SZEGET – SZEGGEL.
Eredeti volt az a testvéri viszony, a mi a két Katrinczai gróf között létezett.
Ikrek volták, az egyik neve volt Pál, a másiké Péter; mind a kettő öcscsének nevezte a másikat, s e miatt már gyerekkorukban sokszor beverték egymásnak a fejét.
Mindig, minden időben, minden alkalommal, akár pörfolyam volt, akár juristitium; farsang avagy sátoros ünnep: ők szüntelen czivakodtak egymással.
Össze tudtak veszni akármin; a legcsekélyebb haszontalanságon, azon elperlekedtek esztendőkig; fizették a prókátort, gyötrötték a birót; leszidták, lepiszkolták egymást, élőszóval és írásban, – és a mellett elválhatatlanok voltak.
Nem volt egy-egy családnak annyi pere folyamatban egyszerre, mint Katrinczai Péter Pálnak egymás ellen, hanem azért, mikor informálni kellett menni a városba, egy kocsin mentek be, s miután tanúk előtt, birák előtt, ügyvédi segítség mellett ott egy pár óra hosszat leszedték egymásról a keresztvizet, megint szépen felültek egymás mellé a hintóba s hajtattak haza. Odáig is összevesztek ugyan egynehányszor egy ütet taplón, egy pipa dohányon, meg azon, hogy melyiknek áll furcsábban a kalapja? S a melyiknek épen a kezében volt a gyeplő, az rendesen belefordította a kocsit az árokba, hanem azért a jövő sédriára megint csak együtt kocsikáztak be, s akkor már a másik fordította fel a hintót.
Ha valamelyik szépen bevettetett egy táblát buzával, a másik éjszaka kiküldte a béresét, s zabot vettetett föléje; ez meg aztán nekiállt az öcscse repczéjének s zöldjében lekaszáltatta.
Kutyát, macskát egyik sem tarthatott, mert az bizonyos volt, hogy nem él három napig az udvarban. És e mellett szüntelenül együtt laktak s minden este összeültek tarokkozni. A kit a sors odarendelt melléjük harmadiknak, az boldog ember volt; mikor kiosztották a kártyát, Pál azt mondta: «veszem háromra», Péter azt mondta: «kettőre»; Pál azt mondta: «tartom»; Péter folytatta: «egyre»; Pál ismételte: «tartom»; Péter rámondta: «kézből»; Pál nem engedte: «magam!» Ilyenformán, a melyik első volt, sohasem engedte a hátulsót játszani s rendesen busásakat bukott: a két czivakodó közt a harmadik rakta el a nyereséget.
Minthogy Péter és Pál egy napra esik, ők is együtt szokták feltartani a nevük napjait, mely alkalommal természetesen oda ment ki a fő tervezet, hogy ki tudja a másiknak a mulatságát mentül jobban elrontani? A leleményességet ebben a tekintetben igen sokra vitték.
Egy kastélyban laktak mind a ketten, azt a kastélyt még az öreg gróf építtette s halála után nem volt az a birói hatalom, mely meg tudta volna őket rajta osztoztatni.
Egyik sem akart belőle kimenni; egyik sem akarta belőle a másikat kifizetni.
A biró próbálta keresztben, hosszában elosztani közöttük a házat: Péternek adta a jobb szárnyat, Pálnak a balt, azon egy év alatt százszor összevesztek, akkor megcserélte őket s másik évben kétszázszor vesztek össze.
Akkor aztán úgy osztoztatta meg őket a biró, hogy Péternek adta az egész emeletet, Pálnak az egész földszint. Egy hónap mulva Péter is, Pál is ott volt a nyakán, bebizonyították kölcsönösen, hogy ők meg vannak csalatva az osztály által; ekkor aztán a biró Pétert tette át a földszintre, Pált helyette az emeletbe. Egyúttal megmondta nekik, hogy de ő neki ezután tájékára se jőjjenek többet, mert ő, a mint meglátja őket a vármegyeház egyik kapuján bejönni, a másikon rögtön kiszökik.
Megmaradtak tehát a kastélyban változatlanul s azontúl csupán abban fáradoztak, hogyan keseríthessék meg a másik félre nézve az ottlakás élvezeteit.
Egyszer többek között Péter-Pál-nap közeledtével mintha mind a kettő egy és ugyanazon gondolatot álmodta volna meg, következő meglepetést rendezének egymás számára.
Pál gróf ebédlő terme az emelet balszárnyán volt; Péter gróf tehát a névnap előtti éjszakán kőművest, lakatost hozatott s a testvére ebédlője alatti szobából konyhát rögtönöztetvén, átüttette a fölötte levő padozatot s oda vezetteté a tűzhely kéményét annak az ebédlőjébe.
Míg ő ezen mesterkedett, azalatt meg Pál gróf a kastély tulsó szárnyán keresztülfúratta a padimentumot s ő meg konyhai mosléktölcsért rendezett a testvére látogató termébe le.
Egyszer aztán Pál azt vette észre, hogy a mint a vendégei előtt kinyitja az ebédlőjét, a füst úgy dül eléjük, mint a pokol torkából, Pétert pedig ugyanakkor egész társaságával együtt úgy öntik nyakon valami mosogató lével onnan felülről, hogy jobban sem kell.
Ezekből azt gondolhatná valaki, hogy a két gróf halálosan gyűlölte egymást: – világért sem. Valahányszor el kellett válniok, mindig belebetegedtek, s mikor egyszer Pál gróf a vadászaton leesett a lováról s nyakát szegte, testvére félesztendő alatt bánatában és unalmában utána halt. – Vajjon békében élhetnek-e a másvilágon?