TISZTELENDŐ ÉS TISZTELETES.
(Nyelvtudományi értekezés).
Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát.
Hogy miért van ez a megkülönböztetés? – Ezt meg kell előzni egy ethnographiai értekezésnek.
Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba, húshagyó keddtől elkezdve husvét vasárnapig, átutazó vendégek érkeznek s a nagy ivóteremben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a népszokásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kérdéssel interpellálja meg őket: «Pista-e, vagy Miska?»
S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal megfelel:
– Én Pista vagyok, de az utitársam Miska.
Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyiknek vajjal kell csinálni a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel.
Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy «pápista», a Miska pedig, hogy «kálvinista».
Az egyik bőjtöst eszik, a másik pedig zsírost.
Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok; csakhogy mindenik a maga hite szerint idvezül és vacsorál.
Még az idén nem is kerültek e miatt petitiók az országgyűlés elé.
Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.
A ki egy olaszországi abbét, aztán egy capucinust, meg egy magyarországi plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájával, vállán átvetett, kokettül redőzött carbonari köpenyével, fényes, csattos lakkczipőivel menuette-lépésekben himbálja magát végig az utczán; a capucinus szürke, hosszúfülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a csuklyája alól a signorákra, a magyar plébános pedig csak úgy néz ki, mint más Isten-embere.
Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyarországból Rómába utazott: a quiritesek azt hitték, hogy no most látnak majd a scythiai pusztákról származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezitláb, bozontos hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak helyettük egy sereg európai divatba öltözött úri embert, a ki fiakkeren hajtat be az örök városba, minden zsolozsma-éneklés nélkül. A helyett azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio után hatalmas dörgő «éljent» kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. – A biboros olasz főpapok elszörnyedtek. – «Hoc non licet!» Aztán végigjárták a szent város utczáit és piaczait a mi jeles egyházi méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtának az utczán. Erre totus orbis conclamavit – «hoc licet, sed non decet!» – Estére aztán elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést tetszésüknek. Melyre ismét Roma locuta est: «hoc nec licet, nec decet!» Papnak nem szabad színházba menni! – No, ha színházba nem szabad menni, – hát akkor másnap elmentek a circusba. Ekkor aztán rájöttek a rómaiak, hogy nem jó ezeket a scytha papokat regulázni; mert még ki tudja, hova lyukadnak ki.
Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a szabadságharcz alatt a magyar szerzetesek ott harczoltak a tricolor zászlók alatt, a népszabadságért!
Hanem hát térjünk arra, hogy miért czímezik a pápista papot tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tiszteletesnek.
Ha az etymologiát hívjuk megoldásul; «tisztelendő» az, a kinek meg kell adni a tiszteletet; «tiszteletes» az, a kinek már megadatott a tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab: például reverenda. Már most azé, a ki a «tisztelendő», napról-napra mindig új; azé pedig, a ki «tiszteletes», napról-napra mindig viseltebb. Ez a különbség.
Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tisztelendő és egy tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátságban éltek.
Az egyik volt a tihanyi benedictinusok perjele, a másik a tihanyi kálvinista lelkész.
A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek; az alsó építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl Somogy vármegyére; Füred is hozzá tartozik, híres fürdőjével, gyógyintézetével és palotáival. A tihanyi kálvinista ekklézsia pedig egyike a legifjabb filiáknak, melynek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templomot az Úr tiszteletére. Hát bizony «maga harangoz a pap»: azaz hogy harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatorium, a hová a legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják, hogy ott az aszketai erényekben: koplalásban, szomjuhozásban gyakorolja magát, míg «érte jönnek».
Volt pedig az ottani benczéseknek egy öreg perjelük, a ki sokszor elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a kéménye nagyon ritkán füstöl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem füstöl a kéménye, bekoczogtatott hozzá s meghítta magához ebédre. Ebéd után meg ott marasztotta tartlizni. Egy-két hatos mindig maradt nyereségül a kollegának. Mert hát biz a stóla nagyon soványul fizetett. Nagyon egészséges hely ez! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál. Senki sem akar itt meghalni.
Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség. Maga a kurátor halt meg. Derék ember volt: az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.
Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszteletesnek:
– Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikácziója új volt, hanem a reverendája ugyan kopott.
– Hát biz ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem telik; mert a híveimnek ott van bár a «Krisztus» a szivükben nagy betűvel; de nincsen a zsebökben kis betűvel.
– Hát tudja mit. Van én nekem egy szép reverendám; a mit hajdan a primitiámra csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el tőlem olyan szeretettel, mint a milyennel én felajánlom. Nálam úgyis csak a moly eszi meg.
(Pia fraus volt! A selymet nem bántja a moly.)
Olyan kegyesen volt kinálva, hogy lehetetlen volt szivesen nem fogadni. A bekövetkező karácsony ünnepen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő szép selyem reverendájában hirdette az igét.
… Olyan ez, mint szent Márton lovag története; de még olyanabb; mert a kivel szent Márton megosztotta a palástját: az nem volt a szentnek – antagonistája.
Hát ilyen csodák történtek az én időmben! Hajdan, nagy régen, – ezelőtt tíz esztendővel.
De ki is nyilatkoztatá a Jehova Isten az ő csodatevő hatalmát az ilyen emberek fölött: s ilyesmi is csak az «atyák» történetében lehet felírva.
Hát a jó öreg perjelnek mindennapi megszokott sétája volt azon a keskeny gyalog ösvényen, mely a tihanyi hegyoldal meredélyét szegélyezi. Ismerik ez ösvényt Tihany minden látogatói, mert innen szokták előhívni a tihanyi «visszhangot», ki egy teljes hexametert visszakiált a látogatónak.
A gyalog ösvény oldaláról száz méternyi csapinós meredek hanyatlik alá a zúgó Balatonig; megszakgatva birkajárás keskeny csapásaitól; a kiálló sziklákat kökénybokor, földi bodza takargatja.
Egy séta alkalmával a jó öreg perjelt hirtelen gutaütés érte, s a mint összeroskadt, legurult a háromszáz lábnyi meredek lejtőn, egész a Balatonpartig.
Közönséges embernek az egyik is elég e kettős halálból, hogy az árnyékvilágtól megváljon: és íme, a mi szent emberünknél egyik halál kiegyenlítette a másikat. Az Úr angyalai megóvták, hogy össze nem zúzta magát. Csak az orrát törte be. S ez a vérvesztés megszabadította a szélhűdéstől. Szépen felocsudott és meggyógyult. S még azután sok esztendeig sétálta végig ezt az ösvényt.
Hát ezek a csodák akkor történtek még, a mikor ha a «Pista» meg a «Miska» egy asztalnál külön tálból vacsorált is, de a poharát egy áldomásra kocczintotta össze: egy istenért, egy hazáért, egy szabadságért!…
… Szülessél újra édes Jézus mi nékünk!