EGY SZENT NŐ.
Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosto mentében: előbb két ódon háznak az udvarán kell végigmenni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.
Ez a S. Stefano Rotondo.
Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden színű márvány, gránit, travertin; dóriai, jóniai és korinthi oszlopfőkkel, némelyik a nélkül is; vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak; a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafonig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.
De nem ez a legnevezetesebb a S. Stefano Rotondo templomban, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven kép-csoport.
Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.
Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihletes művészi alkotásokban, de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.
Mind a hetven kép egy-egy különböző nemét tünteti fel a keresztény vértanúk halálra kínzatásának. A hagymázas fantázia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson az ember.
Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják ketté fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztény hit vértanúit; azoknak az arczai kínt, iszonyatos kétségbeesést, agoniát fejeznek ki; hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csúfolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.
Két festő: Pomerancio és Teroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.
A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronenktól:
– Hogy érhette utól e kín-látományokat emberi fantázia? Hisz azokat tanulmányozni kellett.
A vezető mosolyog s halkan jegyzi meg rá:
– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.
Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hívek jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.
Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői felfogást tanúsít: szent-Agatha martyrnő képe.
A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm-alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög. És a kínzott nő mosolyog hozzá.
Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.
Agatha siciliai előkelő, gazdag család leánya volt. Palermoban lakott.
Rómában Decius uralkodott akkor s Quintinus volt Sicilia kormányzója.
A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége; nőül kérte a leányt.
– Nekem már van jegyesem, – mondá a leány.
– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?
– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.
Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.
– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb, – mondá Quintinus, – az új Messiás-e, vagy isteneink?
Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.
Venusnak mindenütt volt temploma, de kultuszát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosították a babyloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak, s bacchanaljaikból minden szív megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-kultusz főpapnője egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Venus-papnő kezébe adta Agathát.
Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.
– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő! Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi viselkedésével, és van valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szívét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.
Ez a megnevezhetetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.
Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a melyet e megdicsőült tekintet gyakorolt rá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvaságai sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Ez mindenre a megdicsőülés mosolyával felelt.
Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tűnik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kín-vonagló torzképpé.
A többit elmondja az a kép a S. Stefano Rotondoban.
Agatha túlélte a kínzást.
Négy nap múlva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s – borzalom leírni! – izzó parázson és üvegcserepeken hengergetteté végig.
Akkor meghalt.
Az égbenéző mosolyt még a halál sem törölte le arczáról.
A népmonda hozzáteszi, hogy a cataniaiak, mikor az Etna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül hívni, védszentjüket.
Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.
Vagy jobbakká tett bennünket a kihűlés? S a mai kor emberszeretetében pótolja ki azt, a mit Istenszeretetében veszített?