A FÁTYOL.
Azt már megírtam, hogyan jutottak a török asszonyok a feredzséhez, ahhoz a bő, idomtalan köpönyeghez, mely termetüket egészen eltakarja, mikor az utczán járnak; most meg azt mondom el, minő esemény adott arra okot, hogy azt a sürű fátyolt is felvegyék, mely arczukat úgy eltakarja, hogy csupán egy szűk nyiláson át láthatják a külvilágot: úgy hogy még az utczán is magukkal hordják a börtönüket.
Első Moavia uralkodása alatt történt ez, a ki Syria kormányzójából kalifává tette magát. Hatalmas ember volt, tudott uralkodni a vad muzulmán férfiakon, sőt többet mondok: a muzulmán asszonyokon is, és hogy még többet mondjak: még saját magán is.
Egy fiatal arab kereskedő, Abdullah, nőül vett egy csodaszép syriai leányt, Zubeidát; a kit őrjöngve szeretett. Nem volt neki elég, hogy Zubeidát már a természet felruházta annyi kincscsel, a mennyi egy nőt tündérré tesz; ő még szebbé akarta tenni; kölcsön kérve selyembogártól a selymet, csigától a gyöngyöt, kősziklától az aranyat, madártól a tollat, hogy a legszebb termetet, arczot, hajat belefoglalja. S jó volna, ha selyembogár, csiga, madár és kőszikla kölcsön adná, a mitől a szép nő szebb lesz; de azt mind meg kell fizetni. A jámbor Abdullah egyszer csak azt vette észre, hogy a szép Zubeida miatt tönkre juttatta magát.
A szép nő észrevette férje busongását; de az világért meg nem vallotta volna neki, hogy miért oly szomorú, se arra a gyávaságra nem vetemedett volna, hogy valamit visszakérjen azokból az ékszerekből, a miket egy szeretett nőnek adott, a maga szorult helyzetének megkönnyebbítésére. Azt tette, a mit a legtöbb rossz adós: foldozta egyik lyukat a másik lyukkal.
Hanem a mit a szép Zubeida semmi gyöngédséggel nem birt férjétől kitudni, azt megtudta nagyhamar a goromba hitelezőktől, a kik szorongatni kezdték a jó Abdullaht s nem igen tették a szájuk elé a kezüket.
A mint Zubeida megtudta, hogy férje milyen szorult helyzetben van, rögtön készen volt az elhatározása. Minden ékszert, drágaságot el fog adni s azzal kisegíti őt a zavarból.
Nem szólt semmit a férjének, titokban hivatott egy alkuszt, s arra rábízta, hogy keressen neki egy vevőt, a ki minden drágaságait együtt egyszerre megvegye.
Az alkusz jött-ment, utánajárt, végre talált egy olyan urat, a ki kész mindent megvenni; csak vigye el hozzá Zubeida maga. Ez a vevő maga a kufai kormányzó, Al-Numán.
A szép asszony nem szólt a férjének semmit, összeszedte minden drágaságát s elvitte a kormányzóhoz.
Al-Numán szemei elkápráztak a kincseken; de nem azokon, a mik holtak, hanem a mik elevenek.
«Hogy adod a gyémántjaidat? hogy adod a gyöngyeidet? rubinodat, selymedet, bársonyodat, elefántcsontodat, tiktakverő kis órádat? Megadom érte, a mit kérsz! De mindent megveszek, a mi a tied.»
Zubeida csak annyit kért, a mennyivel gondolta, hogy Abdullah hitelezőit kifizetheti.
Al-Numán alku nélkül megadott mindent. Siettében nem is számlálta meg, mennyi pénz van a zacskókban, a miket Zubeida elé lerakatott.
Hanem a mint aztán a szép asszony nagy örvendve fel akarta nyalábolni az erszényeket, azt mondá neki Al-Numán:
– Ne fáraszd magad vele, szép húri! A pénzt majd elviszik a szolgák Abdulláhnak, te magad pedig itt maradsz; mert téged megvettelek.
– Engemet? Al-Numán! – szólt elbámulva Zubeida.
– Igenis, tégedet. Eladtad a gyémántjaidat. S mit mond a költő? Nincs a nap alatt olyan gyémánt, mint a te ragyogó szemed. Eladtad a gyöngyeidet. Rejtsék el magukat a tenger fenekére India gyöngyei a te ajkaid fogsorai előtt. S nem mondja-e a költő, hogy ajkaid rubintok? Nem bizonyítja-e, hogy a legdrágább selyem a mi rajtad van: a hajfürtjeid selyme? vállaidat nem mondja-e elefánt-csontnak, kebledet bársonynak; s tiktakverő kis órának nem nevezi-e szivedet, a mi az én életem óráját számlálja? – És én mindezt megvettem tőled!
*
Abdulláhból pusztában futó bolond lett, a mint megtudta, hogy Zubeidát elragadta tőle Al-Numán.
Mit tehetett ellene? Az hatalmas nagy ember. A kalifa városainak kormányzója. Kihez fusson igazságért ha a fő-főbíró maga a rabló?
Visszaküldte Al-Numánnak az erszényeket, miket a feleségeért és ékszereiért küldött. Prédára bocsátá hitelezőinek a raktárait, hajóit, tevéit; maga egy öltönyben futott el, és egy lanttal a kezében: aztán mikor már nem volt semmije, se felesége, se vagyona, se esze, akkor megszállta valami szellem: dalnok lett: énekelt s olyan szép verseket tudott dalolni a népnek, hogy mindenki bámult rajta. Az utczákon, a piaczokon, a kutak mellett, a kertekben csődült körüle a nép, s hire futamodott messze földre a dalnok Abdulláhnak.
Egyszer a dalnok elment a kalifa kapuja elé, s ott kezdett verseket énekelni.
Moavia erkélyéről hallgatá egy ideig, s aztán felhivatta őt magához, hogy udvara előtt énekeljen valami szép románczot.
Abdullah éneklé a kalifa előtt a szép Zubeida történetét. Hogy rablá el csalfán, erőszakkal férjétől Al-Numán kormányzó.
Hej, ha csak amúgy prózában adta volna elő a panaszát, hogy kikergették volna vele! De a versek oly szépek voltak, és a dal olyan érzékeny, hogy a kalifa szemei megteltek könynyel, s mikor a szerencsétlen férj a dal végén odaborult lábaihoz zokogva és könyörögve, azt mondá neki:
– Csak eredj haza, igazságot fogsz kapni!
– Nekem nincs sehol «odahaza», – mondá a koldus költő.
– Tehát maradj itt a palotámban, míg lesz otthonod.
– S otthon csak ott van nekem, a hol Zubeidámmal vagyok.
*
Moavia rögtön maga elé hivatá Al-Numánt s azt mondá neki:
– A fejedtől akarsz-e megválni, vagy Zubeidától?
Al-Numán arczra veté magát a kalifa előtt.
– Felséges kalifa! Ha lehetne úgy élnem Zubeidával, hogy fejem ne legyen: örömestebb válnék meg a fejemtől, mint Zubeidától. Mert ha Zubeidától válok meg, a fejem sem ér nekem többet semmit. De lépjünk alkura, fölséges kalifa! Engedd, hogy csak egy évig bírjam Zubeidát, s akkor aztán, ez év leteltével, üttesd le a fejemet, nem bánom!
A kalifa elbámult. Annak mégis csodaszépségnek kell lenni, a ki miatt az egyik emberből egy fejjel magasabb lett a többinél: dalnok; a másik pedig egy fejjel kurtábbá kész lenni.
– Nem alkuszunk! – rivallt a kormányzóra. – Küldd ide hozzám rögtön azt az asszonyt, vagy hagyd itt a fejedet.
Al-Numán keserveset sóhajtott s csak legalább egy napot kért még, utoljára csak egy órát. Még azt sem engedte neki a kalifa.
Maga is akarta látni Zubeidát.
*
Mikor aztán Moavia színről-színre látta azt a szép asszonyt, magának is lángra gyúladt a szíve.
Ennyi szépséget halmozni össze pazarlás Allahtól!
A nő térdre borult a kalifa előtt s édes könyörgő hangon esdekelt, hogy adja őt férjének vissza.
A kalifa fölemelte őt s a mint belenézett könnyező szemébe, úgy találta, hogy ez a könycsepp egy tenger, a mibe bele lehet fulladni.
Nem csodálta most már, hogy Al-Numán hajótörést tudott szenvedni egy ilyen csepp vízben.
De ő úr akart maradni e tenger fölött s megfogva az asszony kezét, odavezeté őt a trónjához.
– Felejtsd el férjedet, s légy az én nőm, oszd meg trónomat velem.
A nő visszahúzta magát.
– A te fényedre nem vagyok én érdemes, hadd maradjak Abdulláhm árnyékában.
– Abdullah tönkrejutott, mindenét elveszté.
– Miattam jutott tönkre, értem veszté el mindenét: illő, hogy én megmaradjak neki.
– Abdullah koldus.
– Segíteni fogok neki koldulni: ketten együtt majd többet keresünk.
– Abdullah rongyos.
– Mert nincs, a ki foltozzon rá; ha én vele leszek, nem lesz rongyos.
– Abdullah őrült.
– Mert lelkét én nekem adta egészen; mihelyt én visszatérek hozzá: lelke is rögtön visszatér.
A khalifát meglepték Zubeida válaszai.
Az ellenállás fokozta a szép nő becsét.
Moavia parancsot adott, hogy udvara jelenjen meg a trónteremben: kisérői, vezérei, a főpapok és hivatalnokok, teljes pompában, fegyverzetben. Ő maga felvette uralkodói jelmezét, feltűzte turbánjára a gyémántos surgudzsált s akkor arany trónmennyezete alá ülve, ismét maga elé hivatta Zubeidát.
A szép nő nem haloványodott el ennyi pompa láttára; hanem elhaloványodott mind az a pompa a szép nő megjelenésére.
Mind e ragyogás között is ő volt egyedül, a ki minden tekintetet magához varázsolt.
Ekkor a khalifa intésére elővezették Abdulláht.
Ruhája poros volt és szakadozott, turbánjának tekercse kibontakozva csüggött alá a vállára; mezítelen lábszárait összekarczolta a tövis, a mint bolygott a pusztában; tekintete sovár volt, elijesztő és tébolyult.
A khalifa szólt Zubeidának:
– Nézz reám és nézz ő reá. – Én király vagyok; ő koldus. – Én egy férfi; ő egy semmi. – Az én gondolatomat százezer lélek követi; az ő gondolatját egy sem; mert a magáét sem bírja. – Az enyém az egész ország; az övé csak az országút. – Én rajtam felül csak Mahomed következik; ő rajta alul csak a kutya. – Én nekem annyi megrakott hajóm jár a tengeren, annyi megterhelt tevém, öszvérem a sivatagon, mint a hány féreg jár az ő testén. – Válaszsz közülünk, melyikünknek akarsz felesége lenni?
És Zubeida e kérdésre odarohant a koldushoz, s zokogva, nevetve, sikoltva veté magát annak nyakába és összecsókolá annak szétdúlt arczát, rongyos ruháit, le egész a tövistépte lábakig, ott azokat átölelve, megmaradt és rebegé: «én uram, én szerelmesem.»
És Abdullah e csókoktól visszakapta elvesztett lelkét.
*
A khalifa meg volt illetődve e végtelen szerelemtől.
Nem a hóhért hivatta, hanem a kincstárnokot. Parancsot adott neki, hogy Abdullahnak ismét vissza kell vásárolni elvett házát, raktárát megtölteni kelmékkel, a mikkel azelőtt kereskedett; nejének visszaadatni elvett ékszereit, és aztán a legpompásabb paripákra ültetni a férjet és nőt, úgy vitetni őket haza. Legyenek egymáséi és boldogok.
Hanem, a midőn Zubeidát elbocsátá színe elől, így szólt hozzá:
– Nagy szépségeddel nagy veszélyt hoztál magadra, a férjedre és magatoknál nagyobb emberekre. Csak Allah és az ő angyalai őriztek, hogy engem is a legnagyobb igaztalanság elkövetésére nem kényszerítél. Ezentúl fátyolt tégy az arczodra, ha házadból kilépsz, s szépségedet csak férjed előtt tárd ki.
S hogy ez ne legyen Zubeidára nézve megszégyenítő, kiadta a khalifa a parancsot, hogy ezentúl minden nő lefátyolozott arczczal járjon az utczán.
Így támadt a fátyolviselés szokása az izlámhivőknél.