A SZERELEM ÉS A KIS KUTYA.
Vajjon mi köze lehet a szerelemnek és a kis kutyának egymással?
Az én kedves barátom, Tóni, nagyon szerelmes volt egy fiatal szép leánykába; a kibe én épen nem voltam szerelmes.
Nem azért, mintha én a csunya leányokba volnék szerelmes, vagy hogy fölöslegesnek tartanám valakit szeretni, a kit már más is szeret; hanem csak azért, mert az egyik szeme kék volt, a másik meg fekete.
– Totó! vigyázz magadra; ez a kétféle szem nem jelenthet semmi jót; az egyikkel rád kacsint, a másikkal meg másra; a kék szemével hű marad hozzád, a feketével megcsal.
Totó azt felelte rá, hogy az nem igaz; sőt inkább a kétféle szempár a nappalt és az éjszakát egyesíti magában, s tulajdonképen ő mindig a hűtelen, mert egy kékszemű és egy feketeszemű kedvese van.
Hanem hát nekem nem tetszett a dolog, s Antalnak sokat kellett miatta szenvedni.
– Látod, ha elveszed, bajod lesz vele; mert nem nevezheted «feleségnek», hanem csak «2/4-ségnek». Lehetetlen, hogy két különböző férfi oldalbordájából ne volna alkotva; ne vedd el.
Totó aztán dühbe jött, felmondta a barátságot.
– Mit beszélsz te nekem? Apám vagy te nekem? anyám vagy te nekem? bátyám, vagy néném vagy te nekem? Keresztapám vagy te nekem? Semmim sem vagy! Még csak háziuram sem! Mit állsz az én boldogságom lovai elé? Azt mondom, hogy «haó!» s ugorj félre, mert elgázoltatlak. Csak azért is elveszem.
Miután pedig én csakugyan nem tudtam bebizonyítani sem azt, hogy apja, anyja, bátyja vagy nénje avagy keresztapja, de még csak háziura is volnék, kénytelen voltam félreállani az útjából s hagyni őt kerékkötő nélkül alákocsizni a házasság völgyébe. Ha szerencséje van, meglehet, hogy féluton beledül az árokba s csak a kezét töri ki; ha pedig szerencsétlennek hivatott, akkor leér a völgybe s kitöri a nyakát.
Csakugyan szerencséje volt, s feldült a fele úton hintajával.
Egy este nagy resolutióval jön hozzám:
– No pajtás, nem veszem el Lehelkét.
– Tán kiadott rajtad?
– Nem. Valamit tapasztaltam nála.
– Ugyan mit?
– Hát ezelőtt egy órával a kertben sétálgattunk, andalogtunk, érzelegtünk, én verseket is mondtam, ha jól emlékezem rá; ő kaczagott fölöttük, s én azt hittem, hogy így csak az angyalok kaczaghatnak; – a midőn véletlenül elénk ténfereg egy kis kölyök pumikutya, valami öthetes kis ebecske, a mi még csak úgy evezik a földön a talpaival, mikor megy, s ez a Lehelke elé érve, furcsa hízelkedéssel kezdi a farkát csóválni, persze még azt is most tanulja, s egyik fülét hegyesen felemeli, a másikat meg alákonyítja. Én nem tudnám úgy. – Erre Lehelke lehajol a kis kutyához s megfogva annak hozzáemelt hegyes fülecskéjét két fehér ujjacskájával, annál fogva felemeli a levegőbe. A kis ebkölyök ordított, viczánkolt, Lehelke pedig nevetve fenyegeté másik fehér keze mutató ujjával; «no no: hallgatni szépen, meg nem mukkanni!» míg aztán szegény kis teremtés csakugyan elhallgatott s úgy maradt fülénél fogva a levegőben függve. Azután Lehelke megint letette a földre; a kis pumi nagy nyöszörögve odább tipegett; Lehelke úgy nevetett rajta. Én pedig alig vártam, hogy a felsőkabátomhoz jussak és jojczakát kivánhassak neki. Úgy hiszem ez elégséges búcsúvétel további nem találkozásra. Nem, tisztelt barátném, az én füleim nem állanak ki ilyen manővereket.
Így mentette meg Tóni barátomat a kis pumikutya egész életére való veszedelemtől.