HALMOZÓK.
I.
Stetz úr volt a legrongyosabb, a legsírósabb nézésű és a legtüdővészesebb jelenség mindazok közül, a kik akkortájt tréfás holmikkal, bűvész-szerszámokkal és mókás játékszerekkel házaltak a csapszékekben.
Természetesen igen gyöngécske űzleteket csinált. Ágrólszakadt alakjának láttára még az ittasabb vendégek is a védekezés mozdulatával kaptak a zsebükhöz.
Mikor úgy érezte, hogy már az orra hegyén van a lélek, Stetz úr végre elment egy orvoshoz. Arra kérte, vizsgálja meg és mondja meg neki a csupasz igazságot, mert nagy érdeke tudni, mennyi ideig élhet.
Az orvos megvizsgálta, s aztán így nyilatkozott:
– Bizony, barátom, maga rossz bőrben van.
– Mennyi időm van még? – érdeklődött Stetz úr.
– Lehet, hogy csak egy félesztendő – felelt az orvos – lehet, hogy másfél. Ezt még nem tudni.
– De az bizonyos, hogy nem élek két esztendőt? Nincsen semmi reményem?
– Semmi se bizonyos és remélni mindig kell. Néha történnek csudák.
– És arra, hogy ez a csuda megtörténhessék, mi volna a legjobb szer?
– Hja, barátom, a maga bajára a legjobb orvosság az, a mit nem adnak orvosi rendeletre, és mit nem a gyógyszertárból kellene megszerezni. A pénz. Magának szanatóriumi kezelés kellene, kitünő levegő, kitünő táplálkozás. A legokosabb volna, ha egyszer s mindenkorra elmehetne Kairóba, vagy még lejebb. De az se volna rossz, ha a szép időt mindig tengeren töltené.
Stetz úr letette az asztalra, a mit kétszáz darab gumi-malacz eladásával szerzett, s az orvos néhány biztató szóval bocsátotta el a meglehetősen elszontyolodott beteget.
– Azért nem kell kétségbeesni. Néha csudálatos gyógyulásokat lát az ember. Különös baj ez; sok esetben egyszerre csak megállapodik, és a nélkül, hogy tudni lehetne: mért, hogyan – egyet gondol és visszafejlődik.
Stetz úrnak, mialatt lement a lépcsőn, az jutott eszébe, hogy:
– Ilyen rövid ideig igazán nem érdemes becsületes embernek maradni.
Aztán, mikor kiért az utczára, tovább fűzte gondolatait:
– És ki tudja?! Ha pénzt szerzek, talán még meg is gyógyulhatok!
Stetz úrból nem hiányzott a találékonyság.
Legelőször is tisztességes öltözetet kölcsönzött egy pinczér ismerősétől. Aztán, húsz korona foglalóval, kibérelt egy üresen álló lakást, a májusi negyedre, de azzal a kikötéssel, hogy már április tizenötödikén beköltözködhetik. Amikor ez megtörtént, elment egy bútorkereskedőhöz, és kikölcsönzött tőle egy iroda-berendezést: két nagy asztalt, egy előkelőt és egy közönségeset, egy fakorlátot, tizenkét szalmaszéket és egy vasszekrényt, – hiány nélkül lefizetve tíz koronát, a bérlet első részletét. Ugyanakkor megrendelt hitelbe egy nagy czímtáblát, a melyről a messzeségben sétáló is leolvashassa, hogy hol van az Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyiroda, s mikor ez elkészült, hirdetést tett közzé egy krajczáros ujságban, hogy: Steczényi Edénél fogadást lehet kötni a kontinens és Angolország összes versenyeire.
Végül bevonult az irodájába, s kiürítette a zsebeit, a melyekben összesen huszonkilencz krajczárt talált. Ezt betette a trezorba.
II.
Egy héttel az őszi lóversenyek első napja előtt, azon a káposztaillatu lépcsőn, a mely Steczényi Ede Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyirodájába vezetett, egy egészséges arczszinű, előkelő megjelenésű úriember szökellt föl, a kiben senkise ismert volna rá az egykori Stetz úrra.
Az előkelő jelenség végigrepült az üres előszobán, benyitott az irodába, könnyed fejbiczczentéssel üdvözölte a korláton innen várakozókat, s bevonult abba a titokzatos rekeszbe, a melynek ajtaján egy bádoglemezre mázolt fölirás jelezte, hogy itt található: az Igazgató.
A korláton innen négy személy várakozott: egy kövér asszony, egy öreg úr, egy sárgafelöltős fiatalember és egy szőke szépség, a kinek egész megjelenésén meglátszott a művésznő. Dús, hullámos haja, öntudatosságot mutató járása, és üde, csinos arczocskája már belépésekor megragadta s azóta szünet nélkül foglalkoztatta úgy a többi várakozó, mint a korláton túl körmölgető titkár: Slezák úr érdeklődését. Fitos orra, mosolygó kék szeme, a mely mintha mindig könnyes lett volna, s piczi, formás szája minduntalan elővarázsolta a nagy könyvek közül Slezák úr kiváncsi pillantását, és a nagy csöndben, a melyet csak Slezák úr tollának perczegése zavart meg olykor-olykor: könnyedén selypes, kövér nyelvecskére valló beszéde, mint valami éppen most elhangzott zene, még folyvást ott csengett a titkár úr fülében.
A sárgafelöltős fiatalember, a ki a legközelebb ült hozzá, le nem vette róla a szemét. A sárgán túl a kövér asszony egy kicsit előrehajolt, hogy leplezetlenül érdeklődő tekintete kellő alapossággal figyelhesse meg az ifjú hölgy egész öltözetét. Még az öreg úr is rásanditott néha, a mi mindeme hódolatok között a legértékesebb volt, mert az öreg úr fölötte meggörnyedt vállát és merev nyakát csak nagynehezen tudta megmozdítani.
Egy sorban ültek – minthogy Steczényi úr a felek számára kijelölt nyolcz széket a falnál helyeztette el, egyiket a másik mellé – de nem szorosan egymás mellett, hanem egy-egy üres szék szomszédságában, hogy kényelmesebben ülhessenek. Nem ismerték egymást, és a várakozás unalmában sem kezdtek beszélgetést, bár a kövér asszony óhajtotta volna a társalgást, de miután ilyes kisérleteire az öreg úrtól csak igent és nemet kapott feleletül, s úgy vette észre, hogy szavaira a sárgafelöltős elmosolyodik, a művésznő pedig a másik oldalra fordul, ő is abbahagyta a beszédet.
Mindegyik várakozó egy-egy rózsaszínű, két vagy négyrét összehajtott czédulát tartott a kezében.
Mikor Steczényi úr keresztül vonult az irodán, a nélkül, hogy a felek bármelyikét megszólította volna, a művésznő megkérdezte a titkárt:
– Bemehetek az igazgató úrhoz?
– Azonnal, kérem.
A hangja udvarias volt, de az »azonnal« azt jelentette, hogy nem épp azonnal, hanem csak később.
A rekeszből kihallatszott a Steczényi úr hangja:
– Slezák úr!
Slezák úr szolgálatra készen ugrott fel s átsietett az igazgató úrhoz.
– Kérem a jelentést – szólt Steczényi úr alantasához, olyan halk hangon, hogy a kívül ülők nem érthették meg. – Mind halmozás?
– Igen – felelt Slezák úr, ugyanúgy – és majdnem egyformák. Mind a négy tízkoronás és mind a négy: Godolphin-Becses-Hanswurst. Csak a St. Leger-tipjük különböző. Egy: Newcastle, egy: Rovigo, egy: Lepke, egy: Thorough.
– Melyiké a Newcastle?
– A kövér asszonyé.
– Lássuk csak – számitgatott Szteczényi úr – Godolphin fizetett tízre ötvenötöt, Becses tízre huszat, Hanswurst tízre ötvenet. Tehát: tízre ötvenöt, ötvenötre száztíz, száztízre ötszázötven. Newcastle, ha bejön, kétszeres pénzt fog fizetni, mondjuk: tízre harminczat. Ez tehát ezerszáz, mondjuk: ezerhatszázötven korona volna. Hja, persze, ha Thorough meglepetést csinálna… akkor már legkevesebb tízszeres pénzről volna szó, ötezerötszáz koronáról. Melyiké a Thorough?
– A szőke leányé.
– És Lepke meg éppen őrülten fizetne. De Lepke már nem számít… Melyiké a Lepke?
– Az öreg úré.
– Rovigo már majdnem ki van zárva. Hanem azért… különben ez már nem tartozik önre. Ismeri a feleket?
Már hogyne ismerte volna őket! Slezák úrnak, kora ifjúságától fogva, az volt az álma, hogy egykor nagy detektivvé fogja kinőni magát. Tehetséget érzett erre a pályára, de hivatottsága soha se lelhette meg a kellő érvényesülést, mert a mai világban olyan nagy a kenyérért való verseny, hogy errefelé, a Balkán tájékán, már csak elszegényedett grófokat és letört katonatiszteket fogadnak föl detektiveknek. Slezák úrnak be kellett érnie azzal, hogy a Versenyirodánál, a hol különben, a titkári teendők ellátásán kivül, főképpen a szobák kiseprésével foglalkozott, ő lehetett, mint fő mindenegyéb, a tudakozó-osztály vezetője is.
– Adhatok róluk némelyes felvilágositást – jelentette Slezák úr. – A kövér nő kifőző asszony a Szerecsen-utczában. Kis űzlet; néhány megkuporgatott garas; nagy nyereségvágy. A kicsi szőke kóristaleány. Még nem régen kezdte; komoly pártfogója nincs; adóssága annyi, hogy a füle se látszik ki belőle. Az öreg úr számtanácsos a pénzügyminisztériumban; nem is olyan öreg, csak nagyon megrokkant; iszákos és játékos. A sárgakabátos ismert turfpoloska; van-e egyéb mestersége is, titok; lehet, hogy zugszerkesztő, lehet, hogy olyan pinczér, a kinek nincs állása; de lehet az is, hogy mind a kettő, és a mellett egy kissé betörő.
Steczényi úr kijelentette, hogy először a kifőzőasszonynyal óhajt tárgyalni.
– Vezesse be az ülésterembe.
III.
Az ülésterem valamikor fürdőszoba lehetett. De Steczényi úrnak alapos okai voltak rá, hogy a felekkel mindig csak négyszemközt beszéljen, és ez volt az egyetlen helyisége, a hol úgy szólhatott, hogy senki se hallhatta: se a többi fél, se azok, a kik időközben fogadni jönnek és pénzt hoznak, még Slezák úr se.
– Alásszolgája! – szólt a kövér asszony.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Steczényi úr.
– Csak a halmozás dolgában jöttem – felelt az asszony, a ki szívesebb fogadtatást várt. – A mikor utóljára itt voltam, azt tetszett mondani, hogy ha a Hanswurst is bejön, akkor jöjjek el megint, mert akkor már lehet a pénzről beszélni, ha nem is annyiról, mint akkor, ha a negyedik ló is bejön. Gondoltam magamban: a mi biztos, az biztos, a negyedik ló pedig még nem bizonyos, azért eljöttem, az egyezkedés végett.
– Persze, persze – szólt Steczényi úr. – A méltányos egyezségnek soha se vagyok ellensége. Hát lássuk, hogy áll a dolog?
Elvette a rózsaszinű czédulát és megnézte.
– Hja, lelkem, csakhogy nagy baj van! – folytatta – mert csak most látom, hogy maga negyedik lónak a Newcastlet fogadta. Az más, egészen más. Persze, a mikor utóljára beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy a Newcastle nemsokára szóba se jöhet!
Összehajtogatta a czédulát, visszaadta, és a két kezével olyan mozdulatot tett, a mely csak azt jelenthette, hogy sajnálja: de ezzel befejezte az ügyet.
A kifőző asszony a mennyekből pottyant le.
– De hiszen a Nevkasztel nagyon jó ló! – szólt meglepetésében.
– Volt, volt!… De most már nem az, mert azóta megrándult az ina, és azonkivül köhög is. Nem olvasta? Benne volt minden ujságban!
Természetesen nem olvasta.
– És Steczényi úr most már nem akar egyezkedni? – kérdezte az asszony, elhűlve.
– Min egyezkedjünk, lelkem? Ha maga, negyediknek, más lovat fogadott volna meg, mondjuk: Lepkét, Rovigót vagy Bricabrac-ot, akkor lehetne a dologról beszélni, akkor ez a czédula most már sokat érne. Ha, például, véletlenül Lepkét fogadja meg Newcastle helyett, mondhatom, egypár száz koronásnak oda se néznék.
– Pedig először azt akartam!
– Bizony kár volt annál nem maradni! Mert ez a fogadás így nem ér egy fabatkát sem. Annyi, mintha már elveszett volna. Kidobott pénz.
– Hátha mégis bejön a Nevkasztel?
– No, csak azt lesse! Különben egy hét mulva elválik. Legjobb is, ha megtartja a czéduláját… egy hétig még reménykedhetik és ez is valami… én úgyse adok érte semmit.
– De hát három lovat már eltaláltam… három ló bejött és mégse nyerjek semmit?!
– Mintha nem tudná, hogy mi az a halmozás! Mintha nem tudná, hogy a mit az első lovon nyert, azt mind föltette, előre, a másodikra… a mit a másodikon, azt mind a harmadikra… és a mit a harmadikon, azt mind fölrakta, előre, erre a Newcastlera! Hja, a negyediket se kellett volna elhibázni! Igy a többi se ér semmit.
– Bár ne halmoztam volna! Akkor most már sokat nyerek, és ha nem akarok, hát semmit se teszek erre a Nevkasztelra.
– Ha nem halmozott volna, akkor sehol sincs, mert elhiszem, hogy megtette volna a tíz koronát Godolphinra, de azt már nem hiszem, hogy az ötvenöt koronát mind föltette volna Becsesre és aztán mind a száztizet Hanswurstra. Tenne maga egy lóra ötszázötven korona készpénzt? Nem, ugy-e? És lássa, maga most már ötszázötven koronával játszik. A baj csak az, hogy ezt az ötszázötven koronát mind föltette Newcastlera, a mi annyi, mintha ezt a sok pénzt mind kidobta volna az ablakon.
S hogy tökéletesen megvilágítsa a helyzetet, egy olyan hasonlattal állott elő, a melyet a kifőző asszony számára a legjobb magyarázatnak képzelt.
– Az eset ugyanaz, mintha a szakácsnénak remekül sikerül az étel, de mikor az asztalhoz viszi, az utolsó pillanatban megbotlik a küszöbön, elejti a tálat, és a főzelék kiborul a padlóra.
A hasonlat oly meggyőző volt, hogy a kifőző asszony szeretett volna elpityeredni.
Steczényi úr nagykegyesen elhatározta, hogy egy kis flastromot tapaszt a frissen ejtett sebre.
– Láthatja, hogy most már szó se lehet egyezkedésről. De hogy ne lehessen ellenem semmi panasza… ámbátor én nem tehetek róla, hogy ilyen szerencsétlenül fogadott… rajta leszek, hogy legalább ne veszítsen. A tétjét megmentheti, ha akarja. Én magam ugyan nem foglalkozom az effélével, de van egypár ismerősöm, a ki a még el nem veszett halmozásért, akármilyen rossz is a fogadás, kifizeti a tétet, mert sok ilyet vásárol össze, és ez a vállalkozás ezer eset közül egyszer, kétszer, háromszor beüt. Igaz, hogy az ennyire rossz fogadást már nem szokták megvásárolni, de én azt hiszem, hogy Braun bácsi a maga halmozását is magához váltja, és megtéríti a tíz koronáját. Maga aztán ezzel ujra halmozhat, több előrelátással és több szerencsével, mint először. Braun bácsi, remélem, magához váltja. Akarja, hogy beszéljek vele? Telefonon egy percz alatt elintézhetjük a dolgot.
Az asszony nem felelt; látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.
– Hja, sokáig nem érek rá! – sürgette a feleletet az igazgató úr. – Láthatta, hogy többen várnak rám. Különben nekem mindegy; csak szívességet akartam tenni, de ha nem akarja, hát úgy is jól van.
– Csak tessék beszélni vele! Tudni nem árt.
Steczényi úr a telefonhoz lépett, csöngetett, beszélt a központtal, s egypár perczig sürgősen kerestetett három vagy négy, más-más számu telefon-előfizetőt. Aztán lemondott a kisérletezésről.
– Braun bácsit sehol se tudom megtalálni; hazulról elment, de nincs az irodájában, a klubban nem látták, s a kávéházában még nem mutatkozott. De mindegy. Bizonyosra veszem, hogy Braun bácsi megvásárolja a halmozást; ha ő nem, akkor másvalaki. Azért szívességből, Braun bácsi helyett, kifizetem a tíz koronát, természetesen csak akkor, ha kívánja, mert nem akarom rábeszélni, nekem mindegy.
Még vagy tíz perczig tanácskoztak. Steczényi úr egyre türelmetlenebbé vált s egyre zordabb hangon követelte, hogy a felek, ha a szívességét nem méltányolják, hagyják őt békében, mert az ő ideje drága. A kifőző asszony utóljára már szerencsének tartotta, hogy visszakaphatja a tíz koronáját. Steczényi úr ezt nem a trezorból vette ki, hanem a tárczájából. Ellenben a rózsaszínű czédulát bezárta a trezorba.
Mikor a kövér nő elpályázott, Steczényi úr így szólt magában:
– Nincs az az ügyvéd, a ki huszonnégy óra alatt annyi pénzt keresne, mint a mennyit én, ebben a félórában.
A kifőző asszony után a kicsi szőke került sorra. Nem unta el a várakozást. Ez a türelmesség nyomban feltűnt, és mert feltűnt, szépen gyümölcsözött Steczényi úrnak.
A kicsi szőke tisztában volt vele, hogy Thoroughnak nagyon kevés kilátása van a győzelemre, de azzal is, hogy ha Thorough mégis győzni talál, ez Steczényi úrnak öt-hatezer koronájába kerülhet. Úgy értett a lovakhoz, mintha Newmarketben jött volna a világra.
Viszont Steczényi úr is észrevette, hogy az az öntudatos föllépés, a melyet odakünn annyira megbámultak, csak világcsalás, s hogy a kicsi szőkének égető szüksége volna arra a húsz koronára, a melyet Steczényi úr a rózsaszínű czéduláért, bár negyedik lónak Thorough szerepelt rajta, hajlandó volt megadni.
Nem tévedett. A kicsi szőke rendkívül szorongatott helyzetben volt, s azzal a pénzzel, a melyet Steczényi úrtól egyezség fejében remélt, az erényét akarta megmenteni.
A megalkuvás gondolata ugyanis már olyan régóta kísértgette, hogy valahányszor kifogyott az aprópénzből, mindig remegett, hogy: most már nem következhetik egyéb, csak az, »a mi még nem volt«, a nagy ugrás a bizonytalan jövőbe, az elbukás, s mindaz, a mi ezzel jár!… És valahányszor ujra szert tett egy kis zálogházi vagy másféle kölcsönre, egy kis előlegre vagy egy pár korona lóverseny-nyereségre, mindig hálát adott az égieknek, hogy a gondviselés, isten tudja hanyadszor, még egyszer, ujra megmentette az erényét.
Ez a nagy aggodalom a kicsi szőkét szerénynyé, s ez a szerénység Steczényi urat szemtelenné tette. A művésznő mindössze kétszáz koronát kivánt; Steczényi úr ellenben kijelentette, hogy ő csak olyan halmozókkal áll szóba, a kik a St. Legerben a favorit Newcastlera fogadtak. Végül megegyeztek huszonöt koronában.
A művésznő, huszonöt koronájával és megmentett erényével, tovább állott, és belépett a számtanácsos úr. Steczényi úr egy pillantást vetett rá, s elvégezte magában, hogy ismét könnyű dolga lesz.
A számtanácsos úr ama ritka emberek közé tartozott, a kik egyszerre: szörnyen kopaszok és rémesen őszek. Tar koponyáján csak itt-ott lógott egy-két apró, vékony, fehér tincs, de ez a pár tincs aztán annyira fehér volt, hogy ilyen hószínt csak a meséskönyvek Tél apóin látni. Vastag szemüveget viselt, de ezzel se sokat láthatott, mert mindennek nekiment, a mi útjában állott. Merev nyakát csak egyenesen tudta tartani; jobbra vagy balra fordítani nem igen volt képes. A válla mélyen előre görnyedt; ferdén álló derekát csúz kínozta; járását tipegővé és bizonytalanná tette a korai kiéltség és a lassan fejlődő gerinczbaj. Valóságos megtestesülése volt a teljes megrokkantságnak.
Hanem azért a számtanácsos úrban sokkal több életerő lakott, mint a mennyit a külseje sejtetett. Csak két hónappal ezelőtt temette el a tanítónő leányát, a ki beleugrott a Dunába; de most már nem gondolt az öngyilkosra, most már csak arra gondolt, hogy van egy tízkoronás halmozása, a mely ma ötszázötven koronát érne, ha véletlenül nem fogad egy negyedik lóra is… hogy, ha ez a Lepke be találna nyúlni egy orrhosszusággal elsőnek, tízezer koronát is nyerhetne a fogadásával… és hogy, mert ez a siker immáron nem valószinű, a csalóka reménységet jó lesz beváltani egy kis készpénzre.
Steczényi úr hamarosan meggyőződött róla, hogy az első pillantásra rosszul ítélte meg emberét. A számtanácsos úr egy darabig dörmögött, a miért megvárakoztatták, s czélozgatni kezdett, hogy ha Lepke megnyeri a St. Legert, akkor őt bajos lesz várakozásra bírni.
– Szerencsére, ez nem valószinű – felelt Steczényi úr.
– Hiszen, ha nagyon valószinű volna, akkor én nem is egyezkedném önnel.
– Igy viszont én vagyok az, a kinek nincs miért óhajtania az egyezkedést. Igen, ha uraságod Newcastlet fogadta volna! De Lepke! Azt hiszem, nem is fog futni.
– A helyes az volna, hogy ha a fogadott ló nem indul, akkor: nincs fogadás. És minthogy az első három ló nyert, mihelyt Lepkét törlik a St. Legerből, máris követelhetném ötszázötven korona nyereségemet.
– Meglehet, hogy ez helyes, vagy legalább is előnyös volna uraságodra nézve, de intézetem mindig kiköti, hogy ha a ló nem indul, ez annyi, mintha helyezetlenül futott volna. Méltóztatott látni, hogy ez a kikötés a bárczán is olvasható.
– A mi tulajdonképpen nem járja, de most nem erről van szó. Mert Lepke még futhat, sőt győzhet is.
– Nincs kizárva, de nem hiszem. Azért nem is kivánok egyezkedni.
– A bárczán az is rajta van, hogy ha az előrefogadás négy vagy több versenyre történik, annak, a ki már két vagy három versenyben a nyertest fogadta meg, az intézet felajánlja a méltányos egyezséget.
– Igen, ha az intézet az egyezséget előnyösnek tartja.
– E szerint ön nem akar egyezkedni? Igy is jól van. Tehát: isten önnel, vagyis inkább: a viszontlátásra!
– Kérem, értsük meg egymást!…
Nehezen egyeztek meg. A számtanácsos úr olyan követeléssel hozakodott elő, a mely Steczényi úrnak a munkáját nagyon nehézzé tette. De vitatkozás közben észrevette, hogy az öreg úr ugyan nem könnyen kezelhető ficzkó, de egy kissé kiéhezett, vagy jobban mondva: túlságosan szomjas. Látnivaló volt, hogy a pénz még ma kellene neki. Az öreg úr csak lépésről-lépésre engedett, de minél inkább mult az idő, annál jobban áhítozott, hogy vajha már iddogálhatna abból a kis nyereségből! Végre megalkudtak ötven koronában.
Az öreg úr hirtelen annyira felélénkült, s oly gyógyultan inalt el, mintha megvillamozták volna. Alig hogy eltűnt, a sárgakabátu bevigyorgott az ajtón.
Ez már épp olyan nagy róka volt, mint maga Steczényi úr. Szerencsére Rovigot fogadta, azt a lovat, a melytől a legkevésbbé kellett tartani.
De »az ördög nem alszik«, a versenytéren nincsenek lehetetlenségek, és az igazgató úr nem hagyta számításon kívül még azt az esetet sem, hogy: hátha csoda történik és Rovigo nyeri meg a St. Legert?! Akkor a sárgakabátunak egy vagyont kellene fizetni.
Már pedig Steczényi úr békén akart aludni.
Tízszer is összecsaptak, hogy megcsalhassák egymást, és a tusa még folyvást eredménytelen volt.
De végezetül mégis csak Steczényi úr kerekedett felül. Könnyü volt kitalálnia, hogy a sárgának se égen, se földön semmije azon a reménységen kívül, hogy a czédulájáért előnyös egyezséget köthet. Ez a czédula nemcsak a következő napok jólétét jelentette neki, hanem az egész jövőt, s mindenekelőtt annak a lehetőségét, hogy az őszi versenyek első napján egy kis pénzmaggal jelenjék meg a versenytéren, a hol az ügyes ember, egy pár forint birtokában, mindig közel jár ahhoz, hogy megalapítsa a szerencséjét.
Steczényi úr mindent elkövetett, hogy kihasználja helyzetének a felsőbbségét: a sárga nem ingott meg. Kemény legény volt ez, a ki nem adta el olcsón a halvány kilátását.
Az igazgató úr most már nem tehetett egyebet, mint hogy kivágta az utolsó tromfot. Virágnyelven megérttette a sárgakabátúval, hogy ő bizony nem esik zavarba akkor se, ha minden valószinűség ellenére Rovigo talál győzni. Ebben az esetben ő már a St. Leger estéjén útban lesz Amerika felé, s a nyertesek üthetik a nyomát.
Ezzel a csata eldőlt.
A sárgát meghökkentette ez a szemtelenség; most már tisztán látta, hogy legyőzhetetlen ellenféllel van dolga, s ijedtében megadta magát.
Kiegyeztek hetvenöt koronában.
Aztán nagy barátságban váltak el. Tisztelete jeléül kikisérte vendégét, s visszajövet bepillantott följegyzéseibe.
Megállapította, hogy az aggasztó halmozások egytől-egyig le vannak bonyolítva, és hogy sehol semmiféle sötét pont, a mely őt pénzgondokkal terhelné. Győzzön a St. Legerben akármelyik oktalan állat: neki már ez nem kerül pénzébe.
Majd egy kis számítást csinált:
– Bevétel: huszonhétezernyolczszáztíz korona. Kiadás: százhatvan korona. A haszon elég tisztességes!
IV.
Mikor egy uj, kevésbbé kedélyes korszak véget vetett a hatósági engedelem nélkül működő versenyirodák lázas tevékenységének: Steczényi úr már más pályán működött.
Gyorsan szerzett kis tőkéjével rendes, becsületes vállalkozásba fogott, a mely szépen jövedelmezett.
Kevéssel azután, hogy ezt az uj üzletét megalapította, körülutazta a világot. A szép időt a tengeren töltötte, s ellátogatott Kairóba is. Mire hazaérkezett, úgy kigömbölyödött, hogy az édesanyja se ismert volna rá.
Most hatalmas testalkotású, zömök, Bacchus-alakú férfiú, a ki vagyonossága és kifogástalan élete révén nagy tekintélynek és köztiszteletnek örvend.
A rosszakarat, természetesen, Steczényi Ede úr e rövidre fogott életrajzára is ráfoghatja, hogy: ez a történet voltaképpen erkölcstelen történet.
Mert tanulsága csak az volna, hogy: ha uj bőrt akarsz szerezni magadnak, nyúzd le a másokét, s akkor választhatsz.
De a jóakaratú és türelmes olvasó figyelmét nem kerülheti el, hogy e történetben egy más tanulság is rejtőzik, a melynek a megszívlelése csak üdvös és épületes lehet.
Az, hogy: a szegénységnek, az általános szegénységnek, mely nagy, mint ez a világ, mély, mint az óczeán, és égnek meredő, mint a Csimborasszó, még a gazságnál is nagyobb ellensége: a tulajdon hiszékenysége, a tulajdon könnyelműsége, a maga sok szenvedélye, s a maga romlottsága.