Túl a láthatáron

… Jól találja a magyar közmondás: «hetesével jár a rossz». – Nem volt elég a politikai nyomorúság, a nemzeti élet tespedése: még hozzá kellett szegődni a gazdasági tönkrejutásnak is. Az egész magyar Alföldön, Mármarostól Torontálig, inség volt. Januártól kezdve augusztusig nem adott az ég egy könyhullatásnak beváló esőt. Az őszi vetés, buza, rozs, nem ment kalászba, a tavaszi ki sem kelt, a kaszálókon nem zöldült ki a fű. A folyamok kiapadtak, a Körösök, a Berettyó fenékig kiszáradtak: a tikkadt folyammederben ástunk kutakat, azokból merítettük a vizet; a rendes kutakban a kavicsot horzsolta a veder. – Puszta volt az egész tájék, madár sem repült az égen.

Olyan képet mutatott az egész Alföld, a minőn csak hegymászók álomrémlátásai ragadják végig a beteg képzelődést: a sivatagok, homok, televény, szikföld, egyetlen zöld oáz nélkül. Hamu volt minden. A forgószél vihartölcséreket kavart fel a porból s végigborította vele az eget: – az volt a felhő…

Gulyák, ménesek, nyájak nem voltak láthatók a négy víz között, azokat felhajtották a hegyek közé, meg a Dunán tulra: feliben adták kinyaraltatásra; vagy agyonverték. Utczaszerte födélfosztottan álltak a házak; a zsúpot leszedték takarmánynak. Csak a gyermekek meg a nők maradtak otthon, a férfiak elvándoroltak messze földre munkát keresni. A duskálkodó alföldi magyar napszámba szegődött. De olyan házakat is láttunk, a miknek minden ablaka vályoggal volt berakva; ott még egy házőrző lélek sem maradt honn.

– Hát a kormány? – Ez más lapra tartozik.

– És a hirlapok! – No no!

Én versben próbáltam leírni az inséget: még azt is elkobozta a czenzura.

Hanem valami mégis maradt meg: valami organikus működés, a mi a tetszhalottban fenntartja a vérkeringést. Ezt úgy hívják, hogy «társadalom».

A magyar társadalom kimondta a jelszót: «Magyarországon nem szabad senkinek éhen meghalni» – úgy lett. De nem csak ezt, hanem még azt is följegyezte a napok krónikája, hogy az egész inséges év alatt nem fordult elő rablás, lopás, erőszakoskodás. Az éhező sokaság nem rohanta meg a gazdagok kastélyait, a kereskedők telepeit, nem kezdett testvérharczot az utolsó darab kenyérért: várt türelmesen a segítségre. Honnan fog az jönni? azt nem tudta, de hitte.

A társadalom a legnagyobb úr a földön. Mikor az tenni akar, az előtt nincsen lehetetlenség.

Azt beszélik, hogy van egy «komité», mely a magyar társadalom nagy villanygépét igazgatja.

Hogy ennek van saját adminisztrácziója, póstarendszere, serege, kincstára.

Ezúttal csak a kincstárról volt szó.

Előkelő úrhölgyek, a polgári osztály hölgyeivel egyesülten, egy nagyszerű bazárt alakítottak az inség enyhítésére.

Tüneményes látvány volt az! Szépség, bűbáj, előkelő rang, művészet, egy közös csarnokban, a hol mindent lehetett kapni jó pénzért, a mire csak az embernek nincs szüksége. (Én is kaptam egy szivarszipkát, meg egy olvasót.)

Minő tündérvilág volt az ott egy hosszú sorban. A vásáros hölgyek minden nemzet képviseletében: csak a vásárló férfiak voltak magyar nemzeti ruhában. Az a kis savojárd leány, a ki a szivarszipkával boldoggá tett, manapság már nagymama.

De legszebb volt a szépek nagy szanhedrinjében az a bretagnei hölgy, a ki a pezsgős sátorban a habzó Cliquot-t osztogatta. Egy forintért egy hajnalka nagyságu pohárral; de lehetett alkudni is: egy aranytól száz forintig fölfelé. S milyen kecscsel tudta kinálni! Nincs az a franczia nő, a ki szeretetreméltóságban túltett volna rajta. Volt is nagy tolongás a kantinja körül: még a szűröm is leszakították a nyakamból, a míg oda birtam furakodni: de én is letiportam egy pár hazafinak a sarkantyúját.

Csak azt az egyet sajnáltuk mi: (a többség) a bájos grófnénál, hogy ő egy ó-konzervativ czelebritásnak a felesége.

Egyszer aztán a vásárló férfi-tömeg önkényt kezdett tért nyitni egy újon érkezett kiváló alak előtt, ki a pezsgős sátor felé tartott. Jelezhetem «kiváló» alaknak: mert róla is elmondhatni, a mit a régi ének dalol Szent Lászlóról: «vállaitól fogva mindeneknél magasb.» Szebb férfit óriási termetben nem láttam soha. S a modora csupa varázs volt. Férfinak, asszonynak bálványa egyaránt. Ilyennek emlegetik a debreczeni képviselőház alelnökét a kortársak. Neveket nem említek; úgy is tudja azt minden ember.

Még azzal is kitünt az egész társaságból, hogy soha sem hódolt meg a magyar divatnak, a melyből mi akkor valódi kultuszt csináltunk. Valamennyi czifra szűrös, pitykés, dolmányos, huszárcsizmás, túri süveges, kócsagos, darutollas, paszomántos eleganczia közepett ő képviselte egyedül az európai divatot; sötétkék kabátjával, hasonszínü pantalónjával, angolos utazósipkájával. Ahhoz is nagy bátorság kellett.

Azt ugyan tudta minden ember, hogy ez csak kivülről angol: belül a legjobb magyar, – de hátha akad valaki mégis, a ki nem tudja.

A pezsgős sátor előtt a bájos vivandière megkinálta az újon érkező vendéget egy pohár pezsgővel.

– Pezsgőt nem kérek, – szólt az mosolyogva.

– No hát bordóit, vagy sherryt. Szabad válogatni.

– Ha szabad a válogatás: akkor kérek a grófnétól egy csókot.

A büszke szépség arcza elébb mélyen elpirult erre a merész szóra; de a másik pillanatban egész istennői nyugalommal felelt rá:

– Azzal is szolgálok – az inségesek javára: – a díja ezer forint.

A daliás alak mosolyogva bontotta ki a tárczáját, kivette belőle az ezerforintos bankjegyet s átadá a bájos grófnőnek.

És aztán kapott érte egy ideális csókot, mely inkább lehellet volt: az álomtündér csókja: melynek villanyszikráját csak az álmodó érezte: de a tündér maga nem.

Nagy híre lett ennek a drága csóknak. A hazai lapok után a külföldiek elhiresztelték országnak-világnak: dicsérő diatribákat zengedezve egyhangulag a csók kérőjére és adójára egyaránt.

Ebbe a szép harmóniába azonban nemsokára egy disszonáló hang is keveredett.

Valaki féltékeny lett e miatt a csók miatt a mi daliánkra. Nem valami szép asszony, ámbár nő neve van: az emigráczió.

A volt alelnököt azzal gyanusították, hogy ez által jelezte áttérését az ó-konzervativ táborba. Egy hirlapi czikkben «judás-csókról» is beszéltek.

S kicsiny hija, hogy igen komoly következése nem lett ennek a gyanunak.

Kortársaim emlékezni fognak bizonyára amaz elfelejthetetlen alakra, a ki a hatvanas években mindenütt látható volt, a hol valami akczió készült. Olasz volt a neve, de a leghevesebb magyar vér lüktetett a szivében. Ő viselte a legfeltünőbb magyar népjelmezt, a legpengőbb sarkantyúkat, a legczifrább szűrt s a leghosszabb csáti ólmos botot: s ebben a kosztümben járta be fél Európát, Berlint, Párist és Olaszországot; beszélt minden európai nyelvet, roppant olvasottsággal bírt, szikrázó elmésség volt a beszédében, füszerezve politikai őrjöngéssel, bejárata volt minden diplomatához és összeköttetése minden titkos társasággal.

Mikor Schmerling az adót közhatalommal hajtatá be Magyarországon, a mi olasz-magyar bárónk, kinek nagyterjedelmű birtoka volt Temesmegyében, az egész sok ezer holdas területét bevetetlen hagyta, kastélyából minden bútort elprédált, marháit, nyájait eladta, otthagyta kopáron az egész birtokát, hogy az adót meg ne vehessék rajta, s mikor a négy lovát lefoglalták a hátralék miatt, rájuk zárta az istállóajtót s ott hagyta őket veszni éhen; maga kiment külföldre s évekig nem került elő.

Ebben az inséges esztendőben aztán ismét megjelent közöttünk. Nagyon tetszett neki, hogy most már az egész Alföld úgy néz ki, mint az ő bánsági dominiuma.

Egy este az én volt alelnök barátom és az olasz-magyar báró barátom összekerültek a nemzeti szinháznak – akkoriban úgynevezett kaszinó-erkélyén.

Ott számozott karszékek voltak, a mikhez a jegyeket a kaszinó komornyikjánál lehetett váltani.

A volt alelnöknek rendesen fentartott széke volt ott: mindennap eljárt a szinházba.

Ezuttal elfoglalva találta a rendes helyét. A tulipántos szűrgallérról ráismerhetett a bitorlóra.

– Kérlek, barátom, – szólítá meg udvariasan, – tévedésből az én helyemre ültél.

A megszólított hetykén felelt vissza:

– Ehj! ülj más helyre! Egyik szék olyan, mint a másik.

Erre aztán a volt alelnök a vállára ütött türelmetlenül.

– Menj innen! Keresd fel te a magad számát: ez az én helyem.

A báró erre fölkelt s ott hagyta a szinházat.

Másnap reggel, valami hirlapi ügyben meg kellett látogatnom az én daliás barátomat.

– Nézd csak, micsoda ügyem keveredett ezzel a szeleburdival.

S kezembe adta az általa hozzá intézett levelet.

Ez volt a tartalma:

«Te, valamint az életben nem tudod megtalálni a helyedet: úgy a szinházban sem tudsz a helyedre találni.»

Itt világos a sértési szándék.

– Már el is küldtem hozzá a segédeimet.

Én, a mint a hirlapi ügyet elvégeztem a volt alelnökkel, egyenesen siettem a báró lakására.

Jó barátom volt mind a kettő, képviselőtársaim a mult országgyülésről.

Egyenesen megmondtam neki, hogy miért jövök hozzá.

– Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni.

– Már pedig az meg fog történni közöttünk, – mondá a báró, – s vagy én lövöm őtet oda a földre, vagy ő lő engem oda. Már a segédek kezében van az ügy.

– Te azonban megfordítod ezt az ügyet azzal, hogy odamégy a mi barátunkhoz s visszakéred tőle azt az inzultáló levelet.

Azt hittem, hogy rögtön megesz. Óriási erejű atléta volt, akár széttéphetett. Tajtékzott a szája, mikor hozzám beszélt.

– Én vonjak vissza egy sértést, a mit szándékosan követtem el? – Én! – S már öklében volt a buzogánya, hogy agyonüt.

Én aztán csak egy pár szót súgtam a fülébe s arra a dühbejött oroszlán egyszerre lecsendesült, nagyot hallgatott.

Aztán hirtelen felkapta a fejét s nagyot ütött a vállamra súlyos tenyerével.

– No, pajtás, most láttál valamit, a mit még ember nem látott soha: a tűzokádó sárkányt aportirozni.

Azzal a karom alá ölté vaskarját s vitt magával nagy rohanva egész a volt alelnök szállásáig. Ott elbucsuzott tőlem s felrohant a lépcsőn.

Este találkoztam a kaszinóban az én daliás barátommal.

Megszorította a kezemet és súgva mondá:

– Ott volt a leveléért a mi barátunk; visszakérte, azt mondta, vegyem nemtörténtnek. Megmondta, hogy te voltál nála.

… De hogy mi volt az a pár suttogó szó, mely a dühös oroszlánt kezes báránynyá szelidítette át?