Túl a láthatáron

A Balaton kegyetlen tündér. Minden évben új vőlegényre vár. Gyakran szélcsendes időben elkezd háborogni, forró, rekkenő nappal; azt mondják olyankor, azért háborog, mert még ez évben nem kapta meg az áldozatját, még nem halt bele senki. Ha megkapta, aztán elcsendesül. S hogy tudja vőlegényeit csábítani! Mosolygó arczot mutat, az eget tükrözi vissza, rezgő délibábban tánczoltatja zöldülő partjait, habjainak moraja csupa csók-csattogás. Mind beljebb csalogatja a gondatlan csónakost. Egyszer aztán rázendíti neki a nászzenét. Hej, hogy süvölt a szél! hej, hogy harsog a hab! Nincs öleléséből menekülés többé! Az áldozat küzd, vergődik, elmerül. Ott van a nászágy megvetve számára, fehér csigahéjakból, kecskeköröm-kagylóból, puha zöld hinárból.

Télen, mikor sík tükörré van fagyva, odacsalogatja ragyogó kristály lapjára a halászlegényeket, igér nekik gazdag nászhozományt, csupa ezüst, a mi benne úszik, élő ezüst. Egyszer aztán rázendíti a nászzenét; hej, hogy pattog a jég, hej, hogy fütyül a szél! A sík jégtükör darabokra szakad; a kristálymozaik szétbomlik; egy fehér szigeten úszik befelé az elrabolt ifjú legény. Ember meg nem szabadítja őt. A Balaton viszi egyre tovább; az áldozat fölött összecsap a hullám, és a menyegzői nyoszolya kárpitja összeborul: a jégtorlasz. Odalenn vetve számára az ágy; szép, fehér homokból, tarka kavicsokból. Aztán a melyik vőlegényét nem szereti a szeszélyes tündér, kidobja nagyhamar a partra: «Vigyétek! Temessétek el!» De a melyiket megszereti, azt eltartogatja, keblére szorongatja hetekig, hónapokig, félesztendeig; elviszi magával csoda messziségre; állóvíz a hulláma, mégis mérföldeket tevő távolba elbujdosik alatta a megszeretett vőlegény s mély örvények fenekén, hová napfény be nem hat, alszik menyasszonya keblén. A Balaton csak a férfiakat válogatja, azok közül is az ifjakat s az ifjaknak is javát, szépét. Ez a történet, a mit elbeszélek, ott folyt le a szemünk előtt: egyszerű emberek szavai szőtték össze, el-elpihent, meg-megújult, most már be van fejezve.

*

Több éve, a tavaszi nagy viharok alatt, a balatonfüredi fürdő hídját elszakította a hullám. A hosszú faépítményen egész nap keresztülcsapkodott a hab; estére leemelte czölöpjeiről s a szél vitte azt a habok hátán. Két cselédje a fürdőintézetnek, két régi, hű cseléd, látva a kárt, csónakra kapott, kötelet, horgonyt vitt magával, s utána evezett az elszakított hídnak. Az egyik kocsis volt, a másik kertész. Mikor már rajta voltak a vízen, akkor tudták meg, hogy nem mesterségük a hajósság. A hullám keresztül-kasul csapkodott a csónakokon, s egy erős torlat rohamában eltörött a kormánytámasz. Ekkor aztán nem tudtak magukon segíteni többé. A szél meg a hab ragadta őket a nádas felé. Onnan lehetetlen kivergődniök. Nemsokára eltűntek a sűrű nádberekben, s onnan csak segélykiáltásaik hangzottak át szélzúgáson, hullámcsattogáson. A nádas gonosz világ a hajósnak. Rosszabb a tengerek szikláinál. Vékony, hajló, lengedező szálai az ellenségei: egyenként törékeny fű; együtt legyőzhetetlen pokol. A hajós, kit a szél a nád közé vert, nem tudja hasznát venni evezőinek, és a hullám szabadon forgatja a csónakját, a nád nem védi ellene. Mikor a csónak fölfordul, az elmerülő érzi lábai alatt a földet, melybe a nád gyökerét verte, de nem léphet rajta; homlokát érintik a nád levelei, a folyondár virágai, de nem kapaszkodhatik beléjük; nem adnak támaszt, hiába tud úszni, nem veheti hasznát, a nád nem engedi; alig néhány ölnyire a part, ki is vergődhetne talán, de nem talál ki: a nád elveszi eszméletét. A parton jajveszékelve futkosnak az emberek, férfiak, asszonyok, gyermekek.

Egy fiatal legény siet az úsztató felé a vállán két evezővel. Ott tánczolnak a hab hátán a tutajhoz kötve a halász-csónakok. Egy darab fából vájt járművek; a nevök lélekvesztő. A legény izmos, derék szál ifjú, kipirult, életerős arczczal, kalapja mellett virágbokréta sárga violákból. Félretolt bőrköténye, a mellé dugott baltája bizonyítja, hogy ácslegény.

– Hová sietsz, Józsi bátyám? – kérdi a kertészlegény, hozzácsatlakozva a sietőhöz.

– Beleugrom egy lélekvesztőbe és megyek az apámat kimenteni. A szél beverte őket a nádasba. Ott fölfordulnak. A kertész tud úszni, az apám nem tud. Hallod, hogy jajgat szegény anyám?

– Ha te is oda találsz veszni, majd még jobban jajgat.

– Akkor még más is fog sírni értem. De hát megyek. Cseréljünk kalapot, pajtás. A tied ócska, az enyém új. Bokréta is van mellette: a szeretőm adta. Ha odaveszek, neked hagyom a kalapot is, a bokrétát is, az adóját is, nem bánom, ha tied lesz, pajtás.

– Csak tartsd meg te a kalapodat, – szólt erre a kertészlegény, – ha te mégy, én is megyek veled.

– Hová jönnél, Bandi pajtás? Neked nem apád az, a ki ott a nádasban halódik. Szegény özvegy anyád van, két kis testvéred. Te keresed nekik a kenyeret. Ereszsz magamban!

– Tudod, Józsi, mikor Szadovánál ott hevertem véremben a földön, én is azt mondtam neked: hagyj itt magamban, neked mátkád van otthon; fuss el innen. Nem fogadtad meg, válladra vettél, úgy vittél el. Én sem hagylak. Megyünk együtt. Ketten együtt többet érünk.

A két parasztlegény nem szólt többet, megszorították egymás kezét, s megosztoztak az evezőkön. A parton kevesen voltak, a helység negyedórai távolban fekszik a fürdőhelytől. A kik a veszedelmet látták, többnyire gyámoltalan asszonynép, s a ki férfi is, drága az élete, mind azt hiszi, hogy elég fiatal még meghalni s a Balaton haragján nem óhajt Istent kisérteni.

Az ég egészen elsötétült már; lomha, ólomszínű fellegek csaknem a habokat érték, a mint a szél végigkorbácsolta őket a tó fölött, melynek lapja azt az undor tó színt vette föl, a mi a kigyók kékje, még a pikkelyek sem hiányzottak róla, a hosszú, fehér habtorlaszok, mik egymást kergetik, nagy harsogva, néhol a felleg a vízbe merőn alászakadt, mint egy fal; ott fekete volt az ég és víz, s a sötét víz és a sötét ég között látszott repülni egy hófehér felhőrongy: mint egy új holt lelke. Kinek volna bátorsága a sötétségbe behatolni? Pedig szívrepesztő azt a sikoltozást hallani, a melylyel a parton végtől-végig futkos egy nő: egy feleség, ki férje jajgatására felel s összekulcsolt kezekkel fordul emberekhez, fákhoz, fellegekhez, hullámokhoz, könyörüljenek rajta! Térdre, arczra veti magát, a földön fetreng. Két kezével köveket kap föl a földről s meghajigálja vele a Balatont és megátkozza annak minden cseppjét. Hogy száradjon ki és lássa meg a fenekén a fövenyt a nap. Aztán megint könyörögve fut az emberekhez és rimánkodik nekik, mint a szenteknek s káromolja őket, mint az ördögöket, hogy nem akarnak segíteni. Egy másik asszony jár nyomában. Egy másik napszámosnő. Jó, kegyes lélek. Az emelgeti fel a földről, az tartja vissza erőszakkal, hogy a víznek ne rohanjon, az biztatja, ne essék kétségbe, ne átkozódjék, inkább imádkozzék.

– Nem tudok imádkozni!

A napszámosnő engesztelően mondja, hogy majd ő mondja előtte az imádságot.

– Már imádkoztam. Nem hallja azt meg senki. Oh, az uram odavesz! Úgy kiált! Úgy sikolt! És én nem segíthetek rajta! Ereszsz engem! Megyek érte magam. Keresek egy csónakot.

A napszámosnő erőszakkal tartja vissza az asszonyt.

– Mondja kend utánam: Miatyánk Isten!

A nő két fülére szorítja tenyerét, a szemeit behunyja, hogy ne halljon, ne lásson, a míg imádkozik.

– Amen, amen.

Az imádkozás után széttekint égen és vízen.

– Hát küld-e már valakit segítségül az Isten?

– Már küld.

Az alkonyégen egy pillanatra megszakadt a felhőkárpit s a leáldozó napnak visszsugárzata, mint egy óriási tűzvész fénye, mint egy vulkánkitörés ragyogta át a tájat: szemsértő rémvilágítást vetve a szörnyalakú felhőkre, a kigyóhátú tóra, a tajtékzó hullámhegyekre, s az égő partokra odaát. A tűzszínben ragyogó hullámhegyek hátán tánczol egy lélekvesztő, melyet két ifjú legény hajt a nádas felé.

– Irgalom Istene, ne hagyj el!

A két evező legényben a két asszony saját fiaira ismer. Most azután a szegény özvegy asszonyon a sor, hogy arczczal vesse magát az istenadta földre. Legkedvesebb fia megy ott a halálba. És az a másik asszony most már nem sikoltoz, nem dühöng, nem átkozódik, elhallgat.

A míg csupán a férje volt halálveszélyben, addig jajgatott, kövekkel hajigálta a Balatont s zaklatta a mennybéli Istent hívogatásával; most, hogy a fiát is ott látja a vészben, megnémul: egy marok demutka virágot, mit öntudatlan kínjában tépett föl a földről, a magas kőpartról a hullám színére hint, mintha engesztelné s most ő mondja annak a másik asszonynak:

– Menjünk a templomba, ott imádkozzunk: hallod, szól a harang!

Pedig nem misére hív az, csak az erős vihar kondítja meg néha a kupola tornyában a csengetyűket. Mégis oda kell menni. Nem lehet azt anyának elnézni, hogy hánykódik az a csónak ott a háztető-magasságú hullámok közt, el-eltűnik a vizek völgyeiben; majd megint fölemelkedik egy meredek hullám-lépcsőn, hogy a csónak belső feneke látszik: egy-egy freccsenő habgerincz keresztülcsap rajta, a fehér sirályok ott csapongnak körülötte sikongva.

– Menjünk a templomba.

A templom is ott van a parthoz közel, ámde az zárva van ilyenkor, de hisz a templom küszöbe is jó hely, oda is le lehet térdepelni két asszonynak, s a templomajtóhoz is jó megtámasztani az égő homlokot s ha az ember a templomajtó kilincsét megfogja, azt hiszi, a gondviselést magát tartja fogva. Nemsokára beszédes zaj hangzik a tó felől. Különös, érthetetlen zsibaj, mintha öröm és jajszó volna egyszerre. A csoportban, mely a templom felé közelít, az egyik nő megismeri férje alakját. Lucskosan, a nádtól összevérzett arczczal, a halálküzdelemtől kimerülten, de élve közelít az. A kocsis és a kertész önerejükből kivergődtek a nádasból.

– Hát a fiam? Hol a fiam? – kiált a nő.

Mondják neki, hogy a két legény odaveszett.

– Eredj vissza! – kiált a nő, férjét eltaszítva magától. – Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat! Hozd vissza a fiamat!

Megtartotta azt magának a Balaton! Úgy tesz az: ha egy vén meg egy fiatal között van a választása, a vénet elereszti, az ifjat ott marasztja. A kétségbeesett nő a szegény özvegy ellen fordul fájdalmában.

– Átkozott légy te! Minek erőltettél az imádkozásra? Minek parancsolgatja az ember az Istennek, hogy mit csináljon? most odavan a fiam!

– Hisz az enyém is oda van! – menti magát a szegény özvegy zokogva.

– Mi a te fiad! Mi volt ő az enyémhez? Nem volt ilyen szép fiú, ilyen jó fiú sehol a világon. Nekem ő volt az én királyom, az én szentem!

– Nekem is az volt az enyém!

– Neked még maradt kettő, nekem senkim.

A szegény özvegy azután odább osont a maga bánatával a zajgó csoport közül. Mit használt már neki minden panasz, siralom? A gyermekét mind nem adja vissza. Otthon még van kettő. Igaz. Egy fiú, még csak két éves, és egy leány, az már négy esztendős. Mikor hazamegy hozzájuk a szegény özvegy asszony, megcsókolja őket s azt mondja nekik:

– Kedves gyermekeim. Már ezután ne egyetek olyan sok kenyeret: odavan a jó kenyérkereső bátyátok, a ki eddig mindenét nekünk adta.

A kis négy éves leány nagy okos észszel azt felelte erre az anyjának, letörülgetve kezével annak arczáról a könyeket:

– Ne búsulj, jó anyám. Inkább nem is eszünk már mi több kenyeret. Beérjük mi ezután egy kis burgonyával.

S a két kis gyermek nem is kért az anyjától többé kenyeret; a kenyér drága volt akkor. Igaz történet ez. A másik anya gyermekének, a délczeg ácslegénynek szép menyasszonya volt. Füred helységben gazdag telkes polgár leánya. A vőlegény szegény kézműves volt, mégis hozzáadták, mert a leány nagyon szerette, s a fiú nagyon érdemes volt reá. Már készültek a lakodalomhoz. A boltosnál meg volt rendelve a fehér atlacz a menyasszonyi köntöshöz, csinált virág a nászkoszorúhoz, a vőfély-bokrétához, az asztalosnál készen a diófa a menyegzői ágyhoz, a rektor tanította már a dalárdát a víg lakodalmas nótákra, maga a menyasszony saját kezével hímezte az arafátyolt arany fonállal, fehér selyemmel. Mikor aztán hozták a hírt, hogy nem vőlegény már a «szívem Józsi», elvette a Balaton (nyugszik is azóta a tó – ni milyen síma a tükre!), akkor a szép Juczi elment a boltoshoz és azt mondá neki:

«Most már ne fehér atlaczot hozzon, hanem violaszinű gyászt egy végből, nekem gyászruhára s a kedvésemnek halotti köntösre, koszorút se menyasszonyit, hanem olyat, mely sírkeresztre való.» Aztán elment az asztaloshoz: «ne legyen már abból a szép diófából se ágy, se szekrény, hanem legyen belőle szép koporsó és fejfa majd az én szívem számára, ha visszaadja a Balaton.» A rektort is megkérte szépen: «ne lakodalmas nótát tanuljanak már be, hanem szebbnél-szebb gyászéneket, mikor ki kell kisérni a temetőbe majd az én szívemet.» Aztán ő maga sem tette le a hímzőtűt kezéből, hanem folytatta a hímzést arany fonállal, fehér selyemmel: «menyasszonyi fátyol helyett jó lesz szemfödélnek a szívem számára, majd ha megjön…»

A Balaton pedig nem adta vissza a vőlegényt sokáig. Már a fürdőidény is eljött. A fürdőhely megtelt idegen úri néppel. A hosszú parti sétány jegenyesorai között tarka divatvilág ődöng. S a czifra népcsoport között mindennap reggel, este ott látni két pór asszonyt, a mint nagy sietve járnak végig a parton s valamit látszanak keresni, várni. Néha összetalálkoznak s olyankor a haragosabb nő a szelidebbnek heves szemrehányásokat tesz. S ez így megy mindennap. Már három hónapja, hogy a két ifjú elveszett s még nem találták meg hulláikat sehol, pedig mindenütt keresik.

Az a mély és messzetartó gyász, a mi a szegénysorsú embereket a mindennapiságon felül emelé, meghatá az úri nép kedélyét is. Érdeklődtek a szerencsétlenekért, kik úgy tudják érezni szenvedéseiket. Egy derék, jómódú iparos-család, melynek nem volt gyermeke, örökbe fogadta a szegény özvegy kis leányát, s az egész közönség kedvencze lett az: a jó kis gyermeket, ki nem akart többé kenyeret kérni az anyjától, hogy meghalt a kenyérkereső bátyja, most már úri hölgyek, kisasszonyok dédelgették, kényeztették, mikor fogadott szülőivel lejött a sétányra, piros ruhában, szalagos kalappal, s úgy hordták neki a czukorkákat, játékszereket, hogy csak öröme legyen. Fogadott szülei is nagyon szerették, s mindent kigondoltak, hogy kedvét találják.

De nem találták azt.

A leányka a czukorkákból nem evett, a játékszerrel nem játszott. Odaadta azt az igazi anyjának, a ki ott gyomlált, kapált a kertben: vigye haza a szegény kis öcscsének.

A hű menyasszonynak is akadt méltó új kérője. Jó birtokú nemes ember. Még szebb, még derekabb ifjú az elveszettnél.

Szülői unszolták, hogy menjen hozzá. Igazi szerencse. Szép Juczi beleegyezett, de addig nem akarta az eljegyzést, míg a Józsi meg nem kerül s el nem lesz temetve szépen: a mi úgy is lett. Egy reggel nagy sivalkodásra ébredtünk. Ablakaink épen a balatonparti úsztatóra nyílnak. Az egész jelenet ott ment végbe szemeink előtt. A halászok egy hullát vontak ki a partra. Csak egyet. A kettő közül egyik már hazajött. De melyik?

A hírre rohanva jött a partra a két anya. Melyiknek a fia érkezett meg? A Balaton mélyében a holtak sokáig elvannak változatlanul, még hónapok mulva is épek vonásaik. Hát csak nem érkezett meg, a kire oly nagy pompával vártak, a kinek már készen volt aranyos szemfedője, halotti ruhája, diófa-koporsója: hanem megérkezett az özvegy asszony fia, a kire nem várt senki, egyedül az anya.

Hogy rohant ölelni, csókolni hazatért gyermekét szegény özvegyasszony! hogy vette ölébe! hogy szólítá nevén! Egy szóval sem tett neki szemrehányást azért a nagy szivfájdalomért, a mit neki okozott: csakhogy már hazajött. Csakhogy már eltemetheti. Most már meg fog nyugodni majd egészen. Hajh, de annál nagyobb volt a másik anyának a keserűsége. Haraggal, dühvel szólt a néma halotthoz:

– Hogy jöttél, egyedül? Hol hagytad a fiamat? Együtt mentetek el. Együtt vesztetek el. Hová rejtőztetek, mondd meg, hol a fiam? Mondd meg nekem; mert a míg nem mondod, nem hagylak aludni, odajárok a sírodra mindennap s onnan költelek föl. Hol van az én arany fiam? A te jó pajtásod? Ha vele voltál, te tudod, te mondd meg!

A nő így beszélt hozzá; mintha hinné, hogy föl tudja kelteni a halottat. Ezalatt megérkezett a másik fiú menyasszonya is, a szép Juczi, őt is ide sietteté az a hír, hogy az egyik legény megérkezett. Ő is odatérdelt a halott mellé s ő is beszélt hozzá, de szépen, hízelkedő szóval:

– Óh, kedves Bandi, jó Bandi, mondd meg, hol hagytad a szívemet? S neked adom az ő koporsóját, szemfödőjét, szép selyem halotti ruháját, ha nekem azt megmondod.

A halottaknak pedig az a szokásuk, hogy nappal mind hallgatnak: csak éjjel beszélnek. Az özvegy asszony elvitte a maga halottját haza Arácsra. És éjjel álmában fölkereste a megtalált ifjú a másik anyát s feleletet adott neki.

– Ne járj az én síromra átkozódni… Megmondom, hol a fiad… Ott fekszik a pajtásom a tihanyi hegy alatt, a legmélyebb örvényben… ott kerestesd.

És ugyanakkor a menyasszonyt is meglátogatta álmában s beszélt vele nagy nyájasan:

– Köszönöm, hogy nekem igérted jó pajtásom diófakoporsóját, aranyos szemfedőjét, szép atlacz halotti ruháját. Csak tartsd meg az ő számára. Nekem jó lesz négy szál fekete deszka, meg egy pár kapa föld rá: azalatt is alszom. Te kerestesd a hajdani mátkádat a tihanyi hegy alatt, a hol legmélyebb az örvény – ott fekszik – a nehéz baltája az övébe van dugva, az tartja odalenn. Köszöntet általam.

Mi fölvilágosult emberek, nem adunk az álmokra semmit. Két egyező álom csak azt tanusítja, hogy azonos tárgyról egyenlő kedélylyel töprengett két ember egész nap, s képzelme folytatta álmában a nappal kigondolt képtelenségeket. Mert hisz az képtelenség, hogy a ki a balatonfüredi nádasban elmerült, az álló tó vize alatt az átelleni tihanyi fokig eltévedhessen. Fogadásból úszónak is nagy út volna az. Hanem az együgyű emberek nem szégyelték az álomlátásuk után megindulni s a tihanyi örvény fenekén, tíz öles víz alatt megtalálták a másik habvőlegény testét, fehér csigahéjakkal félig eltemetve. Nehéz baltája övébe volt dugva.

Puszta véletlen ez. A két ifjú temetése egy napon ment végbe, az egyik Füreden, a másik Arácson. Ámde az özvegy asszony fiánák a temetése sem maradt pompában a gazdag menyasszony vőlegényeé mögött. Az arácsi leányok nem engedték, hogy négy szál fekete deszka legyen a Balaton vőlegényének örök ágya; fölszabtak számára selymet, patyolatot köntösnek, szemfödélnek, s köröskörül beaggatták koporsóját élő virágkoszorúkkal, úgy vitték ki vállaikon s tele ültették sírját virággal.

Sokáig volt e kettős temetés a fürdőidény közbeszédének tárgya. Az idény végén aztán a fürdővendégek azzal a megnyugtató tudattal hagyták oda a helyet, hogy az érzékeny történet jó befejezést talál. A kis Mariska elmegy fogadott szüleivel s lesz belőle majd úri kisasszony, szép Juczi pedig férjhez megy nemes úrhoz s lesz belőle nemzetes asszony. Megérdemlik.

A másik évben, mikor újra meglátogattuk a füredi fürdőt, a csodaszép Balatont, kérdezősködtünk, hogy mi történt azóta. A kis árva leánynak csak nem jött meg a kedve fogadott szüleinél. Egyszer azt mondta nekik:

– Nem maradok én itt maguknál, jó gazdag uraknál, megyek én haza az én szegény anyámhoz.

Szép Juczi is egyre hervadt, beteges lett; mikor a fájától való falevéllel együtt neki is válni kellett volna szülötte földétől s menni új urával annak hazájába, azt mondá:

– Nem megyek én veled, jó vőlegényemmel, megyek én haza a régi kedvesemhez…

Már otthon is vannak.