ORDÁLIA.
(Történelmi elbeszélés.)
I.
Valahányszor a kártyát keverjük és kiosztjuk, mindig hálás emlékezettel adózhatunk VI-ik Károly franczia királynak, kinek mellékneve volt a «bien aimé». (Nagyon szeretett.) Igaz: hogy nagyon sokan szerették; de azok mind halcsontból készült pánczélt viseltek s lovaglás közben csak a féllábuk volt a kengyelben: – egyébiránt soha annyi lázadás, tömeges vérboszú, sereges kivégzés, szerencsétlen hadjárat, rablás, fosztogatás, dögvész nem fordult elő a világon, mint az ő uralkodása alatt.
Mikor a sokatszeretett királynak az elméje meghibbant, egy híres franczia miniatür-festő, Jaquemin Gringonneur, festett a számára játékkártyákat, abból a czélból, hogy elborult elméjét földerítse. Sikerült is a gyógykezelés. – A király jobbadán csak magában játszhatott. Vele ellentétben játszani nem volt mindenkinek ajánlatos. Az «ütésre» ő felsége könnyen «agyonütéssel» felelt. Még szép asszonynak is bajos volt vele együtt kártyázni.
S ha elgondolkozunk fölötte, a kártya tudománya rettenetes alapelveket állít föl. Csodáljuk, hogy ezt még a törvényhozásban komoly vita tárgyává nem tették. Hogy engedheti meg a kormány, hogy az egyetemen olyan tanokat hirdessenek, miszerint a két szem fölötte áll a királynak s azt elütheti? A két szem, a kit a Dunántúl úgy hínak, hogy «túz», a Tiszántúl pedig úgy hínak, hogy «disznó».
Hogy mikor VI-ik Károly a connetablejével piquétezik s bemondja a Kunstot: «három király, magam vagyok a negyedik» – az ellenjátszó ezt vághassa vissza: «három disznó, magam a negyedik».
S a Gringonneur festette kártyákon a kétszem művészi kivitelű allegoriai kompozicziókban nyilvánítá filozófiai jelentőségét. A cœur túzon volt festve egy császár, ezüst pánczélban, jogarral és országalmával a két kezében, fején Charles Magne koronájával; de kinek eléje tolakodik egy csuklyás remete s szeme elé tartja a fövényórát, a mulandóság jelvényét. – A carreau kétszemen a római pápa trónol, a hármas tiarával a fején, mellette két bibornok; de mögötte vágtat a csontváz halál szürke paripáján s kaszáját aratásra emeli föléjük. – A trèffle kétszem a szerelmeseké és a szerencsésé, de mögöttük áll pallosemelve a hóhér és a bitófa az akasztott emberrel. – A pique kétszem a hősé, a ki diadalszekerében vonul fel, babérral koszorúzva, de mellette tánczol a csörgősipkás bolond, ki lánczokat csörget feléje, bukását jósolva.
Ilyenek voltak Gringonneur kártyái, miket VI. Károly király bolondságának elűzésére művészi kézzel megfestett. Láthatók a Musée imperialban.
II.
De hát miért kellett VI. Károlynak megbolondulni?
Azért, mert nem tartott mértéket se az italban, se a szerelemben, se a gyűlöletben. Nem lehet megmondani, hogy a borból dobzódott-e többet, vagy a philtrából, vagy a vérből? Az pedig egyenkint is megbolondít. Király volt: tehette mind a hármat.
Egyszer hadjáratba vezette a seregét a bretagnei herczeg ellen.
A háború oka egy orgyilkos kiadatásának a megtagadása volt.
Mikor a mansi nagy erdőn keresztülvonult a sereg, egyszerre valami odúból előugrott egy szörnyalak, félmeztelen vadember, állatbőrben, taplóba túltúl takarva, haja, szakálla bozontos. Egy szökéssel ott termett a király lova előtt, s durva kézzel megragadta a zabláját, dörgő hangon kiáltva: «Király! Vigyázz! Árulókkal vagy körülvéve!»
A rémalak a fenyegető kiáltás után eltűnt.
Hogy a király kisérete nem üldözte, arra nagyon alapos oka volt. VI. Károly lelkén egyszerre úrrá lett az őrültség: kirántotta a kardját, elkezdte a kisérőit vágni, kaszabolni, négy lovagot megölt, a míg le tudták rántani a lováról, kicsavarták a kardot a kezéből s megkötözték. A királyt! Aztán az ágyhoz lánczolták, füstölték, zuhanyolták, köpölyözték.
Ez alkotmányellenes, sőt antidinasztikus gyógykezelés volt.
Nem is nyugodott bele a király felesége, az életvidám Bajorországi Izabella. Elkergette a király mellől a kuruzslókat, az államférfiakat (a mi mindegy) s maga vette ápolás alá. A király elmebetegsége egyik végletből a másikba csapott át. Egyszer siránkozó gyermek volt, a kit úgy kellett etetni, ringatni, máskor meg dühöngött, ruháit letépte magáról, majd meg a satyriasis nyavalyás vágyai szállták meg. A királyné kitalálta a panacéát. Eltávolított a király mellől minden férfit, a kikben a beteg csupa árulókat szimatolt, s odarendelt melléje két szép hajadont. Az egyik volt Visconti Valentina, orléansi herczegnő, a másik Champdivers Odette, egy lókereskedő leánya, ezeknek érzelmes ápolása alatt a beteg király kedélyének egyensúlya, úgy a hogy, helyreállott; azonkívül Gringonneur festett lapjai is hozzájárultak lelki megnyugtatásához.
Egyszer aztán azt gondolta ki a királyné, hogy férje lelki állapotának alapos helyrezökkentésére egy nagyszerű álarczos bált rendezett. Ő maga csinálta meg hozzá a fantasztikus tervet. Össze lettek benne hordva az óvilág minden nemzeteinek népviseletei. A király számára ezüst pánczélt készítettek, a mi nagy megnyugvására szolgált (félt az orgyilkosoktól), azonkívül hűset is tartott az előre várható nagy melegben, a mit annyi ezer viaszgyertya és fáklya fog támasztani. Ő maga emelvényes trónusról nézhette a változatos parádét, mely előtte végigvonult. A trónust oleánderfák vették körül, melyeknek bokrétás ágaira csöngetyűk voltak kötözve, a mik rögtön elárulták volna, ha valaki a királyhoz közel furakodik. Félt a testőreitől is.
A mindenféle nemzetek vademberei között legmulatságosabb volt az eszkimók csoportja. Ez maradt legutóljára. Tizenkét nemes lovag jött, csörgős szánkót húzva maga után, éjsarki lakóknak öltözötten. A fehér medvebőr bunda igen leleményesen gyapotból volt készítve, mely őket tetőtől talpig takarta. A király nagyon jól mulatott ezen a bohóságon. Hogy még tökéletesebb legyen a mulatsága, egy nemes lovagnak az az ötlete támadt, hogy ő egy égő fáklyával megérinti az egyik eszkimó bundáját. Az egész gyapotbunda egyszerre lángralobbant s egy pillanat mulva mind a tizenkét eszkimónak álczázott lovag tűzlángban égett; az égő pokol, az elkárhozottak ordítása váltá föl a tánczot, a zenét; az eszkimók egyen kívül valamennyien mind összeégtek, az az egy belebukott egy vizes kádba, úgy menekült meg. A királyt magát is csak az ezüst pánczélja óvta meg, hogy ott nem égett az eszkimók csoportja között; de a kétségbeesett menekülő tömeg által majd agyonszoríttatott, a míg ezüst keztyűs ökleivel utat tudott magának törni a kijáratig, a lánggal égő lovagok pokoli üvöltésétől üldöztetve. Jó szerencse, hogy alabárdosai vállaikra kapták, úgy czepelték ki a nagy zűrzavarból.
Ez a rémjelenet aztán még jobban elfajzította őrültségi rohamait. Majd annyira félt titkos üldözőitől, hogy elbújt az ágy alá, a honnan alig lehetett előcsalogatni; majd meg dühöngött, ütötte-verte, a ki eléje került, nem tekintve, hogy exczellencziás úr-e, vagy gyóntató pap.
III.
Kétféle gyógymódot kisérlettek meg az őrült királylyal. Az egyiknek az intézője volt bajorországi Izabella királyné, a másiké a király nagybátyja, a Burgundi herczeg, a ki az elmebeteg király nevében kormányozta az országot.
A királyné édes orvossággal próbálta helyreállítani a királyt, a nagybátyja keserűvel.
Az édes orvosság az asszony, a keserű a vér. Ez tudvalevő dolog.
A királyné orgiákat rendezett az őrült férj számára, a nagybátya pedig egy kis parázs polgárháborút az Armagnacok (vetélytársai) ellen. A francziák egymás vérét ontsák.
Csakhogy a király nem találta az édeset eléggé édesnek s a keserűt eléggé keserűnek.
Gyűlölte már az asszonyokat.
– Vigyétek előlem ezt a sok kifestett bábot! Undorodom a látásuktól! Csókjuk émelyít, illatuk undorít, fecsegésük dühbe hoz! Gonoszak, gyalázatosak mind! Nincs bennük semmi szemérmetesség! Bacchansnők, maenadok! Vízbe kell fojtani valamennyit!
Ekkor terjedt el a híre az udvarnál, hogy létezik Francziaországban «egy» erényes asszony, Jean de Carouge felesége, Sylvandire. Szépsége mesés: de egészen ellentéte a divatos fogalmaknak. Arczát nem kendőzi, az a természettől kapta rózsáit és liliomait, szemöldöke nincsen se szénnel festve, se bearanyozva, szemei kékek és ragyogók, haját nem hordja feltornyozva, begyantázva, hanem hosszan leeresztve egész a térdhajlásáig. Nem viseli a rettenetes abroncsos vertügadánt, sem a laposra szorító czethalhéjas corsettet, a czukorsüveg alakú fejkötőt; hanem a régi divatú ruhákat, a mik a női termet plasztikai szépségeit kitüntetik. És a mellett csodálatosan hűséges a férjéhez, Jean Carougehoz, a ki főkapitánya II. Pierrenek, Alençon herczegének. A lovag maga is előkelő birtokos úr, a ki nejével együtt Argenteuil várában tanyázik. – Hisz ez egy csodaasszony!
– Miért nem hozzák ide a királyi udvarhoz ezt az asszonyt? – kérdezte VI. Károly bajorországi Izabellától.
– Mert nem jön el a férje nélkül.
– Hát hívják meg a férjével együtt.
– Azt nem lehet társaságba hívni.
– Miért nem? Van valami erkölcsi hibája?
– Az nincs; hanem a szájának a lélekzete olyan nehéz, hogy nem lehet kiállani. Bizonyosan odvas fogai vannak.
– Hát húzassa ki.
– De azt senki sem meri a szemébe megmondani; mert az ilyen észrevétel halálos sértés számba megy s párbajra ad okot.
– No hát hívják fel azt az embert én elém, majd megmondom neki én.
A királyné teljesítette a férje kivánságát.
Carouge lovagot a király elé vezették.
A király a szája elé tartotta a zsebkendőjét, mikor Carouge lovag közeledett feléje.
– Hallod-e, Carouge lovag: én egy fontos küldetéssel akarlak megbízni; Skócziába küldelek követnek, hanem előbb tégy róla, hogy megszabadulj a szád nehéz lehelletétől, a mi a veled való beszélgetést utálatossá teszi: húzasd ki az odvas fogaidat. Ha az meglesz, gyere vissza elém.
Jean Carouge nagyon vegyes érzésekkel tért vissza argenteuili várába. Büszke volt a király kitüntetésére, de meg volt alázva a testi hibájának szemére lobbantása által. (Ha valakinek nehéz lélekzése van, azt maga rendesen nem szokta tudni.)
Elmondta a feleségének a vele történteket.
– Miért nem figyelmeztettél te engem erre a rossz tulajdonságra?
Az asszony elbámult, mint egy tudatlan gyermek.
– Én azt hittem, hogy ez a férfiszájnak a rendes sajátsága.
Nagyszerű mondás! Egy hitvestárs, a ki a saját férje száján kívül más férfi szájának a lehelletét nem érezte soha!
Ez a mondása a szép Sylvandirenek, mint a futótűz, terjedt szét az előkelő világban; az udvarban is közbeszéd tárgya lett; egy poéta verset is írt róla.
– Ez aztán asszony! – mondá a király. – Szobrot kell neki emelni!
S ez okos beszéd lett volna, ha egy bolond nem mondta volna.
Nyomban hivatta a király a Burgundi herczeget. Ezt a vérrel gyógyító doktort.
– Hallod-e, bátya, – mondá neki, – ez a ti herczehurczátok az Armagnacokkal engem nagyon úntat.
– Nem vágtunk még le elég embert? Nem égettünk föl elég várost?
– Ez mind semmi. Komédia. Nekem igazi háború kell. Én meg akarom támadni Richardot.
– Az angol királyt? Hogy gondolja azt fölséged?
– Csinálok összeesküvést Skócziában az angol király ellen, s mikor azzal el lesz foglalva, akkor rajta ütök.
A Burgundi herczeg ráhagyta a királyi bolondságot. A vérkúra hatásának vette. Hisz ez gyógyulás volt. A király beleszeretett a háborúba. Ez már érzés! Királyhoz méltó érzés! Kártyaasztal helyett harczmező!
A király azonban ezt a bolond ötletet rögeszméjévé tette.
Carouge lovag nemsokára visszatért, odvas fogaitól megszabadítva; a király rábízhatta a nehéz küldetést. – Rögtön hajóra kellett ülnie Jean de Vienne tengernagygyal s elvitorlázni Skócziába, ott fölkeresni az elégedetlenek vezérét s kifőzni velük az országfelforgató tervet II. Richard király ellen, melyben Francziaország fegyveres beavatkozása bizonyosra igértetett.
Jean Carouge nagy kitüntetésnek vette ezt a világtörténetbe vágó megbízatást s elfogadta a király parancsát; maga tengerre szállt s feleségét otthon hagyta argenteuili lovagvárában egyedül.
… Mind a két gyógymód bevált szépen az elmekóros királynál.
IV.
Mielőtt hajóra szállt volna Jean Carouge, kötelességének tartotta a feleségétől búcsút venni. Nem titkolta előtte, hogy hosszú útra vállalkozik, a mi talán egy évig is eltart. A veszélyeket elhallgatta előtte, a mik ez útjában várnak rá: azok államtitkok valának.
A szép Sylvandire könnyek és csókok zápora közt fogadta eskűszóval, hogy férje iránti hűségét, annak távolléte alatt, szentként fogja megőrizni.
Carouge lovag mégis óhajtotta e női hűséget valami csalhatatlan biztosíték alá helyezni.
A hogy ezt mindnyájan tudjuk, a kik igazhivők vagyunk, ez a hűségbiztosító-csodaszer egy amulet. Egy darab hegykristályból van kifaragva egy kereszt, melynek közepén egy kis óra van, a mit két angyal tart a kezében. Az óra remekmű: azt mindennap föl kell húzni.
– Ezt a csodálatos ereklyét viseld a nyakadba kötve mind éjjel, mind nappal. Ennek a varázshatalma megőriz minden csábítástól, minden ördögi incselkedéstől. Aki ezt viseli, tiszta marad; azon a rágalom sem ejthet foltot. Mert ha csak egy gondolattal vétkezne is a hitves hűsége ellen: ez óra abban a perczben megáll és többé el nem indítható.
(Kár, hogy az órásnak a neve nincs följegyezve.)
A szép Sylvandire megcsókolta az amuletet és keblébe rejté.
Azután arról is értesíté Carouge lovag a feleségét, hogy mi módon fog egyszer-másszor izenetet küldeni.
Jean de Vienne tengernagy postagalambokat visz magával a hajóra, egész kalitkával. Azokat eregeti majd tudósításokkal ellátva. A postagalamboknak a farka tollára húzzák rá a vékony hártyára írt levélkét tollszárban. A királyhoz küldött levél mellett elfér még a Sylvandirehez írott izenet is.
Ez a szép bucsúzás nagyon megenyhítette az elválás keserűségeit.
– Imádkozni fogok érted.
V.
Az őrült királyt mintha egyszerre kicserélték volna. Elpihentek a rigolyái, az ébren látott álmai, az üldöztetési mániája. Nem dühöngött; nem szidta az asszonyokat; sőt a saját feleségének udvarolt. Kereste a vidám társaságot s maga körül gyüjté a hadvezéreit s azokkal komolyan értekezett a megindítandó nagy hadjárat felől. Sőt nagy katonai szemléket is tartott s azokat maga kommandirozta lóhátról.
Mindez nagyon megnyugtató lett volna, ha nem egy bolondnak az alattomos ravaszsága lappangott volna alatta.
A király behívta az udvarához az Alençoni herczeget, a ki egész lovagkiséretét elhozta magával. Azok között volt Jacques de Gris, a herczeg főlovászmestere.
Ez a lovag arról volt nevezetes, hogy arczban és termetben nagyon hasonlított VI. Károly királyhoz; csak beszéd dolgában különbözött tőle. A királynak éles, rikító hangja volt, a lovagnak pedig mély és dörgő.
A király maga is tudott erről a hasonlatosságról s nagy mulatságát találta benne, ha némely járatlan vidéki jövevény összetévesztette kettőjüket. A lovag jó czimbora volt. A király elfogadta ivópajtásnak és kártyázófélnek. Tetszett neki az a merész bohóság, hogy a lovag, mikor vele beszélt, épen olyan fisztulahangon iparkodott fuvolázni, mint a király; s hogy maga is belement a tréfába, azt azzal nyilvánítá, hogy ő meg a lovag hangjához hajazó basszus hangon beszélt hozzá, mikor összekerültek.
Ott is marasztotta az udvaránál Jacques de Gris lovagot.
Talált ki a számára rangjához és tehetségéhez méltó hivatalt. Kinevezte a postagalambok felügyelőjének. Ez bizalmi állás, a mi fontosságára nézve megfelel egy miniszterének. A postagalambok hozzák Skócziából és a tengerről a legérdekesebb titkos tudósításokat. Ezeket nem lehet akárkire rábízni. A galambposta miniszterének föladata ott ülni a galambházban, s minden jelentkező szárnyast azonnal megvizsgálni, hogy nem hozott-e a farka tollán egy ráhúzott levélgöngyöleget. Hogy ne únja magát a galambok minisztere, a király oda szegődött mellé és piquétezett vele, közben fogdosván a galambokat.
Azt is megtette a király, hogy mikor valami alkalmatlankodó küldöttség jött hozzá kihallgatásra, odakölcsönözte a hasonmásának a diadémos baretjét s őt küldte maga helyett a pugrisokat audiencziában elfogadni; maga pedig ott maradt a galambházban a szárnyas postákat elfogdosni.
Azok jöttek is nap-nap után s igen érdekes tudósításokat hoztak magukkal.
A franczia segédcsapat, melyet Jean de Vienne szállított a flottáján, szerencsésen kikötött a skót tengerparton, élén Ingelram de Coucy lovaggal és Jean Carouge királyi meghatalmazottal.
Azonban a gonosz anglusok azt tették, hogy az egész tengerparton minden emberi lakást fölégettek, az élelmi szereket elpusztították, még az erdőket is kivágták. A franczia vitézek koplaltak és dideregtek.
Ez volt az első izenet.
A második aztán biztatóbban hangzott; a franczia segédcsapat egyesült a skócziai lovagokkal s közös erővel betört az angol területre.
A harmadik hír változatosság okáért azt tudatta, hogy a franczia lovagok összevesztek a skót lovagokkal. A skótok azt a hypothesist állították föl, hogy «ti, franczia vitézek, csak verekedjetek derekasan az angolokkal; majd mi segítünk nektek; de mikor fosztogatásra kerül a sor, az már a mi dolgunk, abban ti ne segítsetek.»
A negyedik galambposta már azt a hírt hozta, hogy Ingelram de Coucy lovag alaposan összeverekedett a skót szövetségesekkel s ott hagyta őket és hajóra szállt egész csapatostól.
Ez már gonosz hír volt.
De voltak annál még gonoszabbak is, a mik a száraz földről jöttek; de azokat senki sem merte a királynak élő szóval tudtul adni; csak az alteregojának súgták meg a fülébe, mikor parancsszóra helyettesíté a királyt.
Ez érintkezett vele egyedül – piquétezés közben.
A bolondnak csak bolond módra lehetett beadni a keserű pilulát.
– Azok a czudar angolok! – mondá de Gris lovag kártyakeverés közben.
– Ne keverd olyan sokáig azt a kártyát, még meggyullad, – dörmögé a király. – No hát mit vétettek azok az angolok?
– Betörtek erős hadsereggel Francziaországba s Bary herczeget kegyetlenül elverték.
Ez volt a revanche a franczia expediczióért Skócziába.
Más akárkit, a ki ezzel a hírrel eléje mer kerülni, okvetlenül agyonütött volna a király. Ennél beérte azzal, hogy a kártyákat a szeme közé csapta.
VI.
Jean Carougenak is volt nehány izenete a postagalambok farkatollára fölhúzva, a mik a feleségének szóltak.
A legutolsó azt hozta hírül, hogy Jean de Vienne tengernagy a horgonyait fölszedetvén s a franczia csapattal tengerre szállván, Jean Carouget, a skót udvarnál időző követet, ott felejtette, s most ez egy norvégiai brigantinnal utazik haza Francziaországba, semleges lobogó alatt, a mely őt az angol kalózhajóktól menten tartja.
A hajóskapitány maga volt a hajótulajdonos, vén viharedzett tengerész, a kinek rendes foglalkozása volt a czethalvadászat.
Jean Carouge megfizette neki a fuvart, hogy ezúttal a bálnák helyett keresse föl a havrei kikötőt.
Útközben barátságot kötött Carouge lovag a hajóskapitánynyal. Sokat beszélt neki a feleségéről, hogy az milyen szép asszony, derék asszony, mennyire eped a szerető férje után s milyen boldog fog lenni, ha őt ismét ölelheti. A kapitány is elmondta, hogy neki is van felesége, az is derék asszony, súlya két mázsa, nagyon szereti a portert, meg a gint; az ő boldogságuk is tökéletes, miután a férj mindig a tengeren van, az asszony pedig a szárazföldön. Minderre pedig nagyon kevés szót vesztegetett.
Annál beszédesebb lett a kapitány, a mikor a tenger csodáiról emlékezett meg. Beszélt a nagy krákról, a mesés szörnyetegről, mely néha fölemelkedik a tenger fenekéről a hullámok felszínére, széles háta, mint egy sziget, terpeszkedik a habtükör felett, telenőve tengeri kökörcsinekkel, állatnövényekkel, ágbogas korallokkal, a mik között vannak pirosak, fehérek és feketék. Ez a vízből kimeredő gerincz olyan, mint egy sziget; a hajósok kikötnek rajta, tanyát ütnek, összefogdossák a korallok közt mászkáló rákokat, tengeri pókokat, tintahalakat s lakomát csapnak belőlük; e végett gödröt ásnak a talajba, az pedig kemény, mint a kő; mert a krák bőre vastag pánczél; mikor aztán áttörték, kibuggyanik a pánczél alól a halzsír. Ennek örülnek még igazán a hajósok; merítik cseberrel, felitatják kétszersülttel; utóljára belehányják az ásott gödörbe a homardokat, langusztokat, kalamájokat, tengeri gazból petrenczét raknak a verem fölé, azt meggyújtják; mikor aztán javában sülnek a rákok, egyszer csak megúnja a krák a mulatságot, a mit a hátán elkövetnek s visszaszáll a tenger fenekére, ott hagyva a hoppon maradt hajósokat a tenger színén; úszhatnak, a hogy tudnak.
Aztán mesélt neki rémeseteket a tengerek csodájáról, a nyolczkarú hidráról, mely egész dereglyéket átkarol, elmerít; a tréfás delfinekről, a kik a kecskékbe szerelmesek, kiúsznak a partra, a hol a kecskék kolomphangját hallják s együtt ficzánkolnak velük a fűben; no meg a sajgató halról, mely a kezével hozzányuló embert úgy megüti, hogy zsibbadtan esik hanyatt. Mindezeket nagy áhítattal hallgatta Carouge lovag, sőt el is hitte. Hanem mikor a tengeri egyszarvúról beszélt neki a czetvadász, már abban Carouge lovag tamáskodott. Hogy létezzen a tengerek sötét mélyében egy szörnyeteg, melynek két, sőt három öles szarva van, a mivel megtámadja a hajókat s az oldalaikat keresztül fúrja: – ez mesebeszéd.
Egyszer aztán valósággal találkozott a hajójuk ezzel a tengeri csodával, a kit a természettudósok «narvál» – nak neveznek. A narválnak az orrán levő agyara megnő szertelen nagyságú, egyenes csavarformán tekert egyszarvvá, mely rettenetes fegyverül szolgál neki: megöli vele a czethalat és a hatalmas fizetert. Úszó szárnyai kicsinyek, hanem a farkában van az ereje, mely teste nagyobb részét képezi; ha azzal lefelé csap, mint a villám rohan előre, s ha fölfelé csap, gyorsan visszafelé; ily módon keresztülüti a gálya oldalát s megint kirántja belőle a szarvát. A Carouge lovagot vivő gályának kellett ezt kipróbálni. A rettenetes tengeri szörny olyan erős lökéssel fúrta keresztül a szarvát a hajónak a palánkján, mely a gályát féloldalra dönté. Azonban a bátor czethalász jó előre észrevette a félelmes ellenség közeledtét s csónakjába szállva várta azt be: mikor aztán a narvál beléfúrta a szarvát a hajóba, mielőtt azt visszahúzhatta volna, gyakorlott kézzel belehajítá háromágú szigonyát a szörnyeteg nyakcsigolyájába, a mi annak legkényesebb része. A halálra sebzett narvál nem birta többé visszahúzni a szarvát a hajó oldalából: a tengerészek agyonverték fejszéikkel. A szarvát lefűrészelték: a koponyájából kiszedték a velőt, a mi jó a pestis ellen, a húsát hagyták úszni, az nem használható.
Harmadfél öles volt a narvál szarva.
Carouge lovag pénzt ajánlott érte a kapitánynak, megveszi a ritka zsákmányt.
– Aztán minek neked ez a szarv, monsieur?
– Zászlórudat csinálok belőle, felhúzatom rá a czímeremet, úgy tűzetem ki a váram kaputornyára.
– Hallod-e, Carouge lovag, azt mondom én neked, hogy a kinek szép fiatal felesége van otthon, a kit rég nem látott, ne vigyen az magának haza semmiféle szarvat.
Carouge lovag megnyugtatá a kapitányt: az ő feleségének a hűsége jól meg van védve a csodaerejű amulet által.
– No hát legyen a narvál szarva a tied; de legalább azt a tanácsot vedd be, hogy ha haza viszed a váradba a szarvat, ne tűzd ki a kapu tornyára s ne húzasd föl rá a czímeres lobogódat.
A mi egy tapasztalt tengerésztől elég okos beszéd volt.
VII.
Jean Carouge lovag, a mint franczia földre tehette a lábát, azonnal sietett, a hová az esze és a szíve tanácsolta.
Az esze arra oktatta, hogy ne nagyon siessen ő most a király elé, a skócziai kirándulás kudarczáról beszámolni. Azt már bizonyosan megtudta VI-ik Károly Viviennetől és Coucytól, s ha azok ennek következtében elszaladtak a fejüktől, az ő feje még ráér utánuk szaladni.
A szíve, ezzel egyérzőleg, azt tanácsolta neki, hogy siessen a legrövidebb úton argenteuili várába, a szerető hitvestárs megvigasztalására. Lóháton kellett utaznia; a magával hozott narválszarvat ökrös szekéren szállították utána.
Előre elképzelte magában, hogy majd mikor ő a fölvonó hid elé megérkezve, kürtjét megfújja, hogy fog abból a kirúgó donjonból, mely mindig virágokkal volt rakva, a bájos asszony kihajolni s kendőjével üdvözletet lobogtatni. – Csalatkozott. A donjon ablakaiban nem volt se szép asszony, se nyíló virág, odabenn sem jött eléje az asszony. Minden cseléd, várnagy, csatlós úgy megrettent az ura láttára, hogy nem is tudott a kérdésére felelni.
– Mi történt itt? mi baj van a várban? Hol a feleségem?
Az asszonyféle csak sírt és a kezeit tördelte, a férficseléd meg a vállát vonogatta.
Carouge lovag rohant föl a lépcsőkön, végig a tornáczokon, folyvást Sylvandire nevét kiabálva; végre rátalált a donjon hatszögletű termében. – Alig ismert rá. – A szép fehér-piros arcz fakó volt, a ragyogó szemek beesve, vörösre kisírva; az öltöny összetépve, bemocskolva.
A mint Carouge lovag neje felé közelített, az asszony eltiltó mozdulattal feszíté eléje karjait.
Carouge lovag legelőször is azt vette észre, hogy az amulet nincs a felesége nyakában. Megrezzent, majd dühbe jött.
– Hová lett az amuleted? – kérdezé Sylvandiretől.
– Elrabolták. Erőszakkal vették el tőlem, – rebegé a nő.
Ebből megérthette a férj, hogy akkor még egyebet is elraboltak: annál drágább klenodiumot.
– Ki tette azt?
– Jacques de Gris lovag, az alençoni herczeg főlovászmestere.
– Hogy került az ide?
– A te leveledet hozta hozzám a király megbízásából, melyet te a póstagalamb által küldtél. Egyedül talált itt e helyen, a donjonban. Látod, mivé tett? Az amuletemet is elrabolta.
Sylvandire összetépett ruhájára mutatott, a mit e gyalázatos merénylet óta mással föl nem váltott.
Jean Carouge lovag boszúért ordítva rohant el a donjonból, egy vigasztaló szóra sem méltatva a meggyalázott feleségét. Rögtön nyergeltetett s vágtatott a királyhoz Párisba.
VIII.
De csak legalább azt a tanácsát fogadta volna meg Carouge lovag a czetvadásznak, hogy ha már hazaviszi a szarvat az otthonába, ne tűzze ki azt a várkapuja tornyába s ne húzassa fel rá a czímeres zászlóját; – de annak is az ellenkezőjét cselekedte.
Elébb a király elé vitte sérelmét, aztán meg a parlament elé terjesztette. Ország-világ hírül vette a gyalázatát.
A perbe idézett Jacques de Gris lovag tagadott mindent. Ő soha sem volt Argenteuil várában, nem vitt izenetet Sylvandire asszonyságnak, még kevésbbé rabolt el tőle amuleteket s más egyéb drágaságokat.
A parlament e tagadással szemben nem tehetett mást, mint hogy az ország törvényei szerint elrendelte a vitatkozó felek között a perdöntő párbajt, a nyilvános ordáliát, melyben Istené az itélet.
A király maga is jelen volt nejével és egész udvarával e nyilvános párbajon, mely Párisban ment végbe, a Place de Sainte Catherineon, a Temple mögött. A király és udvara számára biboros emelvény volt felállítva. VI-ik Károly mennyezetes trónon ült, mellette jobbfelől bajorországi Izabella, balfelől a párisi bibornok-érsek teljes ornátusában, kezében az ezüst pásztorbottal s mutatóujján a halászgyűrűvel. Szemben az udvari tribünnel volt felállítva egy vörös posztóval bevont échafaud, azon volt egy kar nélküli tőke a szép Sylvandire ülőhelyéül rendeltetve, a vérpad mellett állt a hóhérmester a legényeivel.
Az istenitélet döntése szerint azon esetben, ha a vádlott Jacques de Gris lovag esik el, akkor annak a hullája lóbőrbe csavarva a városból kihurczoltatik s a montfauconi bitófa alá elásatik; ellenben ha Jean Carouge lovag hal meg a párviadalban, akkor az asszony, mint hamisan vádoló, nyilvánosan pellengérre kötve, bakó által megseprűztetik.
A két bajnoknak előbb levett sisakkal kellett az érsek elé járulni s ott a feszületre megesküdni, hogy semmi ördögi praktikát nem hozott magával, a mi testét sérthetetlenné teszi s ellenfelét varázslatával megrontja.
Mielőtt az ordáliáknál használt moriont (nyitott elejű sisakot) föltették volna, Jean Carouge lovag így szólt a feleségéhez:
– Asszonyom! Én most az ön panaszára koczkára teszem az életemet s megvívok Jacques de Gris lovaggal életre-halálra. Isten fog itélni közöttünk, hogy ügyünk igazságos-e? Még egyszer nézze meg ön jól Jacques de Gris lovag arczát s mondja meg, az volt-e, a ki önt meggyalázta?
Sylvandire határozott hangon válaszolt:
– Bizony, ő volt az. Szembe szállhat ön vele. Ügyünk igazságos.
Azzal Jean Carouge lovag megcsókolta a feleségét s kézen fogva fölvezette a ráváró échafaudra. Aztán keresztet vetett magára, föltette a fejére a sisakját s leszállt a küzdő-porondra, szembe állva ellenfelével.
A király heroldja jelt adott az összecsapásra.
Szép látvány volt az. A franczia lovagok két legderekabbika vívott meg egymással, a párbaj szabályai szerint teljes pánczélzatban, három teknőjű paizszsal ellátva.
A kardok csattogása, a paizsok döngése közben VI-ik Károly király nagy kedvteléssel dalolta a népszerű chansont: «Jamais Anglais ne regnerait en France!» (Soha az angol nem fog uralkodni Francziaországban.) Nagy oka volt e nótát dalolni.
Mind a két viador egymáshoz méltó dalia volt, fegyverforgatásban jártas, testi erőben egyenlő. A porondon nagy kör volt számukra kertelve, melyen belül kedvük szerint tülekedhettek. Jean Carougenak sötét, zománczozott aczélkék volt a vértezete, Jacques de Grisnek fényes fehér, aranyozott kacskaringókkal; amannak a sisaktolla vörös, emezé azurkék, arczukból csak az ajk volt látható.
A viadal, egyenlő erejű vitézek között, hosszan elhúzódott, össze-vissza csaptak a paizsaikkal, fejüket a vért alá lehúzva s nehéz egyenes pallosaikkal a vértek fölött, egymás fejét keresve s a toporzékolás közben, egymást eltolni igyekezve, megfordultak egymás körül, a kék lovag jutott a fehér helyére. Az eltalált sisak nagyot kondult, a leszabadult tollbokréta messze röpűlt róla; de sebet egyik sem bírt még a másiknak adni.
A vörös posztóval bevont échafaudon Sylvandire térdelt, összetett kezekkel imádkozva szent Genovévához, hogy férjét segélje diadalra; míg az átelleni királysátorban bajorországi Izabella engedett szabad folyást rokonszenve nyilatkozatainak, hangosan biztatva választott lovagját: «Ne hagyd magad, de Gris lovag! Ez derék csapás volt!» – A király nem bánta.
Egyszer aztán de Gris lovag eldobta a balkarjára csatolt paizst; s hirtelen két kézre kapva a nehéz kétélű pallost, olyat sújtott vele az ellenfelére, hogy annak a paizsa ketté repedt, a kardcsapás Carouge lovag sisakját is érte, úgy, hogy annak az arczát elborította a vér, s ő maga a csapás súlyától féltérdre bukott.
Ámde Carouge lovag a térdrebukás pillanatában egy veszedelmes csapást mért ellenfele térdére, a hol a pánczél lemezei egymástól elválnak. Ezt úgy hívják, hogy «coup de Jarnac». De Gris lovag e megsántító csapástól hanyattbukott s a kardját is kiejté kezéből. Carouge lovag odaugrott hozzá s aczélsarkát ellenfele mellére téve, kardja hegyét torkának szegezte.
– Most valld meg, hogy bűnös vagy! De Gris lovag! Te raboltad el a becsületemet és a feleségem amuletjét!
– Nem vagyok bűnös, – hörgé a lovag. – Nem raboltam el sem a te becsületedet, sem a nőd amuletjét.
Erre aztán Carouge lovag a torkába ütötte ellenfelének a kardját, jog és igazság szerint, s azt ott a király és ország szemeláttára kivégezte.
Az elesett De Gris lovag hullája átadatott a hóhérnak és az ő peczéreinek, hogy bánjanak el vele.
A szép Sylvandiret pedig levezette az échafaudról Carouge lovag, s kiderült ártatlansága jeléül homlokát megcsókolta az asszonynak.
IX.
A míg a hóhérlegények a párbajban megölt De Gris lovagot levetkőztették, a bibornok-érsek fölállt a karosszékéből s ünnepélyesen kimondá a legfelsőbb itéletet, ezüst pásztorbotja görbéjét kinyújtva az elitélt halott felé.
– Deus judicavit! Ego te condamno aeternas ignes inferorum.2)
E kenetteljes szózat közben az őrült király felugrott helyéről s elkezdett hangosan kaczagni:
– Hahaha! Hahaha! Ez derék tréfa volt! A ki a szép asszony csókját és amuletjét elrabolta, az nem Jacques De Gris lovag volt, hanem én magam! Itt van az amulet!
Azzal a király a csodatevő óraművel ellátott kristálykeresztet kebléből előrántva, odadobta Jean Carouge lovag lábaihoz.
Általános volt az elszörnyedés.
Csak a király maga kaczagott őrjöngő diadallal, éles hangon rikácsolva: «No hát hol van az, a ki itéletet hozott?!»
Ez istenkáromlásra a biboros-érsek két kézre kapta és ütésre emelte a súlyos ezüst pásztorbotját.
Izabella királyné rémülten veté magát királyi férje ölébe, eltakarva őt saját testével; – különben megtörténik az a hallatlan eset, hogy egy főpap agyoncsap egy királyt a pásztorbotjával.
*
Jean Carouge lovag az eset után kivándorolt Afrikába, a honnan soha sem tért vissza; a szép Sylvandire kolostorba temette életét. VI. Károly király további bolondságait elfelejtette már a világ, hanem a kártyáit még most is forgatjuk.