A CZIGÁNYASSZONY JÓSLATA.
Az én anyai nagyapám nemes Pulay Dávid volt, birtokos Banán. (A név ismeretes Rákóczi emlékirataiból, mint a fejedelem titkáráé.)
A népdal azt mondja: «Bőny, Bana, Bábolna, Szép leányoknak kápolna». Neki is volt két szép leánya: Zsófia és Mária. Zsófia előbb ment nőül Konkoly-Thege Antalhoz, ó-gyallai birtokos nemeshez, kinek unokái most is élnek és munkálkodnak a köztéren Komáromban; Mária azonban még hajadon volt a napoleoni nagy hadjárat idejében. Kérője akadt volna elég; azok között volt egy híres, nevezetes ember: az Erbia szerzője. Híres ember akkor; most már elfeledték; még a neve sincs fölemlítve a magyar irodalom történetében. Pedig de nagyon olvasták hajdan ezt a regényt.
Ki ne tudta volna ezt a röpke mondást: «Jaj neked Abules, megölted Agétást!» Ki ne danolta volna ezt a bús zsolozsmát: «Oh nagy egek, rátok appellálok, Hogyha még nagyobb kínra találok, Összeroncsolt tagjai testemnek Lesznek bizonysági szerelmemnek.»
Ennek a regénynek a szerzője is megkérette Pulay Mária kezét, násznagy által, a hogy illett. A násznagy a szomszéd volt: egyéb ajánlatos okok mellett azt is felhozta, hogy ő neki azt igérte a jeles kérő, hogy ha kedvező választ kap, a háza nádfödelét, mely már ugyan rongyos, ki fogja tataroztatni. De biz ő mégis csak kosarat kapott. Mária már akkor jegyben járt egy fiatal ügyvéddel, nemes Ásvai Jókay Józseffel. Az egybekelés halasztást szenvedett a kitört franczia háború miatt: a vőlegénynek kardot kellett kötni s mint hadnagynak a nemesi fölkelő sereggel táborba szállni. Menyasszonya édesanyjával együtt a logerben is meglátogatta Komárom alatt, bőséges élelmi szereket szállítva szeretett vőlegényének. Bizony csak a véletlenen mult, hogy őt ujra látta. A győri ütközetben került a komáromi zászlóalj a tűzkeresztségbe; állta vitézül a peloton-tüzet. Egyszer a kapitány odalép a hadnagya elé valami utasítással; abban a perczben jön egy golyó, mely a kapitányt találja. Az holtan esik el, Jókay József élve marad. A komáromi század aztán vitézül keresztülvágja magát az ellenségen.
Pulay Mária ezalatt otthon várta a híreket a csatatérről, a miket egyre hordtak a futó menekülők. Járt a kertben, járt az udvaron s közben olvasgatta, aggodalmai csillapítására – az Erbiát.
Egyszer csak bevetődik a portára, szamár-vontatta kordén, egy czigányasszony. «Egy kis szerencsét mondanék, ha meghallgatnák.»
Mária meg akarta tréfálni a jósnőt:
– No, hát gyere ide, nézz a tenyerembe: asszony vagyok, áldást várok: fiam lesz-e vagy leányom?
A czigányasszony vigyorogva nézett Máriára:
– Dehogy vagy te asszony, drága kincsem. Más az asszony szeme; leány vagy te még, vőlegényedre vársz.
– No hát jövendöld meg, ki lesz a vőlegényem? Elvesz-e engem az, a ki ezt a könyvet csinálta?
A czigányasszony belenézett Mária tenyerébe, s nagy suttogva mondá: «A te vőlegényed mostan vitézkedik; de nem hal meg, haza kerül; hanem azért ez a könyv is megszáll téged: akárhová eldugod, kinő a földből, nagy fa lesz belőle, a kinek minden ágán csupa könyv terem majd, annyi, mint vadkörtefán a vaczkor.»
Nagyot nevetett Mária a czigányasszony bolondos jóslatán, adott neki kenyeret, szalonnát s tovaküldte.
… Mikor a legelső regényemet megirtam, akkor mesélte el ezt nekem az édesanyám.
… Hej, te czigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot mondanod? Az a nagy bolond vadkörtefa még most is minden évben ujra meg ujra virágzik s hullatja az átkozott sok vaczkort…