PEABODY.
I.
Peabody úr huszonhárom éves korában rőföskereskedősegéd volt, a ki gyönyörűen tudta mondani a hölgyeknek angolul, hogy: »Esszolgejn!«
Peabody úr szőkeségben szenvedett, arcza temérdek roastbeef és Worcestershire-mártás emlékét elevenítette fel, s hogy életrajzunk teljes legyen, tegyük hozzá, hogy Peabody úr zavartalanul örvendett a gondviselés ama megbecsülhetetlen adományának, a melyet a Magyar Nyelvőr előtt életvidámságnak szoktunk nevezni.
Egy szép vasárnap délután Peabody úr meglátogatta gondolatainak hölgyét, Mrs. Silverstring-et, a polgári erényekben gazdag Mr. Silverstring idejekorán hátrahagyott özvegyét.
A fenkölt lelkű asszonyságnál éppen nagy társaság volt. A Peabody úr haja negédesen kétfelé volt választva s megjelenése igen jó hatást tett.
– Mr. Peabody! – Mrs. Evergreen, Mrs. Weatherford, Mrs. Hopkins.
Peabody úr hírből igen jól ismerte ezeket a kitünő hangzású – a papirkereskedés és a czipőszállítás plutokracziájában igen népszerű – neveket. Elégedetten morzsolgatta bajuszát, midőn egy sötét sarokban valami kis feketeséget vett észre, melyből két parázs világított elő.
– Mr. Peabody! – Miss Fulmen.
A kis feketeség megilletődötten kelt fel s úgy nyujtotta czérnakeztyűs kezét.
– Ki ez a Miss Fulmen? – kérdezte később Peabody úr, teázás közben, fuvola hangon beszélgetve Mrs. Evergreen-nel.
– Miss Fulmen az úgynevezett Fogkirálynő – magyarázta Mrs. Evergreen. – Szombatonkint játszik az Alhambrában. A legmagasabb trapezre ráerősítenek egy fél-méternyi sodronyt; Miss Fulmen leereszkedik a trapezről, s a fogaival ebbe a sodronyba kapaszkodva, a levegőben elhegedűli a God save the Queen-t. Aztán ledobja a hegedűt, s a fogain lógva, egy fél tuczatszor végig hintázza a nézőteret.
Peabody úr rajongott a művészetekért, s érdeklődve tekintett a művésznőre, a ki csöndesen, szerényen üldögélt a legsötétebb sarokban. A két parázs hálásan világított rá vissza.
Véletlenül egy időben távoztak el, s mivel odakünn szitálni kezdett az eső, Peabody úr felajánlotta a művésznőnek úgy esernyőjét, mint kiséretét.
– Szép kisasszony – szólt, szabadon Faust nyomán – lehetek oly merész, karom s kiséretem ajánlanom?
– Nem vagyok én sem szép, sem kisasszony – felelt Miss Fulmen, de azért elfogadta a kiséretet.
– Hol lakik a kisasszony? – kérdezte Peabody úr, nem éppen pazar elmésséggel.
– Piccadilly, 127., hetedik emelet, 289-ik ajtó.
Mikor oda értek, megköszönte az esernyőt, s Peabody úr engedelmet kapott, hogy jövő vasárnap látogatást tehessen a hetedik emeleten, Piccadilly, 127.
II.
A Fogkirálynő öt fi- és hét nővérével, továbbá két mamájával, kik közül az egyik a valóságos, a másik pedig a nagymamája volt, harmadfél szobában lakott, abban a szegényes, de tiszta lakásban, melyet a kegyes olvasó régmult idők elbeszéléseiből már jól ismer.
Peabody úr el volt ragadtatva.
És ettől fogva nem csupán vasárnapokon jelentkezett, hanem keddenkint, sőt olykor pénteken is. Utóbb, maga se vette észre, mindennapossá lett. Hat órakor, mikor ebéd-időre becsukták a boltot, egy negyedóra alatt végzett a roastbeef-jével, hogy egy félórára elszaladhasson Piccadilly 127.
Végre szenvedélye oly mértéktelenné vált, hogy koronkint el is mulasztotta a roastbeef-et.
Egy vasárnap délután Peabody úrnak vakmerő gondolata támadt. Öt perczig a mamák és testvérek közül senki se volt a szobában, s Peabody úr hirtelen rövid szónoklatot engedett meg magának, mely így kezdődött:
– Kisasszony, én nem házasodhatom meg; de a nélkül, hogy gazdag volnék…
Miss Fulmen eleinte úgy nézett rá, mint egy halálra ijedt gím, mely egy lokomotiv vörös lámpáit pillantotta meg. Aztán görcsös zokogásra fakadt s visszavonult a legsötétebb sarkába annak a szobának, melyet előbb nem mertünk egész számmal jelezni.
Peabody úr nem nagyon haragudott érte, hogy kosarat kapott. Ellenkezőleg, valami kellemes bizsergést érzett a lapoczkái körül. Egy darabig társalogni igyekezett a fi- és nővérekkel, de mikor látta, hogy a kis feketeség nem jön vissza se egy, se két óra mulva, búcsút vett a jófogu társaságtól.
Másnap tartott tőle, hogy nem fogják beereszteni. Beeresztették. Miss Fulmen csak annyit mondott neki:
– Peabody úr, ön nagyon jó ember, de máskor ne beszéljen olyan bolondokat.
III.
Midőn Mr. Peabody, az idősb, a sétabot-esernyők lángelméjű feltalálója, az ifjabb Peabody úrtól azt a meglepő közlést hallotta, hogy emez, a City legrégibb családjai egyikének sarjadéka, feleségül akarja venni Miss Fulment, az úgynevezett Fogkirálynőt, – így kiáltott fel mordul:
– Hamar, fiaim, cselédeim!… keressétek meg hamar jól ismert angol hidegvéremet, mert mindjárt megpukkadok!…
– Ideje már, hogy uj és jobb fogakat hozzak be a családba – szólt ifjabb Peabody úr és eltávozott.
Fölvette ünneplő kabátját, szép szalmaszín keztyűt vásárolt, mely igen jól illett szalmaszín hajához, s fénylő czilinderét villogtatva, a szokottnál ünnepiesebb magatartással állított be a Fogkirálynőhöz. Kiváncsi volt rá, vajjon tud-e Miss Fulmen mosolyogni is.
De alighogy előadta immár megtisztelő ajánlatát, Miss Fulmen, Peabody úr meglepetésére, ismét csak görcsös zokogásra fakadt. Most azonban nem vonult vissza, hanem ott maradt a székén s a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Én nem fogom önt megcsalni, Peabody úr – szólt, mikor lecsillapodott. – Ön jobbnak hisz engem, mint a milyen vagyok.
És elmondta neki Denise történetét, melyet a kegyes olvasó nem angol átdolgozásból, mint Peabody úr, hanem az ifjabb Dumas drámájának hű fordításából, a szinpadról jól ismer.
– Hm – szólt Peabody úr.
Ebben a két mássalhangzóban kimerült az egész bölcsesége.
Ha véletlenül nincs tükör a szobában, meglehet, ez az elbeszélés soha sem iródik meg. De a mint Peabody úr megpillantotta szemközt szalmaszín fürtjeit, melyek kaczéran borultak homlokára, frissen sütött bajuszát, melynek szép, egyenes szálai ékesen szóló kifogástalansággal árnyékolták orrát, s végre pompás kabátját, mely némán, de határozottan tagadta meg a rokonságot az »uraságoktól levetett« ruhákkal – kész volt az elhatározása.
A szónoklata ez alkalommal nem emelkedett felül a középszerűségen, de érthető volt. Mr. Peabody visszavonult.
A kis feketeség pedig bemenvén két negyedrésznyi szobájának legsötétebb zugába, harmadszor és utóljára: görcsösen zokogott.
IV.
Öt esztendő multán Peabody úr, a ki immár nem volt az ifjabb, hanem az egyetlen, szerény, de csinos örökségével, ragyogó nyakkendő-űzletet nyitott a Regent-Street-en. Pár hónappal később meg is házasodott, nőül vevén egy virágzó papirkereskedést s függelékül egy gömbölyü kis hölgyet, a ki nagyobb előkelőség kedvéért az orrán keresztül beszélt, Mrs. Alexander-regényeket olvasott, sokat evett, még többet sóhajtozott, igen közönségesnek találta Peabody urat s a mellett örökkön gyümölcsözött.
A házassági regények rendesen kétfélék. Némelyikben a nyilvánosság számára éppenséggel nem történik semmi; ez az A) osztály. De vannak olyanok is, a melyekben az események szédítő gyorsasággal követik egymást. Ez a B) osztály.
A Peabody úr házassági regénye a B) osztályba tartozott.
Csak végig siklanunk lehet az események tömegén. Ime a legfontosabbak:
Peabody úr házasságának mindjárt első évében vastag barátságba keveredett Sir Butterfly-jal, Ő Felsége legvitézebb kapitányával. Mindennap együtt sakkoztak és mindennap Sir Butterfly veszitett. Peabody úr majdnem úgy szerette a kapitányt, mint a feleségét.
Mrs. Peabody ebben az egy pontban tökéletesen egyet értett a férjével, sőt még túltett a férjén. Ő egész határozottan jobban szerette a kapitányt, mint Peabody urat. A kapitány jó ember volt, szerette mind a kettőjüket.
Peabody úr sokáig nem tudott az utóbb emlitett érzelmi árnyalatokról. De kevéssel azután, hogy Mrs. Peabody a negyedik figyermekkel örvendeztette meg, a tulajdon szemével kellett meggyőződnie róla, hogy Mrs. Peabody keleti nagylelkűséggel értelmezte a vendégszeretetet. Peabody úr szemlét tartott az ifjabb Peabody-akon. Úgy találta, hogy a kis matrózok nem vörösek, mint ő, hanem olajszínűek, mint a kapitány. Még a csákószíj nyomát is ott látta az arczukon.
Házasságtörési pert inditott, melyből diadalmasan került ki, mint Pyrrhus az ismeretes csatából. Sir Butterflynak le kellett mondania Ő Felsége hadseregében viselt rangjáról s a fele vagyona ráment a kártérítésre.
Peabody úr elgondolta, hogy milyen szamarak az emberek a kontinensen.
– Csak egy bosszú van – szólt magában. – Fizessen a gazember!
Aztán rendesen eljárt a sakk-klubba, két pohár sherryvel többet ivott esténkint, az utczán utána ment a lányoknak és kitünően érezte magát.
V.
Ujabb öt év mulva Peabody úr szerencsétlenül járt. Meggazdagodott a saját hibáján kívül.
A dolog úgy esett, hogy elkezdett a tőzsdén krajczárkodni, mert kitünő számítónak tartotta magát. Egyszer nagy ügyetlenséget követett el; vett, mikor eladnia kellett volna. De még annyi ideje se volt, hogy a homlokára üthessen, a hiba ördögien ravasz számítássá, a vén boszorkány tündérré változott át. Váratlanul háborus hírek érkeztek, valahol lepuskáztak tiz-tizenöt albánt, s a Peabody úr fegyvergyár-papirjai őrülten ugráltak felfelé. Minden albán egy-egy ezer fontot ért neki.
Peabody úr tanulékony ember volt s a nyereségével hátat fordított a tőzsdének. Kiköltözött az uj világba s a sétabot-esernyők maradékából, a nyakkendő-üzletből, Sir Butterfly kártérítéséből és a lepuskázott albánokból megvásárolt egy szép területet, a hol dohányt akart ültetni. A számítás ugyan silány volt, de Peabody úr szamarat keresett és királyt talált. A birtokon naftát fedeztek fel. A környékbeli rossz orrúak sehogy sem akarták elhinni a csodát. Pedig biz az nafta volt, jó, büdös, elsőrangu nafta; öröm volt szagolni.
Peabody úr kedvet kapott a mulatsághoz. Harczot kezdett a kis naftásokkal és lecsepülte őket. Ő lett a Nafta-király.
Mikor aztán a füle se látszott ki a milliókból, visszavonult az űzlettől, egy kis sétát tett az öt világrészben, s úgy találta, hogy ez az egész élet nem ér egy batkát sem.
Haza hajókázott Angliába, s nem tudván mit csinálni, beiratkozott az Ifju Óriások klubjába.
VI.
Peabody úr negyvenöt éves korában azon a nézeten volt, hogy gazdag embernek lenni nagyon unalmas.
Eleinte ugyan tetszett neki az a tudat, hogy az ő orosz szürkéinél nincsenek szebb orosz szürkék a hármas királyságban, de egy hónap mulva már úgy tűnt fel előtte, mintha orosz szürkéken jött volna a világra, s nem tudta megérteni, hogyan lehetnek el az emberek orosz szürkék nélkül. És végre is több roastbeef-et most sem tudott enni, mint rőfös-kereskedő korában, a sherry kezdte émelyiteni, a sakk száz aranyban sem érdekelte jobban, mint fél shillingben, s meg kellett győződnie róla, hogy azok a hölgyecskék, a kiknek ő palotákat vesz, voltaképpen igen szemtelen teremtések.
Vett magának egy gyönyörű kastélyt Skócziában, s úgy találta, hogy az élet ott szörnyen egyhangu. Bejárta azokat az országokat, a melyeket még nem ismert, s átlátta, hogy: »plus ça change, plus c’est la même chose.« Megpróbált mindenféle sportot. Futtatott, s arra a tapasztalásra jutott, hogy egyszer egyik ló jön be elsőnek, másszor a másik, s hogy ez elvégre is mindegy. Elkezdett politizálni, de nem talált olyanokra, a kik vitatkozzanak vele, mert a kiket leghevesebb ellenfeleinek hitt, sorra kinálták neki a meggyőződésüket. Csónakázni akart, de ez nem tett jót az egészségének. Megpróbált vadászni, de arra a meggyőződésre tért, hogy az egész mulatságban csak a hazugság ér valamit. Különféle fajtáju kutyákat tenyésztett, és megutálta a kutyákat.
Végre még egy utolsó kisérletet tett a legritkább sporttal: a jótékonyság sportjával.
Ez a kisérlet is balul ütött ki. A kikkel jót tett, megbotránkozva kérdezték: »Vajjon honnan lopta a vagyonát?!« Csak egy derék ember akadt, a kit lábra állított, s mégis szelidebb véleménynyel volt róla. Ez nem képzelte tolvajnak, csak azon tépelődött: »Vajjon micsoda bűnt akar jóvá tenni a jótékonyságával?!«
Peabody úr, hogy bosszút álljon hálátlan szegényein, leült s megirta a végrendeletét, melyben nekik hagyta az egész vagyonát. Hadd marakodjanak érte.
VII.
Egyszer, estefelé, Peabody úr ott állott az Ifju Óriások egyik utczai ablakánál, mely akkora volt, mint egy templomajtó, és nézte a ködpalástba burkolt trafalgari győztest, a hamuszínű, roppant kőfalakat, melyek tejes párában úsztak, a lassankint fel-felcsillanó gázlángokat, s két utczalámpás közt egy fiatal párt, a kik egy kis lányt vezettek kézen fogva.
Az ebéd silány, a levegő nyirkos, az est szomorú volt. Peabody úrnak nem volt semmi dolga a világon. S mert nem tudott okosabbat tenni, gondolkozott. Az jutott eszébe, hogy:
– Engem még soha se szeretett senki.
Belülről egy hang riadt rá vissza, az a bizonyos hang, mely mindig a legigazabbat mondja, de a mely egyszersmind a leghalkabban szokott beszélni. Ez a hang így pirított rá:
– De te se szerettél soha senkit! És ez még nagyobb nyomorúság.
Peabody úr elkezdett vitatkozni önmagával, és egy név villant keresztül a fején:
Mi lett a kis Fulmenből?! Bizony már vén asszony lehet azóta. Huszonhárom esztendő nem gyerek idő.
Nem sajnálta leszállni pénzes zsákjainak piedesztáljáról, s fölfedte érdeklődését egy fürkészésre termett férfiúnak. Bizonyára nem volt könnyű megtudni a dolgot. Az Alhambra huszonhárom év alatt elég sűrűn változtatja a műsorát. De a Peabody úr pénzével egy hangyát is megtaláltak volna.
Kiderítették tehát azt is, hogy mi lett a kis Fulmenből. Nem történt vele egyéb, csak éppen az, hogy meghalt.
Egyszer tudniillik a szegény kis miss fogfájást kapott és belepusztult a fogfájásába. Más ember, ha a foga fáj, legfeljebb nagyokat ordít. A miss ellenben egyszerűen leesett a trapezről. Felfogták ugyan a hálóval, de agyrázkodást kapott, s a betegséget nem tudta kiheverni. Történt pedig mindez hat esztendővel az elválásuk után.
A kis feketeség tehát már régen, nagyon régen visszavonult a legsötétebb zugba. Peabody úr elővette zsebkendőjét, s két utólagos, tizenhét évvel elkésett könnycseppet szentelt a Piccadilly 127. emlékezetének.
Abban a pillanatban, mikor megtudta, hogy Miss Fulmen nincs többé életben, megszülemlett benne a szent meggyőződés, hogy ő, Mr. Peabody, a Fogkirálynő miatt vált szerencsétlenné. Ez a boldogtalan szerelem volt az ő életének átka.
– Egy nőt szerettem – sóhajtott fel – s ez is oda adta magát másnak!
Akkor este véletlenül a hármas királyság egyik büszkeségével, az élethossziglan kinevezett koszorús költővel sakkozott. Sok mindenféle szeszt nyeltek le, s játék után szerelemről beszélgettek.
– Én is szerettem egyszer egy kaczér leányt – szólt Peabody úr. – Fulmen volt a neve.
VIII.
A koszorús költő, gyöngéd figyelmességből Peabody úr iránt, a ki a koszorús unokaöcscsét betette valami bankházba, megirta a történetet egy költői elbeszélésben, mely unalmas és hideg volt, de bővelkedett szép képekben és még szebb hasonlatokban. A tartalma az volt, hogy a kaczér Fulmen elcsavarja egy ifjú nábobnak a fejét, játszik vele, mint macska az egérrel, mig végre az ifjú nábob jóéjszakát mond hazájának, s útnak indul Childe Harold nyomán.
A koszorús már régóta hallgatott; következésképpen a hideg és unalmas, de rég várt, s áhitatos figyelemmel olvasott költői elbeszélés nagy port vert fel. Azonkívül kitudódott, hogy az ifjú nábob alakja alatt a Peabody úr érdekes egyénisége rejtőzik. Mindenki csak erről a régi és nagyérdekű szerelmi történetről beszélt, s Peabody urat és Fulment úgy kezdték emlegetni, mint a hősmondák alakjait. Egy törekvő ifjú költő, a ki már rég óhajtotta, hogy a koszorús legkitünőbb tanítványának nevezzék, sietett beleszeretni a mester hősnőjébe, s »Fulmen, démon vagy!« czímen szenvedélytől lángoló költeményt irt, mely egész iskolát csinált. Pár hónap mulva Angliában minden ifjú lantos Fulmen miatt nyöszörgött.
Így keletkeznek a legendák.
* * *
És így keletkezett ez az életrajz is, mert Peabody úrról csak annyi bizonyos, hogy szegény sorsból sokszoros milliomossá küzdte fel magát, s hogy ő volt a világ legjótékonyabb embere, a ki összes millióit a szegényekre hagyta.