NAGYPÉNTEK.
Tudvalevő dolog, hogy a nagypénteket a protestáns atyafiak különösen megünneplik.
Gyerekkoromból emlékezem rá, hogy nagypénteken templomba mentünk, prédikácziót hallgattunk és bőjtöltünk, a mi annyit tesz, hogy délre hal volt és mákos csík az ebéd.
De még a kálvinistáknál is szigorúbban megtartják a nagypénteket a luteránus atyafiak. Azoknál e szent napon sem úr, sem cseléd, sem ló, sem ökör nem dolgozik.
A hatvanas években, mikor a magyar dzsentri a tudvalevő okoknál fogva a falukon visszavonulva élt, egy nagycsütörtök délutánján fiatal jóbarátok társasága gyült össze a Podmaniczkyak aszódi kastélyában: Prónayak, Keglevichek. A fogataikat még aznap hazaküldték, s szombat estére rendelték vissza, hogy husvét első napjára ki-ki otthon lehessen.
Másnap kora hajnalban lovas posta hoz egy levelet Keglevich Bélának, melynek olvastára azt mondja a fiatal gróf a házigazdájának, hogy neki rögtön menni kell Pestre, mulaszthatatlan dolga akadt.
– Próbálj szerencsét, – mondja neki Frigyes báró. – De figyelmeztetlek, hogy ma nagypéntek van.
Béla gróf nem volt péntekes. Felülemelkedett minden babonaságon. Elindult előfogatot rendelni a faluba. Hisz az aszódi gazdák híres fuvarosok. Ők tartják fenn a gyorskocsizást a Duna-Tisza között.
Hanem egy pár óra mulva arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nagy-péntek-nap mégis kivételes egy nap. Minden háznál vallásos elszörnyedéssel fogadták a felszólítást: «Nagypénteken! Lovat befogni! Igaz luteránusnak! Ki hallott ilyet!»
Pedig Gyurgyik uramnak, ki máskor is hordta a grófot, olyan négy lova volt, hogy még a gőzkocsi se hágna a nyomába, ha volna. De hát még akkor nem volt gőzkocsi.
Megbicsakolta magát, hogy ő be nem fog nagypénteken még tíz forintért sem. Máskor ötért is köszönetet szavazott.
Béla gróf végigjárta az aszódi hosszú-utczát, szerencsét próbálva: sehol sem álltak istrángnak. Azok ott végtűl-végig mind igaz luteránusok.
Utoljára megint csak visszakerült Gyurgyik uram házához. Most már huszonöt forintot igért neki, ha rögtön beszállitja a fővárosba.
A huszonöt forint megrendítette gazduramnak a hitét. Csak befogta a négy pejkót. Hiszen bűn biz az, de majd kibőjtöljük, nyugtatá meg a feleségét.
S aztán csak elporoszkált valamerre a kertek alatt a pasasirjával, hogy a szomszédok meg ne botránkozzanak az ünnepszegésen.
Gyönyörű szép napfényes idő volt, a hívek bunda nélkül mentek a templomba. Istentisztelet után mindenki sietett haza, a bőjtös ebéd mellett folytatni az ájtatosságot.
Délután két órakor hirtelen előtámadt a Mátra mögül egy nagy fekete felhő, s néhány percz mulva elsötétült az ég, s nekizúdult egy olyan hózivatar, a mely egy deczemberi förgetegnek is bevált volna; fél óra mulva bokáig érő hó födött utczát, mezőt: itt volt a tél.
De a téllel együtt itt volt a nyár is, villámlás, menydörgés a hóförgetegben.
Egyszer aztán egy földrengető csattanás harsogott át a légen, a villámsugár mint egy tűzkéve csapott le egy háztetőre, mely abban a pillanatban lángba borult.
… Az volt a Gyurgyik uram háza…
A csodálatos zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is rohant; csak a behavazott tájék s az égő ház hirdeté ittjártát.
«Isten itélete ez!» mondták a házakból előkerülő lakosok, és senki sem igyekezett a villámgyujtotta tüzet eloltani.
Ha maguk a kastélybeli gavallérok a cselédjeikkel meg a tűzifecskendőikkel nem segítettek volna a tüzet eloltani, porig égett volna a ház.
Ez naptól fogva próbálta légyen valaki a tele tárczáját odakínálni a luteránus atyafinak nagypénteken, hogy fogjon be érte – csak ide a szomszédba egy kis kirándulásra!