A KÖLTŐ.
I.
Nem, nem volt valami nagyon okos teremtés a szegény Mrs. Arnold, a Tavaszi verőfény híres »kicsi Vadvirág«-ja, az a lény, a kinek a nevét adta, a kivel a dicsőségét osztotta meg Algernon Arnold, a ma élő költők koronátlan királya. Ha ez a Vadvirág véletlenül egy harisnya-kereskedőnek nyujtja a kezét: meglehet, minta-asszony válik belőle, kifogástalan feleség, példás családanya. Mert jótulajdonság is találkozott benne; takaros volt, szelid, alkalmazkodó, türelmes, és tiszta, mint a háztetőre esett hó. De micsoda szegényes megjelenés volt a mellett a nagy ember mellett, a ki magához emelte! Nem, nem volt méltó hozzá, és ha bevált volna feleségnek, anyának, háziasszonynak egy tehetős polgár, mondjuk: a Lord-Mayor házában – annak az oldalán, a kiben Apolló tökéletességét valami sátáni elmésség tette sugárzóvá, nagyon is kitűnt értelmének sekélyessége, szívének, lelkének minden korlátoltsága. Talán nem volt annyira együgyű, a milyennek Lady Grosvenor találta; talán nem igaz – a mit Lady Grosvenor hiresztelt – hogy Arnold nem szivesen látta házában az eszes embereket, mert mindig rettegett, hogy a felesége valami olyat talál mondani, a mi mind a kettőjöket nevetségessé teheti; de az bizonyos, hogy a szegény kis Vadvirág, akárhogyan erőködött, képtelen volt a férjét megérteni. Valamivel többre vitte, mint a Mouche, a ki soha se tudott a róla irt halhatatlan költeményekről; elolvasta, sőt nagy buzgalmában könyv nélkül megtanulta férjének minden versét; de Arnold szívének vívódásai és képzeletének másvilági élményei, a mellette élő előkelő lélek magasabb rendű gyönyörei, isteni mámora, és – csak a kiválasztottak számára érthető – rejtelmes, arany tőr-ütötte sebei, szenvedései: mint a Sybilla könyveinek tartalma, mint a Kékszakálu herczeg rejtett kamarája, örök titkok maradtak előtte. A betűket megtanulta, de mikor Arnold lelke elkalandozott mellőle, olyan csodálkozással s olyan tehetetlenül bámult az elröppent lélek után, a milyen csodálkozással s a milyen tehetetlenül egy tipegő, csipogó kis csibe néz felfelé, mikor a sas a magasba szárnyal.
És nem Lady Grosvenor volt az egyetlen, a ki hasztalanul, a feleletnek minden reménye nélkül kérdezgette magától, hogy egy Algernon Arnold hogyan köthette le – ha nem is az egész életét, ha nem is a szabadságát, de legalább: – idejének jókora részét egy ilyen kis senkihez, egy ilyen jelentéktelen valakihez, a ki mindössze csinos női személy, semmi egyéb. Armidák és Alcinák vetekedtek azért, hogy a költőt ideig-óráig meghódíthassák; Vittoria Colonnák versenyeztek szerelméért, a nélkül, hogy egyebet mertek volna remélni, mint szerelmi életének egy rövid korszakát; és Arnold feleségévé tette ezt a Hamupipőkét, a kit az ő helyéről más talán meg se látott volna.
A költő egyik legkonokabb, elriaszthatatlanul hűséges barátja, és egyben életirója, igy fejti meg e házasság rejtelmét:
Algernon Arnold a házasságát is azzal a nagyúri nemtörődömséggel határozta el, hajtotta végre és szenvedte el, a melylyel minden egyéb dolgát; az intézményeknek, a formáknak, az embereknek azzal a határtalan lenézésével, a társadalmi viszonyoknak, tulajdon jövőjének azzal a semmibevevésével, mely őt mindenekfelett jellemzi. Algernon Arnold soha se tartott tiszteletben semmiféle földi dolgot, a pillanatnyi érzésén kívül; mindig az volt a hitvallása, hogy az emberben csak az értékes, a mi ösztönszerű; semmit se becsült meg, csak a saját indulatait, de ezeket aztán annál inkább megbecsülte, minél ritkábban jelentkeztek. A jövővel soha se számolt; soha se törődött vele, mit hoz a holnap; soha se gondolt rá: mi lesz a következése ennek vagy annak a lépésének, boldogságot vagy boldogtalanságot épít-e magának. Nem hitt abban, hogy a jövőnek bármily csekély részecskéjét előre ki lehetne számítani; ellenben vakon bízott lángelméjének erejében, bármily viszontagságok következzenek, bármily poklok fenekére kerüljön.
S házasságát is azzal az előkelő hanyagsággal követte el, a melyet csak ő engedhetett meg magának. Volt egy pillanat, mikor a kis Vadvirág lefoglalta minden gondolatát. Jól esett neki, hogy ez a gyermek az istenséget látja benne. Gyönyörűnek találta, majdnem olyan gyönyörűnek, mint azt a kis őzt, a mely gyermekkorában három napig a játszótársa volt. Akarta. És tisztában volt vele, hogy örömének igen nagy ára van; a legnagyobb ár: a házasság. Talán nem is kellett volna neki másképpen. Az őzike csak így volt kedvére való: szines pántlikával a nyakán. És nem okoskodott tovább. Elvette; car tel était son plaisir. Nem bánta, hogy a házasság intézményét másféle emberek, és nem az ő számára találták ki; hiszen a házasság csak egy a sok formaság közűl. Nem törődött vele, hogy hozzá való-e, élettársnak, ez a Hamupipőke, és hogy házasságához mit mondanak az emberek, a kik Meseország királynéját egészen másnak képzelték. Ugy gondolkozott, hogy a királynénak a király ad tekintélyt, s ha csak tekintély kell, van neki elég, bőven jut majd belőle mind a kettőjöknek; egyébként pedig mélységesen megvetette a mások véleményét. Nem gondolt azzal sem, hogy ebbeli felfogása megváltozhatik, s hogy ez az elkövetkezhető fordulat micsoda veszedelmeket rejt magában. Nem bántotta az a kérdés, hogy mit hozhat a jövő: örömöket-e vagy keserűségeket? Jöjjön, a mi jön; ő mindig ura lesz sorsának. És a legkevésbbé se gondolt arra, hogy mi vár ebben a házasságban a kis Vadvirágra: a boldogság-e vagy a szerencsétlenség? Arra, a mi kivüle esett, soha se gondolt. Tudta, hogy ez a házasság bolondság; jó. Ő elkövetheti még ezt a bolondságot is. Következzék akármi, ő mindig az marad, a ki volt: Botticelli lelki leszármazója, a Szép birodalmának fejedelme, Páris város unokaöcscse stb. stb.
Ilyen királyi könnyelműséget, a minő ez a házasság volt, Algernon Arnold nem egyet követett el. Máskor is csinált ő effélét; akárhányat, és nemcsak kora ifjuságában. Egyszer egy remek agárért oda engedte kiadójának a Harangszó tulajdonjogát örökre. A kiadó egy vagyont nyert azon, hogy az agara megtetszett a költőnek. Azt lehetne mondani, hogy Arnold néha csak azért követte el az ilyesmit, mert csábította, vonzotta a könnyelműség nagysága.
Igy nyilatkozik Algernon Arnold házasságáról a költő életirója, az a ragaszkodó jóbarát, a kit Arnold semmiféle szeszélylyel nem űzhetett el magától.
Lelkiismeretes biráló módjára nyilatkozik. Megítéli a költőnek ezt a lépését, de nem itéli el a költőt. Fölleli a mentségét. Honnan ered – kérdi – ez a nagyúri semmivel se törődés, – az intézmények, a formák, a kicsinyes dolgok és a kicsinyes emberek lenézése, – a jövővel szemben való vakmerőség, – a túlemelkedés mindazon, a mi a közönséges embert kötelezi? Az erő érzéséből! – felel. – A lángelme tudata – úgymond – olyan biztonság-érzetet ad, mely minden, úgynevezett könnyelműséget megmagyaráz. Arnoldnak joga volt hozzá, hogy csak a pillanatnyi érzéseinek éljen; a költőt fel kell menteni attól, hogy ő is kötelességének tartsa mérlegelni azokat a kicsinyességeket, a melyek a nyárspolgár életét teszik. Az emberfeletti embernek nem az a törvény parancsol, a melyik a tömegnek, hanem egy más, magasabb rendű.
– És tehet-e róla Arnold – kérdezte Lady Grosvenor, a ki érthetetlennek találta a költő házasságát, de meg tudta érteni magát a költőt – tehet-e róla Arnold, hogy a felesége ennyire együgyű volt? Képzelhette-e ezt a korlátoltságot?
Nem, nem tehetett róla.
Arnold eleinte sokat foglalkozott azzal a kedves kis játékszerrel, a kinek a feleség czímet és rangot ajándékozta. Rajta volt, hogy a kis Vadvirág megértse őt. Elmagyarázta neki:
– Byron és Shelley versfaragók voltak; Keats és Swinburne ügyes dilettánsok; Browningnak már volt egy kis tehetsége; én költő vagyok!
Vadvirág megértette ezt, és a magyarázat, különösen a míg hosszan tartott, boldoggá tette.
De ez volt az egész, a mit meg tudott érteni.
Az igaz, hogy a költő magyarázatai egyre rövidebbek lettek. Kezdte úgy találni, hogy játékszere egy kicsit egyforma, s kiderült, hogy Vadvirág egy cseppet se tanulékony.
Arnold meg akarta értetni vele az alap-igazságokat.
– A költőnek – magyarázta – a szabadság az, a mi másnak a levegő. A mint más meghal, ha elvonják tőle a levegőt, a költő elsorvad, ha megfosztják a szabadságától.
Vadvirágnak ez nem ment a fejébe.
– A szabadságától? – kérdezte. – De hát mi az? Nekem a szabadság az, ha: szabad veled maradnom, egész nap, mindig. Te pedig úgy kivánod a szabadságot, hogy: szabad legyen engem magamra hagynod, tőlem távol lenned, megfelejtkezned arról, hogy otthon valaki vár, vár, vár. Ebből azt látom, hogy már nem szeretsz engem.
Arnold meg akarta értetni vele, hogy ez tévedés. Hogy ő, igenis, szereti az ő kis feleségét, már a hogy a kis feleségét szereti az ember.
– Csakhogy, lásd – tanitgatta párját – a költő nem bujhatik el az emberek elől. Nem maradhat örökkön a tűzhely mellett; nem hallgathatja folyton a fazékban forralt víz bugyborékolásának egyhangú muzsikáját. Nem ülhet egy zugban, mig pókháló szövődik körülötte. Mert képzelete elálmosodik; mert a fogoly madár megnémul. A költőnek élnie kell. Lázasan kell élnie; uj meg uj küzdelmek, uj meg uj nyugtalanságok, uj meg uj gyönyörűségek között; sebesen dobogó szívvel, harczban, mámorban, örök átszellemültségben. A költőnek, hogy hangja üde, fényes, zengő maradjon, épp úgy szüksége van a szerelmi izgalmakra, mint másnak a falat kenyérre.
De Vadvirág nem értette meg.
– Én is élni akarok! – szólt. – Csakhogy én veled akarok élni, mert a többi nekem nem élet! Mért nem vagy te is úgy, mint én?! Neked nem élet az, ha velem maradsz?! Neked semmi az, a mi nekem minden?! Szerelmi izgalmakat kivánsz? De hiszen itt vagyok én! Szólj, mondd meg, mit tegyek?! Ugy akarlak szeretni, a hogy szeretni csak lehet! Ugy, a hogy a többi asszony együtt véve se képes téged szeretni! Mondd, milyen legyek?
Arnold azért még se mondott le arról, hogy idővel kioktathatja, meggyőzheti, értelmesebbé teheti a feleségét. Remélte, hogy egyszer majd csak megokosodik. Ha most még gyermek, valamikor majd csak kinyílik a szeme. A mikor majd jobban megismeri az életet, a világot.
És bár lassankint elunta a sok hiábavaló magyarázgatást, egyszer-egyszer később is megpróbálta jobb útra terelni Vadvirágnak a gondolkozását.
– Nézd – igyekezett eloszlatni a szép kis fejbe szorult sok sötétséget – egy közönséges polgárasszony helyzete meg a tied között nagy a különbség. A fűszeres felesége megvárhatja, hogy a férje ne ismerjen más asszonyt, csak őt. Osztozik férjének a munkájában; osztozik számításában, várakozásaiban, boszúságaiban, gondjában és bajában. Együtt tölti vele az egész napot, az egész életet; leveszi a válláról a teher felét; illő, hogy férje az örömet se keresse másutt, csak otthon. Joga van férjének minden jó órájára, mert hű bajtársa minden rossz órában. Követelheti férjének egész életét, mert náluk minden közös; férjének semmije sincs, a mit mással oszthatna meg. De a költő felesége nem kötheti le magának férjének egész életét. Nincs joga hozzá. Hol van ő az alkotás óráiban? Az eszmék fogamzásának fenséges pillanatában? Nincs része a gondolatok teherviselésének izgalmaiban. Nincs része a vajudó szellem gyötrelmeiben. Akkor, mikor férje életének legnemesebb részét éli, ő egy kis idegen, a ki messziről nézi azt az embert, mint egy nagy hegyet, melynek katlanából tüzes lávák törnek fel az ég felé. Nem veszi ki részét férje küzdelmeiből, kínjaiból, izgatottságaiból, lelki hányattatásaiból, csalódásaiból, aggodalmaiból, keserűségeiből – mindettől nem csak a dolgozószoba ajtaja választja el, hanem egy egész világ. Nem lehet segítségére semmiben; csak virágként pompázik a szalonjában. Ha tehát idegen, mert idegennek kell lennie, a rossz órákban, a küzdelmes órákban, a fenséges órákban: akkor, mikor férje a végzett magasztos munkáért kárpótlást szerez magának a pihenésben, a gondtalanságban, a mámorban vagy a lelki elragadtatásban, nem követelhet férje örömeiből több részt, mint a mennyit a szeretet önként ad neki. És a költő, ha szeretete még oly odaadó, állhatatos, tartós és állandóan forró is, nem adhatja oda egész életét, minden örömét, minden mámorát egyetlenegy asszonynak, a feleségének se. Mert a költészet forrása a változatosság. A változatos benyomások, a változatos érzések. Ugyanazok a benyomások, az örökkön egyforma, változatosság nélkül ismétlődő benyomások elfárasztják a lelket; ellankasztják a képzeletet s megőrlik a lángelmét. És ugyanaz a szerelem, ha még oly kedves, enyhetadó, meleg, kellemes és édes is, a költőben kielégítheti az embert, de megöli a költőt.
Hanem azzal a konok kis fejjel nem lehetett okosan beszélni.
– Nem, nem – kiáltott fel Vadvirág – nem igaz, százszor nem igaz, semmi se igaz! Te nekem az istenem vagy, és én neked a rabszolgád vagyok. Tied vagyok egészen, tied az egész életem. És nekem csak a te mosolyod, szereteted, ölelésed az élet, a többi nem élet. A te mosolyod, szereteted, ölelésed nekem: minden, az a minden, a melyért odaadtam neked örökre minden gondolatomat, minden érzésemet, minden akaratomat, egész életemet, itt és a másvilágon, a mennybéli üdvösségemet is, ha úgy akarod!… És hogy te azt, a mi nekem minden, a miért én meg tudnék halni, a miért én el tudnék kárhozni, odaadnád egy más asszonynak, semmiért, azért a hitvány szórakozásért, a mit neked egy más asszony adhat!… hogy te az én határtalan szerelmemnek a jutalmát oda tudnád adni egy más asszonynak… azt, a mi nekem mindenem… egy rongynak, a ki semmivel se szerzett rá érdemet, a ki nem adja neked az életét, a ki semmit se ad neked a maga hitványságán kivül, csak elfogadja, csak elcsalja ölelésedet, csak meglop engem, csak megrabolja szerelmemet!… nem, az nem lehet igaz, te azt nem teheted velem, azt az isten sem engedi meg!
Arnoldból nem hiányzott a jó férjek köteles gyöngédsége. Tiszteletben tartotta a kis Vadvirág szertelenül nagy érzékenységét, akármilyen oktalan, gyermekes s szinte nevetnivaló volt ez a roppant érzékenység. Meg akarta kimélni kis feleségét minden fájdalmas érzéstől, minden csalódástól, minden aggodalomtól, még a legcsekélyebb boszúságtól is, és ügyelt rá, hogy szerelmi viszonyait mély titok leple födje. Azt akarta, hogy a kis Vadvirág még csak ne is sejthesse: minő kárpótlást szerez magának, a jól végzett gyötrelmes, magasztos munkáért, künn, a nagyvilágban, mialatt kis felesége otthon vár, vár, vár. Azt akarta, hogy Vadvirág ne is gyanakodjék rá, hogy biztonságban éljen, tökéletes gyanutlanságban, gondtalanságban, zavartalan nyugalomban, sértetlen lelkibékében. És rajta volt, hogy feleségéhez még csak egy kósza hír se juthasson el, a mely megzavarhatná boldog képzelődését.
Ez a figyelmesség nem okozott neki sok fáradságot. Azt hitette el Vadvirággal, a mit akart. Másutt is lesték a szavát, de otthon minden hazugsága egyértékű volt az isteni kinyilatkoztatással.
Vadvirág tehát abban a boldogító hitben élt, hogy a miről férjével régebben vitatkozni szokott, puszta, hideg okoskodás volt, elmélet, nézet-eltérés, melynek az életre semmi jelentősége. Hogy férje másképpen vélekedik a hitvestársak jogairól és kötelességeiről, nem úgy, a hogyan ő, de aztán nincs tovább. Néha még egy kis lelkifurdalást is érzett, ha arra gondolt, hogy: hátha csakugyan megsínyli Arnold, a költő, hogy Arnold, az ember, olyan végtelenül gyöngéd, s olyan tökéletes férj?! Egy pillanatig se kételkedett benne, hogy férje hű hozzá, ha ez talán egy kis lemondásába kerül is… Nem, nem csalhatja meg őt, nem teheti ezt vele, az isten se engedné meg ezt!
De uj alak jelent meg Arnold életében. Uj, és akkor nevezetes alak: Milady Grosvenor.
Arnold előtt éppen abban az időben nyilt meg az Upper ten világa. Tetszett neki ez a világ, a hol nem ismerik a zajt, a hol rikitó szinek nem zavarják a szemet, ez a világ, a mely nem hideg és nem meleg, mert tökéletesen úgy van fűtve, a hogy kell. És még inkább tetszett neki az, hogy a legelsők, a történelmi nevek viselői, a természeti kiválás, a vagyon és a jóizlés előkelői, őt, a szabó fiát, mint egyenrangút fogadják. Előbb még soha se volt kedvese, a ki ehhez a világhoz tartozott volna; az igazán nagyúri, a fejedelmi származású, a királyi parkokban nevelt asszonyok csókját még nem izlelte. A földi javak közül egyéb már nem hiányzott neki; ez volt az egyetlen jó, a mit még nem ismert, a mit még ujnak találhatott, a miben föllelhette a folyton keresett változatosságot. És Lady Grosvenor lángra gyujtotta képzeletét.
Lady Grosvenor nem sokáig kérette magát. Ugy gondolkozott, hogy csak egyért érdemes élni: azért a férfiért, a ki a fiatalság, az erő, a szépség és a szellem legtöbb kincsét egyesiti gondosan ápolt, vonzó személyében, a ki különb a többinél, a ki a legelső a fajtájában, a ki mindig csak egy, de – a dolgok örök körforgásánál fogva – csak egy rövid ideig az, a ki mindig egyetlen, de természetszerűen mindig más és más. És a sok egyetlen közül, a kiket az élet Lady Grosvenornak juttatott, ez a hervadhatatlan szépségű asszony a legjobban és a legtovább éppen Arnoldot szerette; semmi se felejtethette el vele, az utódok, a később érkezők, a fiatalságukkal győztes legujabbak se, hogy a szerelem ama championjai közül, a kiket jól ismert, Arnold mutatta fel a legnagyobb győzelmi recordot.
A költőnek jól esett, hogy megfürödhetik egy olyan változatosságban, mely nem csalta meg semmiféle reményét. Folyton az járt a fejében, hogy ez az asszony, a ki a lábánál térdel, királyok véréből sarjadt, koronás bölcsőben ringott, és egy egész Paradicsomkertre való virág illatát szívta fel a testébe. Ez a gondolat egy pillanatra igazán boldoggá tette, s öröme még sokáig tartott: majdnem két hónapig.
Lady Grosvenor nem volt titkolózó természetű, csak éppen annyira, a mennyire az illendőség kivánta. A szabó fiának meg éppen terhére esett, hogy sikerét rejtegetnie kellett, és mikor öröme egy kissé elhalványult, boszúság fogta el, hogy diadaljelvényeit nem viheti ki a piaczra, mert egy alkalmatlan kis lény véletlenül meghallhatná a győzelmi indulót. Nem akarta, hogy csak úgy élvezze diadalát, a hogy a tolvaj éjszaka viseli a lopott süveget: mit ér Hódító Vilmos minden dicsősége, ha senki se tud róla?! Azt remélte, hogy elég, ha otthon jól őrzi a titkot, s ha Lady Grosvenor szerelmi elragadtatásában itt-ott elárulta magát: a költő szemet hunyt.
Vadvirágnak meg kellett tudnia, hogy mit beszél a világ. Eleinte nem akart hinni se a világnak, se magamagának. De akarata ellenére, szinte öntudatlanul: kereste a bizonyitékot. Természetesen meg is találta.
Mikor tekintetét fölemelte az áruló papirlapról, körülnézett és egyszerre nem ismert rá a világra.
Meddig küzködhetett a halál gondolatával? – nem lehetett megtudni. Nem tudódott ki soha: mikor és ki juttatta el hozzá Arnold mindent eláruló levelét; az se, hogy honnan szerezte a mérget. Csak az tudódott ki, hogy egy igen ritka, de kitünő altatóval ölte meg magát.
Nem, nem volt valami nagyon okos, szegényke.
II.
Mikor Arnold – frakkosan, fehér nyakkendősen, gomblyukában vérpiros virággal – benyitott a feleségéhez, s meglepetve, ámulattal, majd rémülettel közeledvén hozzá, meggyőződött róla, hogy Vadvirág holtan fekszik az ágyban: az elszörnyedés és a kábultság néhány pillanata után, legelőször is lázas haragra gyulladt.
Igaza is volt. Milyen hihetetlen együgyűség s milyen gyerekes rosszaság kellett ahhoz, hogy Vadvirág, a felháborodás első meggondolatlanságában, erre a helyrehozhatatlan, erre a rémes oktalanságra ragadtassa magát!
– Megboszúlta magát! – hörgött tehetetlenségében. – Meg akart gyötörni! Azt akarta, hogy én is szenvedjek! A legrémületesebb oktalanságot követte el, csak azért, hogy kínlódjam! És ilyen gyötrelmeket mérni rám!… A rossz, a rossz, a rossz!
De a mint egyre nézte a halottat, haragja lassankint elpárolgott.
Vadvirág kegyelmes mérget választott. Arczát nem torzította el az a küzdelem, a mely nélkül még a halált se kaphatja meg az ember. Nem változott el; olyan szép maradt, a milyen boldogságában volt; csak valami szomorú mosoly fagyott meg rajta. Száját egy kissé szétcsucsorította, mint a ki valami keserű ízt érez. Mit talált utóljára olyan keserűnek? A mérget, vagy az egész életet?
Minél tovább nézte a halottat, Arnoldon annál inkább urrá lett a megértés. A megértés és megbocsátás.
– Szegényke, nem tehetett róla, hogy ilyen volt!… Nem ő az oka!… Senki se oka, mert hiszen ki sejthette, ki képzelhette ezt?!… Csak a végzet a hibás!… Egyikünk se tehetett róla, hogy nem voltunk egymáshoz valók!… A végzet okozott minden szerencsétlenséget!… A végzet, mely együvé sodort bennünket!… Csak azért, hogy most elszakítsa tőlem!… Csak azért, hogy szenvedjek!… Csak azért, hogy kegyetlen árt fizessek egy rövid boldogságért!…
Eszébe jutott az egész mult; a néhány boldog év.
– Igaz, hogy nem voltunk egymáshoz valók, de tehetek-e róla, hogy nem tudtam lemondani a szerelméről?!… Hisz olyan kedves volt, olyan szép, olyan tiszta!… Milyen kár, hogy a lelkemből, az értelmemből nem adhattam neki!… Akkor boldogok lehettünk volna mind a ketten!… Nem tehetek róla: nagyon, nagyon kedves volt!…
És, mialatt a fellármázott cselédség ész nélkül szaladgált körülötte, észrevette, hogy titáni fájdalmat érez. Azt a titáni fájdalmat, melyet a nagy szellemek állnak ki, tisztán látva a világ berendezésének minden szörnyűségét, vérző sebükön át érezve az elemi erők egész hatalmát, lesujtottan tekintve fel az örök ellenségre, a ki személytelen, tomboló dühvel siratva az emberi tehetetlenséget, megtörten is farkasszemet nézve a mindent lebiró buta végzettel. Azt a mondhatatlan, óriási fájdalmat, mely oly rettenetesen nagy, hogy a közönséges halandó kis lelke nem képes magába befogadni; a melyet csak a nagy lelkek tudnak elviselni, hogy kifejezhessék az összes élők sirámát, hogy elüvölthessék a sanyargatott halandók ama rémes tiltakozását, mely a vak erőket átkozza, hogy örök időknek szóló dalokba öntsék az egész világ kétségbeesését.
Ebbe a titáni fájdalomba egy kis gyönyörűség vegyült. Ez az egy hiányzott eddig a költészetéből: a titáni fájdalom. A művész mindig tökéletes volt benne, de az élet eddig Jánus-arczának csak mosolygó felét fordította feléje: nem érezhette eléggé a minden teremtmény multjában vagy jövőjében ott rejtőző világfájdalmat. Most már egész ember és egészen költő. Most már teste telidestele van nyíllal. Most már a poklok minden rejtekét megvilágíthatja villámként vakító lelke. És mert nagyobb szellem él benne, mint akárkiben: fájdalma is nagyobbszerű, rettenetesebb minden fájdalomnál; kétségbeesésének kitöréseihez képest a régi költők siránkozása panaszos gőgicsélésként vesz el; érczes hangja most már megörökítheti az egész emberiség jajszavát, s a legtudatosabb, legnagyobbszerű fájdalom, mely valaha halandónak adatott, hatalmas lelkéből olyan hangon fog kitörni, mely megremegtet minden késő nemzedéket.
Arnold, a temetésre való készűlődés közben, elmerengett azon, mint származik jó néha a legnagyobb bajokból. Ime, költészetének teljes kivirágzását nagy szerencsétlenségének fogja köszönni. Most már bizonyos lehet benne, hogy nem kell beérnie a jelen diadalaival; titáni fájdalma biztosítja számára a halhatatlanságot, a még meg nem született emberek örök tiszteletét.
Ez a kilátás jelentékenyen megenyhítette titáni fájdalmát, s még elnézőbbé tette Vadvirág iránt. Mindig azt képzelte, hogy egy Aszpáziával kell összeakadnia, a végre, hogy egészen megtalálhassa magamagát; soha se gondolta volna, hogy a gyerekes kis Vadvirág lesz az, a ki átsegíti az örök életbe. Szegényke! Mindent oda adott férjének, a mi tőle telt: nemcsak a szerelmét, oda adta az egész életét. És most, a halálával, sőt a síron tulról is, csak férje érdekét szolgálja; utóljára is gondoskodott arról, a mi Arnold számára most már az egyetlen öröm.
Teljes ellágyulással gondolt rá. Szinte hálásan mélázott azon, hogy Vadvirág olyan jó volt és meghalt.
E hálaérzet nyomán egy kis önvád ébredt fel benne. Vadvirág olyan jó, olyan odaadó volt; oly önfeláldozóan nagylelkű volt iránta; és neki, neki egy kis része van ebben az öngyilkosságban. Igen, jobban kellett volna vigyáznia; óvatosabban kellett volna őriznie a titkot; aggodalmasabban kellett volna számolnia kis felesége gyermekes érzékenységével.
Kétségbeesett lelke kínos kétségeknek és áhítat-szerű, de izgalommal teljes rajongásnak adta át magát.
Hogyan vezekelje le a gondatlanságból elkövetett hibát? Hogyan rójja le, kissé elkésetten, Vadvirággal szemben való nagy tartozását? Hogyan hálálja meg kis felesége önfeláldozását?
És ekkor eszébe jutott: a legnagyobbszerű ajándék, melyet valaha halandó adott.
Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fogja levezekelni vétkét. Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fizet felesége halálos szerelméért. Lelke, ihlete virágaival szórja tele önfeláldozó kedvesének holttestét.
Azokat a költeményeit, a melyeket a világ még nem ismer, a melyek még csak kéziratban vannak meg (nem sietett a kiadásukkal, mert ezek a versek már, legnagyobb részben, Lady Grosvenort környékezték) – bele fogja tenni az imádott asszony koporsójába, s elveszített boldogságával együtt eltemetteti lelkének, ihletének virágait is.
Nem könnyen határozta el magát erre a minden földi czél nélkül való áldozatra, erre a királyi pazarlásra, erre a fenségesen hasztalan nagylelkűségre. Végre is nem csupán anyagi értékek fejedelmi elszórásáról volt szó, hanem szellemi kincsről, alkotásról, mely csak egy példányban van meg a világon, az örök teremtés egy részéről, mely igy örökre elvész, megsemmisül.
Hanem a királyi áldozatot megkönnyítette az a gondolat, hogy: hadd veszítsen a világ is, ha már ő mindent elveszít!
Ne legyen úgy, hogy a teremtésben csak ő a vesztes; legyen vesztes az egész emberiség! A titáni fájdalom súlyát ne viselje egyedűl; a csapást, mely érte, ne csupán ő érezze meg! A sírnál, mely elnyeli a boldogságát, ne ő legyen az egyetlen, a kinek sírnia kell; legyen siratnivalója az egész világnak!
Ám vesszen a Nibelung kovácsolta gyűrű, a szellemi hatalomtól lelkedzett gyűrű, mely átkot hozott rá! Ám kerüljön vissza a kincs a Rajna mélyére!… Ha boldogságának ott kell porladnia a föld alatt, váljék porrá az is, a mit boldogságában alkotott!… Porból lett lelkét lesujtotta a végzet; elvette tőle azt, a mit munkájáért megérdemelt. Ne gyönyörködjék tehát senki se abban, a mi ragyogót ez a porból lett teremtő erő alkotott: a ki álmokat keltett fel benne, vigye el magával ezeket a drágakövekké csiszolt álmokat, koporsójában, a föld alá!
III.
Esztendők multak el.
Egy szép őszi délután Algernon Arnold, a De profundis és a Hazug istenek ünnepelt költője, Lady Grosvenor barátja és London legszebb asszonyának: Lily Knowles-nak irigyelt szeretője, Arnold, a nagy, a kiről ismeretes, hogy Botticelli lelki leszármazója, Páris város unokaöcscse stb. stb. – iróasztala mellett ült s egy franczia költőtársának, Leconte de Lislenek a verseit lapozgatta.
A csodálatos zene halkan zsongott a fülében, és az alkonyat szürke homályosságában mintha maga előtt látta volna a vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…
Egyszerre a könyvből egy száraz virág hullott ki az asztalra.
Arnold fölvette a száraz virágot, visszahelyezte a lapok közé, de betette a könyvet és felállt az iróasztal mellől. Egyszerre idegesség fogta el.
– Még most is gyötör!… Egyre gyötör!… – sóhajtott.
Most is, esztendők multán, minduntalan talált egy-egy száraz virágot, hol itt, hol amott. Ha a régi jegyzőkönyveiben keresgélt valamit, – ha felnyitotta egyik-másik, már ritkán használt tárczáját, – ha betekintett valamelyik, olyan fiókba, a melyikről már nem tudta: mit tart benne, – ha elővette azokat a könyveket, a melyeket valaha régen olvasgatott: mindig egy-két száraz virág hullott eléje. Ezzel a sok összetöredezett, porladó, apró szeméttel mind Vadvirág duggatta tele a holmijait. Az volt a szokása, hogy minden igaz ok és alkalom nélkül, a mikor csak eszébe jutott, virágokat erőszakolt férjére; Arnold frakkjának gomblyukába ostoba, nagy krizantémumokat tűzdelt, a melyeket aztán nem volt szabad eldobni; az együtt olvasott könyvek és Arnold kéziratai közé, »emlékül«, százféle virágot gyömöszölt, a melyek mind jelentettek valamit; s megkívánta, hogy ama zsebbevaló tárgyakban, a melyeket Arnold mindig magával hordott, örökkön ott rejtőzzék az ő lepréselt jázminja vagy rózsája. (Talán biztosítani akarta magát ezzel: »Akárhol vagy, akármivel foglalkozol: mindig emlékezzél rám!«) Néha, mikor Arnold mélyen bele merült a munkájába, egyszerre csak előkerült egy frissen letépett bimbóval vagy egy rózsaszirommal: »Ezt neked adom!« – szólt, mintha valami értékes ajándékot hozna. Olyan volt, mint egy kisgyerek.
Arnold, gyöngédségből, tűrte a rá kényszerített gyermekes ajándékokat; sokáig elviselte, tárczájában vagy jegyzőkönyvében, a beléjök dugott emlékeztetőt; sőt később se tudta kihajigálni a sok giz-gazt, a melyek egykor virágok voltak.
És ezek a poros növény-maradványok most ujra meg ujra a szeme elé kerültek, hogy emlékeztessék a multra.
A legtöbbről, természetesen, már nem tudta, hogyan és mikor kerültek arra a helyre, a hol most lassan foszladoznak. De koronkint egy-egy különösebb virág, vagy a hely, a hol találta, fölkeltette emlékezetében a régmult egyes elfelejtett jeleneteit. Igen… akkor is éppen Leconte de Lislet olvasta, mint most… egyszerre Vadvirág, nesztelenül, megjelent a teremben… a háta mögé lopózott, onnan eléje hajolt és megcsókolta a száján… aztán beleejtette virágját a könyvbe… »Ezt neked adom!«…
Arnold valami tompa s néma haraggal látta, hogy a száraz virágok nem hagyják békén. Ismét és ismét felbukkannak előtte a multnak ezek a kísértetei; eltűnnek, váratlanul ujra előkerülnek, sokan vannak és örök életűek, mint a szellemek.
Nem szívesen gondolt a multra.
A titáni fájdalomból halhatatlan költemények sarjadtak. A De profundis és a Hazug istenek megrázták a világot és teljesítették a költő minden reményét. A titáni fájdalom, mint a csatamezőn ontott vér, mely termékenynyé teszi a talajt, meghozta gyümölcseit.
De az élet parancsol. Végre is most már erőt kell vennie titáni fájdalmán. Nem adhatja át magát, mint egy sorvadó, elhagyott leány, a hasztalan, elernyesztő bánatnak. Egész embernek kell lennie, hogy tovább élhessen, nem magáért, hanem: hívatásának, titokzatos kiküldetése érdekében, bizonnyal az egész emberiség javára. Egész embernek kell lennie, a ki a munkájának él, nem a gyötrődésnek, a czél nélkül való, beteges epedésnek… képzeletének szabadon kell csapongania; nem nyügözheti le ezt egy kínos érzéshez, egy vágyódáshoz, melynek nem lehet kielégülése… nyugodtan néző szemmel kell a világba néznie, nem bútól és láztól zavaros tekintettel, mert látnia kell, ha nem akar hátra maradni… szeretnie, ölelnie kell, mert: hiába, így kívánja az élet, és a költőnek élnie kell, ha nem akarja, hogy képzelete elsorvadjon s hangja fényét veszítse… szeretni és alkotni: ez az egész élet, tehát: derűs lélekkel kell munkálkodnia, tökéletes nyugalomban, minden bántó sóvárgástól ment lelki békében… ép idegekkel kell lennie, nem izgathatja magát azzal a lázzal, a melyből semmi jó se származhatik, meg kell szabadulnia a fantómoktól, a melyekkel szemben tehetetlen, a melyek agyon kínozzák, leteperik a földre, béklyót vetnek akaratára, s meggyöngítik alkotó erejét…
És a halott nem hagyja békén. Üzen neki a sírból. Még most is gyötri, egyre gyötri.
Idegessé tette ez a sok emlékeztető.
Arra, hogy megszabaduljon tőlük, hogy kihajigálja ezeket a porló növénymaradványokat, nem tudta rászánni magát. Nem engedte ezt a kegyelete. Szegény kis Vadvirág! Olyan kedves, olyan jó, olyan tiszta lény volt, talán az egyetlen tiszta női lény, a kit ismert!… És ez a tiszta női lény ő miatta halt meg. Igen, tiszta volt, és kedves, jó, sőt szép is!… bár erre már nem emlékezett tisztán. De olyan gyermekes és olyan konok! Jó volt, de olyan rossz tudott lenni hozzá, a gyermekességével és a konokságával! Ime, a gyermekességei túlélik; a jósága és a szépsége elveszett, de a konoksága miatt férje ma is szenvedni kénytelen; makacssága száraz virágokat küld a síron túlról, a melyek felizgatják, lehangolják s hosszú időre megnémítják a költőt!
… Szóval, miután kiaknázta Vadvirág emlékét, haragudni kezdett, hogy az emlék még most is megjelenik előtte, tovább is, ujra meg ujra.
IV.
– Mi baja, barátom? – kérdezte egy deczemberi este Milady Grosvenor.
– El kell mennem – felelt a költő.
– Lily Knowles várja?
– Nem; sokkal kevésbbé kellemes személyek.
Valami mesével hozakodott elő; aztán vette a kalapját és elment.
– Únom ezt a bestiát! – szólt magában Arnold, mialatt lemenekült a lépcsőn. – Ráfekszik a lelkemre, nem ereszt ki a karmai közül, s ha öt perczig együtt vagyok vele, úgy érzem, hogy meg kellene ölnöm. Miket fecsegett összevissza! És ezt tartják a Westend legokosabb asszonyának! Mint a békanyál a tiszta vizű tó tükörén, úgy kóvályog a fejemben a sok ízetlen léhaság, a mikkel egy pár percz alatt tönkretette a jókedvemet! Ah, ha végképpen lerázhatnám a nyakamról, a nélkül, hogy ártanék vele a nagyvilágban való helyzetemnek!
Csak azért ment ki az utczára, hogy ne lássa ezt az asszonyt.
– Mit csináljak? – tanakodott. – Lilyhez menjek? Nem. Lily nagyon ostoba. Ostoba és gonosz. Eh, mára elég volt a szipirtyókból!
Elhatározta, hogy toronyiránt megy, a merre a véletlen viszi. Járkálni akart, hogy egyedül maradhasson.
Nemsokára már bele mélyedt gondolataiba. Egy vers járt a fejében, egy vers, a melyet éppen akkortájt kovácsolt formába. A vers »Az Asszony«-ról szólt: – »erről a csinos állatról, mely oly hasonló az emberhez.«
Ekközben havazni kezdett. Előbb csak csöndesen szállongott, később vastag pelyhekben hullott a hó; a költő nem vette észre. Elábrándozva járta be a várost, a merre a homályosan pislákoló, utczai lámpások vezették.
Villiket látott maga előtt, vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…
Vadvirág már nem jutott eszébe.
A hó pedig egyre hullott és hullott. Vastag pelyhei, benn a városban, lucsokká és sárrá olvadtak szét, de künn, a temetőben, puha takaróval borították be a sírdombokat. Az egyik sírdomb alatt semmire se gondolva feküdt valaki, a ki nem tudta túlélni azt a gondolatot, hogy egy Arnold Algernon nevű ember tüzes csókokat váltott egy hozzá hasonló csinos állattal, Grosvenor Jankával.
V.
Hét esztendő haladt el.
Arnoldnak megmagyarázták barátjai, hogy tulajdonképpen nincs joga a maga önző bánatának áldozni fel azokat a kincseket, a melyekre joggal tart számot nemcsak Anglia, hanem az egész világirodalom. Addig unszolták, míg a költő egy napon arra a belátásra ébredt, hogy a világnak van igaza, s nem az ő titáni fájdalmának.
Engedelmet kért a hatóságtól, hogy feláshassa a földből felesége holttestét, s mihelyt megtehette, kivette a koporsóból a becses iromány-csomót.
Az enyészet kegyelmesebb volt írásaihoz, mint feleségéhez. A versekből semmi se pusztult el.
Még akkor este el akarta olvasni a rég nem látott költeményeket. Átnézett, sorra, minden egyes papirlapot, és vizsgálódása nagyon elégedetté tette, a mikor, egyszerre, két szonett között, egy olyan papirlapot talált, a melyet nem ő írt tele, s a melyet soha se látott.
Ráismert Vadvirág írására, és egy kissé megrezzent.
De aztán elolvasta a néhány sort, a melyek mintha ugráltak volna előtte, hol fel, hol le…
A nagy, gyerekes betűk ezt jegyezték fel a finom, japáni papirra:
»Rég elmult századokban a költő szolga volt és udvari bolond. Szolga, a ki nem dolgozott, és udvari bolond, a ki nem tudott vidám lenni.
Ma, a mikor egy láthatatlan nagyúrtól, a közönségtől kapja a kenyeret: a költő gentleman. De eredetéből ma is megőrzött valamit; ma is észrevehetünk rajta egy vonást, mely még régi énjéből maradt meg: a szomorú tányérnyalóból.«
Mi ez? És hogyan került ez a papirlap a többiek közé?
Elgondolkozott.
Annak idején megtörtént olykor, hogy leültette Vadvirágot az iróasztalához, és tollba mondta neki, a mit feljegyezni akart. Néha lemásoltatta vele a költeményeit, vagy könyvet tett eléje, hogy írja ki belőle azokat a mondatokat, a melyeket nem akart a könyvvel együtt elfelejteni.
Így keletkezhetett ez a feljegyzés is.
Eredetijét valami mérges bölcselgető írhatta, a kinek talán felelni akart, mint költőhöz illik: költeményben.
De az egész históriára sehogy se tudott visszaemlékezni. Ki és hol írta ezt a pár sort? Beszélt-e erről Vadvirággal és mikor? Nem tudta. Úgy tetszett neki, hogy ezeket a mondatokat most látja először, hogy annak idején nem is került az ő szeme elé. Talán tévedésből írta ki Vadvirág, egy olyan könyvből, a melyet Arnold csak félig olvasott, egy más mondás helyett, a melyet férje megjelölt? A szegény kis íródiák jelnek vélte talán, a mi nem volt az, és nem találta meg az igazi jelet? Vagy mégis csak ő maga fedezte volna fel ezeket a mérges szavakat? És ő maga íratta ki? Közben talán elmondta Vadvirágnak azt is, hogy mi erre a felelet? Nem tudta most már. És hogyan, mikor tévedhetett Vadvirág följegyzése a nagy rendben tartott versek közé? Nem tudta kitalálni. Hiszen olyan régen volt mindez!
Nem emlékezett többé semmire.