt bennem annak a tudata, hogy ez az asszony veszedelembe sodorhatja a családi békességemet, a te nyugalmadat, a gyerekek érdekét, s egykor talán arra is rábirhatna, hogy az ő érdekeiért megrövidítselek benneteket, a nélkülözőket! Elhatároztam, hogy szakítok vele, s szakítottam is, mielőtt nagyobb bajba bonyolódhattam volna. Akkor, a mikor összeveszített bennünket, azért találkoztam vele, hogy visszaadjam a leveleit, mert visszakövetelte ezeket az óvatos semmiségeket, azt hiszem, csak hogy alkalma legyen még egy találkozásra. Meglehet, a névtelen árulkodásnak is az volt a czélja, hogy kiugraszszon az otthonomból s tovább is hatalmában tartson. Aztán nem láttam többé, mert nem akartam látni. Ez történt, semmi egyéb. Most már elhiheted nekem. Mi az? Te sirsz? Mi bajod?
Igen, sirt. Arra gondolt, hogy:
– Tehát a mulatók örömeiből még azt a csekély részt se vette ki, a melyért megszenvedett! Tehát »a regénye« is csak bajt és bosszuságokat szerzett neki!
Ebben a váratlan fölfedezésben egyszerre maga előtt látta az elcsigázott testű szegény ember életének egész szomorúságát, nélkülözéseinek hosszú sorát, vergődésének mindhalálig végzetes folytonosságát, erőfeszítésének hiábavalóságát, elmetélt szárnyu lelkének fel-felberzenkedését, bukásait és elnyomorodását, az egész küzködéssel teljes életet, mely csak a szenvedésért folyt le, és azért, hogy a szenvedést legyen kire átörökíteni. Még egyszer, utóljára, fellázadt az igazság nélkül való, a könyörtelen, a mindenható végzet ellen, és a sok, sok visszafojtott keserűségből két nagy könnycsepp kicsordult.
A beteg nem találta ki, milyen mélyről jöttek ezek a könnyek.
– Még most is bánt ez a dolog? – kérdezte meghatottan. – Azt hittem, mosolyogni fogsz rajta.
– Nem, nem ez bánt – szólt az asszony, és megcsókolta a beteg kezét. – Arra gondoltam, hogy mennyi bajt, mennyi bosszuságot okoztam neked, semmiért!
– Nem te voltál a hibás, hanem én. És igazad volt, hogy nem hagytad a gyerekeink jussát. Még csak az kellett volna szegényeknek, hogy az apjok szoknyák után kezdjen szaladgálni! Mikor so’se volt egyéb vagyonom, csak az időm, ha ugyan az idő pénz, a mit én, megvallom, nem vettem észre. No de olvasd tovább a regényt. Hol hagytuk el?
– Igaz, a regény. De hol is hagytuk el hát? Itt valahol. Várj csak, mindjárt megtalálom. Itt van… Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?!« Miss Ellen nevetett…