A KÁROMKODÓ ASSZONY.
A káromkodás művészete egyátaljában a magyar speczialitások közé tartozik. A keleti népek nem káromkodnak; a nyugatiak nem tudnak hozzá. Micsoda gyatraság az angol «god dam»-je, a franczia «sacre bleu»-je, az olasz «corpo di bacco»-ja, a német «kruczifiksz szakkerment»-je a magyar duhajlegény körmönfont káromkodásához?
Úgy összeválogatni minden rútat és rosszat, a mi nyelvben és fogalomban létezik, azt egy fenyegető, megbántó kacskaringós mondattá összefűzni; Istent, ördögöt, szenteket, apát, anyát, lelket, Krisztust, Pontius Pilátust összekeverni: ehhez csak mi értünk igazán.
S ez a virtusunk nem is régen fejlődhetett ki ilyen tökéletességre. Még ezelőtt pár száz esztendővel egy erdélyi potentát kemény rendeletet adott ki a káromkodás ellen, birságokkal sújtva az elkövetőket; de még abban csak az jelöltetik káromkodásnak, ha valaki azt mondja másnak, hogy «lélek!» (Már t. i. «beste lélek kurafia!») Hol vagyunk már azóta!
Pedig milyen csunya az ember, mikor káromkodik.
Hát még a káromkodó asszony!
Az én gyermekkoromban volt a szülővárosunkban egy ilyen hires asszonyi állat.
Decsinének hívták. Paprikás kofa volt a városházpiaczon. Azonkívül kereskedett prófunttal és susinkával. A prófuntot a bakáktól vásárolta fel. Mivelhogy minden baka naponkint kapott egy egész prófuntot; de pálinkát nem kapott. Egy prófunt azonban untig elég két napig megfeküdni egy bakának a gyomrát, s így minden másodnap eladhatta a másik komiszkenyeret két garasért, azon vehet magának papramorgót. A susinka pedig egyesült neve a napon aszalt körtének és almának: ezt a Decsiné a saját szigeti kertjéből szerzé be nyaratszaka. Mindkét áruczikknek biztos vevői a talpas tótok: a kiknek ez még delikatesz.
A hol Decsiné ül a talyigája mellett, annak a szomszédságában kásás kofa, brinzás kofa meg nem marad. Pedig azoknak is fel van vágva a nyelvük. De nem bírják vele a versenyt. Lepocskondiáz az mindenkit, a ki a nyelvtávolába kerül. Az arczvonásai is olyanok voltak, mint egy férfiéi, a hangja is olyan durva volt, s hogy még krudélisabbá tegye magát, folyvást a foga között tartotta a kurtaszáru makrapipát. Egy asszony, a ki pipázik! Hallatlan ily eset Magyarországon. Így, a pipán keresztül még szebben lehet káromkodni.
Mi, iskolásfiúk, közelébe sem mertünk menni: mert mindjárt az apját, anyját szidta az embernek: az pedig rosszul esik egy jó érzésü fiúnak; csak úgy messziről mutogattuk egymásnak: «az ott a Decsiné, ni!»
Templomba természetesen soha sem járt. A szenteket ugyan sűrűn emlegette; de nem imádkozásképen.
Volt egy kis háza a czigánymező-soron.
Ott lakott egyesegyedül. Semmi teremtett lélek ki nem állta a vele együttlakást: még koldus sem keresett nála menedéket.
Egyszer véletlenül megláttam a szigeti kertjében. Kis diák voltam, botanizálni jártam. A Decsiné kertje odafenn volt a sziget orránál, a hol már csak a töltés választotta el a Dunától. Az árokban víz volt, s abban szép nadálytők, elecsek, bércsék, gyökönkék virágzottak javában. A mint a virágokat szedegettem, véletlenül megláttam a Decsiné alakját a kerítésen keresztül; kapa volt a kezében, pipa a szájában.
Hej, hogy összeszidott, a miért ránéztem. Rögtön megtudtam tőle, hogy istenborja vagyok, hogy nagy a fülem, tülök az orrom, és hogy annak is hol a helye; ugyan el is eblábaltam, mielőtt az öregapámra, meg az atya Úr Istenemre került volna a sor.
Még abban az esztendőben megszünt a Decsiné káromkodni: meghalt. Sok szilvája termett a kertjében, annak az árából kitelt a temetési költsége. Voltak rokonai, a kik eltakarították. Ekkor tudódott ki, hogy kálvinista volt.
Mink, kis diákok, kisértük ki énekszóval a temetőbe, s ott a sírnál tisztelendő Tüdős uram tartott fölötte prédikácziót.
Soha én annál emlékezetesebb halotti beszédet nem hallottam.
A tudós hitszónok e szavakkal kezdé:
«Boldog az olyan ember, a ki…»
S itt aztán elsorolta mindazokat a keresztyéni és emberiségi erényeket, melyeknek emlékén egy halottnak a feje nyugton megpihenhet.
Mindezekből az erényekből egy sem volt a megboldogult tulajdona.
Végzé a lelkész e szavakkal:
«A bűnbocsájtó Isten adjon neki örök nyugodalmat.»
Másnap felbontották a testamentumát: volt házacskája, kertecskéje, a mit elhagyhatott.
Nagy volt a megrőkönyödés! A Decsiné minden világi vagyonát az ördögnek hagyományozta.
Ez volt az utolsó káromkodása.
A hivatalosan működő szenátor azt tanácsolta a rokonoknak, hogy indítsanak proczesszust a testamentum invalidálása végett. Hallani sem akartak róla. «Az ördöggel pöröljünk?» Senki sem akart felperes lenni e pokolbeli nagy úr ellenében.
Otthagyták a kertet, a házat.
A kertet aztán elszakgatta a Duna árja, a ház a nagy tűzvészben porig égett: nyoma sincs már.
Mégis csak az vitte el, a kit általános örökösévé nevezett meg.