ASTRAL-SZELLEMEK.
1853-ban volt. Amerikából jött a divat. Az asztaltánczoltatás (table-moving.) Több is volt, mint divat: vallás volt; magam is a hivői, sőt a prófétái közé tartoztam. Huszonnyolczesztendős voltam: gyerekember. Aztán meg 1853 volt az idő! Értitek, mi az? Nem volt haza. Nem volt menyország. Nem volt Európa. Nem volt magyarok istene. Hit, remény, szeretet? Mind holt szavak! Kaptunk rajta, hogy valamiben hihetünk. Hiszen a planétánknak a megkövült kérgén túl még van egy másik alkatrésze, az athmosphaera; minden embernek tizennyolczezer köbméter fekszik belőle a mellén; ebben csak kell lakni valaminek! Aztán a többi planéták is olyan közel vannak. Azokbul az átjárás nem lehetetlen. A kik a földet elhagyták, bizonyosan odarepültek. Ha oda repülhettek, akkor vissza is repülhetnek. Így okoskodtunk.
Általános lett az asztaltánczoltatás. Minden kávé-, thea-ozsonna azzal végződött. A békés butordarabok keringéltek, ágaskodtak; hol az első, hol a hátulsó lábaikra ágaskodtak. Ezt én mind láttam, meg is tettem. – Hogy talán mechanikai erő nyomta le az asztalt? Ugyan próbálja meg valaki az asztal egyik párkányára tett ujjai hegyével az asztalt úgy lenyomni, hogy annak az egész tömege a tulsó oldalon fölemelkedjék, az innenső két asztalláb képezvén a hypomochliont!
Hanem ez hát a nagy közönség mulatsága volt.
Voltunk azonban kiválasztottak. Vezérlő mesterek (férfiak) és médiumok (nők), a kiknek már az asztalirás mysteriuma az ujjaink hegyébe adatott.
Volt egy tányérnagyságú asztalka, annak pedig három, hüvelyk nagyságú lábacskája; az egyikben egy rézsutt furt lyuk, melybe a plajbászt haránt lehetett bedugni.
Az asztalra kiterítettünk egy ív tiszta papirost, annak a balszögletébe letettük a háromlábú asztalkát, jól tudva azt, hogy a mi szellemeink balrul jobbra írnak, még pedig azon a nyelven, a melyen őket megkérdezzük.
A mester és a médium rátette mind a tíz ujjahegyét az asztalkára, úgy hogy kettőjüknek a kis ujja egymást érintse.
Akkor a mester egész áhítattal odahajolt az asztalka fölé és susogva hívta a saját szellemét.
Minden embernek volt saját szelleme.
Arra az astral-szellem rögtön elkezdett írni plajbászhegyével a papirlapra s leírta sajátszerű kisértetes nyöszörgés közben a hozzáintézett kérdésre a feleletet; ha az asztalláb a papirról lekerült, akkor megállt, míg vissza nem tették a papirt, hogy új sort kezdjen és írt olvasható kalligraphiával, minden hiba nélkül.
Micsoda tökéletes munka volt ez a manapság divatozó ezüstforintos vándoroltatáshoz képest! Igazán szánalmas lenézéssel tekintek erre a tökéletlenségre. Épen olyan, mintha az ismétlő puskák után valaki a parittyázást találná föl vadászati czélokra. Hát már a szellemek is visszafejlődnek?
Az astral-szellemek a tripósz-asztalkával a kész írást tették elénk.
Mikor a legelső kisérletet tettük a szellemirató asztallal: én voltam a mester, a médium pedig volt a feleségemnek fiatal nővére, Benke Pepi, akkor tizennégy éves leányka (most dr. Huray István b.-füredi főorvos felesége), a kit az atyja akkoriban hozott föl hozzánk Miskolczról.
Én legelőbb is a védőszellemnek a nevét kérdeztem a varázsló asztaltól.
Azzal az asztalka elkezdett mozogni, a plajbász csikorgott a papirlapon.
A mai szellemidéző-divat vándorló ezüst forintjánál minden ember láthatja a betüket, a miket az ezüst pénz megérint; de az irkáló asztalnál a táblájától nem léhetett látni, hogy mit ír? Nem lehetett találgatni.
Mogyorónagyságú betűk lehettek. Az asztalkának egy nagy határozott kanyarodása jelenté, hogy a név le van írva.
Fölvettük az asztalkát, s bámulva olvastuk szép, határozott betűkkel odaírva e nevet: «Batthyány».
A név én felém fordítva volt leírva.
Én lelkemre mondom, hogy sejtelemmel sem birtam arról, hogy mit ír az asztal.
A médium pedig, a miskolczi gyermekleány, hogy tudott volna visszafelé fordítva leírni egy nevet, még pedig annak a névnek teljesen eltalált helyesirásával?
Még nagyobb bizonyságul, előkerestük a megdicsőült Batthyány arczképét. (A nőm pamlagtámlányába volt eldugva; veszedelem volt azt mutogatni akkor!) És ime az arczkép aláirása tökéletesen összetalált az asztalka által leirottal, egész a manupropriáig. Ezt már csak nem utánozhatta a médium, a ki azt sohasem látta.
Egy ilyen kisérletnél a feleségem több nőbarátnéja jelen volt; azok között Csengery Antalné, Wlassics miniszter anyósa. Élő tanu.
Ezzel aztán én alaposan be voltam ugratva a prófétaságba.
Helyre volt állítva a szellemek és élők közötti közlekedés, úgyszintén a multak és jövendők összekötő egybefolyása.
Elképzelhető, hogy minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve? jön-e valami nagy európai mozgalom, mely nekünk jót hoz? Mit is tudakolhattam volna mást én, egy olyan védszellemtől, mint az enyém.
A válasz mindig az volt, hogy «csak bízzatok, reméljetek, nem lesz ez mindig így!»
S egyszer csak kiütött a nagy európai háború, (alig egy év mulva); Oroszország megtámadta Törökországot, s Anglia és Francziaország a megtámadott segélyére siettek. Nagy volt az öröm idehaza. A mi buzánk virágzik!
Most lett aztán nagy kelete az én háromlábú asztalkám pythiai nyilatkozatainak!
Milyen nagy, okos emberek kérdezősködtek nálam: «mit mond az asztal?»
Azoknak, a kiknek győzelmet kivánánk, csupa jót; a kiknek vereségét óhajtjuk, csupa rosszat.
S a jó ide, a rossz oda, mind beteljesedett. Én hittem.
De hát ha még csak én hittem volna az irkáló asztal orákulumaiban, az nem lett volna másnak baj; de az volt a veszedelem, hogy egy orosz tábornok is hitt bennük. A nevére most nem emlékezem; de az 1854–1855-iki napilapokban föl lehet azt keresni. Ez a derék, okos ember szintén orthodox hivője volt az astral-szellemeknek; a háromlábú psychographfal informáltatta magát. Azt kérdezte a szellemtől, hogy hol, merre vannak Silistria vársánczai körül a törökök tűzaknái a föld alatt elrejtve? S az astral-szellem olyan jól informálta, hogy mikor rohamot intézett a silistriai sánczok ellen, éppen egy ilyen tűzaknára állítá fel az ostromló hadoszlopot, melyet diadalreménynyel eltelve saját maga vezetett. A fölrobbant tűzakna aztán eltemette a vezért is, a katonáit is. Silistria alól el kellett vonulni. Ilyen humorisztikus csinyeik vannak az astral-szellemeknek!
A keleti háború aztán elmúlt, a nélkül, hogy nekünk magyaroknak könnyebbülést hozott volna.
Többet nem kérdezősködtünk aztán a háromlábú psychograftól a magas politika felől. Maradt az magánmulatságnak.
Diskuráltattuk egyről-másról, hol az én szellememet, hol a másét.
Annyit azonban a szellemek becsületére meg kell mondanom, hogy mindenkor megmaradtak a szigorú aesthetika szabályai között. Ha valami pajkos egyén csintalan kérdést intézett hozzájuk, az irón ákom-bákomot karczolt a papirra betűk helyett; ha pedig valaki lutri-számokat akart a szellemtől kicsalni, annak az egy nagy zérust pingált az asztalra.
E közben aztán mindenféle testi szenvedések lepték meg a családom nőtagjait: idegbajok, neuralgia, szívverés-rendetlenség, álmatlanság, éttelenség, míg engemet egyszerre a leghevesebb haemorrhagia rohant meg, mely csaknem sírba döntött.
Dr. Kovács Sebestyén Endre volt a háziorvosunk; régi jó barátom és rokonom.
Mikor megtudta, hogy én családostul az asztalirkáltatással foglalkozom, tudós emberhez illő haragba jött, lehordott mindannyiunkat keményen: «Hisz ez a bajotoknak a kútfeje».
Aztán megmagyarázta komolyan és szakértően, hogy az emberi magnetizmus valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, a kiknek hivatásuk az idegeikkel dolgozni: költők, szinészek, festők; de ezzel a magnetizmussal visszaélni, azt másra elpazarolni, mint hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természetelleni vétek, mint az éltető ösztönök perverz irányzata. «Dobjátok a tűzre az egész irkáló asztalt, s aztán ki a Svábhegyre, a szabadba! Nem kell más orvosság.»
Április 15-ike volt; a Sváb-hegyen még alig rügyeztek a fák; mi rögtön kiköltöztünk, a háromlábu asztalt a padlásra küldtük, soha többet elő nem vettük.
És én azóta már negyvenkétszer láttam a fákat ujra rügyezni.
Ha folytatom a szellemidézést, talán egyszer sem láttam volna többet.
Az emberi magnetizmussal nem kell játszani, mert ennek a játéknak az idegrendszerünk adja meg az árát.
Ez azonban hát csak anyagias fölfogású észrevétel. Ha az ember minden mulatságnál azt kérdezné, hogy egészségére válik-e? De hogy vagyunk ennek a szellemidéző játéknak az ethikai oldalával?
Ahhoz a tisztelt barátomhoz szólok, a ki ennek a szellemidézésnek (állitólag) a nagymestere, s a kit én mint egyházi szónokot és imádságírót nagyon tisztelek.
«Ugyan, tisztelendő barátom, összeférhetőnek tartod-e te a keresztény hit alaptételeivel a modern szellemidézést?»
«A keresztény hitvallás szerint egyedül az Isten mindenttudó, mindenütt jelenvaló: a szellemidézés konfessziója szerint az emberi szellem is mindenttudó, mindenütt jelenvaló.»
«A keresztény hitvallás szerint a megboldogultak számára örök idvesség vár a menyországban: a szellemidézők szerint nincs ott megpihenés; a ki leteszi az asztalra az ezüst forintot, azt híhatja alá Jehova trónja elől, a kit neki tetszik.»
«Hisz az rettenetes gondolat, hogy engemet holtom után minden unatkozó vigécz, minden kiváncsi backfisch maga elé czitálhasson, hogy számláljam meg, hány piczula van a zsebében, s diktáljak mondatokat az albumába. Miért vágyódjam én akkor a menyországba?»
Tudom, hogy erre te azt fogod felelni: «Sohase legyen neked gondod a menyország miatt; oda te, nagy vétektarisznya eretnek, be nem jutsz, hanem bemégy a pokolba.»
De hát oda meg éppen nem mehetek. Mert van én nekem ezen a földglóbuson már annyi ismerősöm, hogy engemet a napnak minden órájára elő fognak szellemidézni; nem kap én belőlem Sátán úr soha még kóstolót sem.
A te szellemidéző elméleted képtelenséggé teszi a menyországot és a poklot. Kell ez neked?
Hagyjuk mi ezt a mesterséget a bonczoknak, shamánoknak, fakiroknak és egyéb keleti szemfényvesztőknek, a kik jobban értenek hozzá.