LÉLEKTÁMASZTÁS.
(Elbeszélés a való életből.)
Csodatételt írok le, a mi nem mese, ámbár hitregei dicsfény veszi körül.
Feltámasztani egy halottat, a kiből már eltávozott a lélek: ez a bibliai szent alakok isteni adománya.
Előidézni a túlvilágról a testnélküli szellemet, hajdan varázslók kápráztatása: korunkban lélekbúvári művészet.
Az én varázslóm egyszerű, mindennapi alak, a ki maga sem nevezi csodának, a mit művelt; pedig valóban az.
Egy lelket előtámasztani, a ki még nincs.
Volt nekem egy igen kedves barátom, azokban az időkben, a mikor nehéz volt a hazát szeretni, a szabadságért küzdeni: nem volt hozzá egyéb fegyver, mint a toll.
Ő volt e munkában leghívebb osztálytársam: író, mint én. Rabja és ura a munkának.
Ott lakott velem egy házban: ismertem egész családját, volt szép ifjú felesége, két gyermeke. Az idősebb leány, a kisebb fiú. A leány neve volt Piroska, a fiúé Gyuricza. Az is apja nevét viselte.
Csak azoknak élt.
De milyen életet!
Évek óta halálra szánt beteg volt.
Az orvosok tudtára adták, hogy baja gyógyíthatatlan; fájdalmainak csak fokozását várhatja; mikor nem bírja tovább, akkor megszabadul tőlük az élettel együtt.
És ő neki megvolt a heroismusa az élet fentartásához.
Látta nyomról-nyomra közelíteni azt az ismeretlen szellemet. Némelyek csontváznak ábrázolják, mások denevérszárnyú angyalnak. Mindenki retteg a nevétől.
S a ki legjobban kerüli, az a saját testvére: az álom. A halál jelöltjének nincsen álma. Nyitott szemmel kell neki nézni a túlvilág sötétjébe.
Az édes ágy! A szenvedők menedéke. Neki el volt tiltva. Karszékében ülve virrasztotta át a hosszú éjszakát.
Lámpája ott állt előtte az asztalán, olvasott és jegyezgetett. Tele volt a lelke gondolatokkal. Be volt avatva az európai politika minden részleteibe.
Minden nevezetes államférfiúnak ismerte a nyilvános életét, múltját, vezérelveit, a nagy európai kérdések fázisait, a feje egész könyvtár volt. Eszményképe lehetett egy hirlapírónak.
Nekem volt legtöbb okom az ő életéért imádkozni.
Mindennap meglátogattam: beszéltünk a világ állásáról, pártunk helyzetéről. Ő hitt a jövőben. A jövőben! A miből neki csak napok voltak igérve. És minő napok!
Egy ízben túlömlött a szíve.
– Nem soká tart már, – mondá; – fordítsunk a szerepen. Eddig én voltam a föld terhe, ezután a föld lesz az én terhem. Minden jó lesz.
De egy könycsepp elárulta, hogy a megölő fájdalmon kívül van még valami, a mi átkíséri a túlvilágba.
– Én nemsokára nyugalomra térek: szeretteim magukra maradnak. Nőm, leányom miatt nem aggódom. Nekik szereztem egy varrógépet. Ez eltartja őket. De mi lesz a fiamból? A ki néma. Nem süketnéma, mert minden szót meghall: ha a kakas kukorít, ő utána kukorikol; ha a kutyákat ugatni hallja, utánozza az ugatásukat: de emberi szót nem ejt ki a száján. Megvizsgáltattam szakértő orvosokkal. Azt mondták, hogy nem siketnéma, hanem bikacsnéma, a mi még rosszabb. Mert a siketnémát még meg lehet tanítani beszélni, de a bikacsnéma nem akar megszólalni. Az megtagadja emberi voltát, állat akar maradni. A fiam ott felejtette a lelkét valahol a megelőző világban. Nincsen lelke. Már tíz esztendős és még egy szavát nem hallotta senki. Próbáltam gyöngédséggel, szeretettel rávenni, hogy beszéljen; hízelegtem, gyügyögtettem, ajándékokat hoztam neki, gyermekeknek kedves nyalánkságokat; – megcsókolta a kezemet, megnyalta, mint a kutya, de egy «köszönöm» szóra nem lehetett rábírni. Aztán szigorral kezeltem, éheztettem: egy kérő szót ki nem mondott; megvertem: egy «jaj»-t nem hallatott. A nénjét rajongón imádja, és az sem volt képes rávenni, hogy a nevét kimondja, bárhogy igyekezett is szótagonként a szájába rágni: «Piroska». Már tíz esztendős és még egy betűt nem ismer. Mi lesz belőle, ha én meghalok? Más apa, ha vagyont nem hagyhat is a fiára, de rá hagyja a munkabíró tehetséget; életpályát szemel ki a számára. Én azt sem tehetem. Még csak koldusbotot sem hagyhatok a fiamnak, mert a kolduláshoz is emberi hang kell.
Nem bírtam a barátom megnyugtatására egy szót se mondani, mert én ismertem már ilyen önkéntes némát, mint felnőtt alakot, de annak vagyonos családja volt. Beszélni nem tudott; de kártyázni megtanult s nem volt hülye, mert nyert.
És ez a néma fiú szép volt arczban, alakban. – Gyermekkori mása az apjának, ki még ily összetörten is az iliászi héroszok alakjaira emlékeztetett. Csak a nagy kék szemeit kapta az anyjától s azokkal tudott beszélni.
Volt egy közös jó barátunk, a ki jobban értett a vigasztaláshoz, mint én. Mindennapos vendége a kis családnak; Aladárnak hívtuk.
Ő is munkatársa volt a lapomnak, a tanügy és kritika rovatát vezette. Kitűnő pædagog volt. Gyermekek számára írott tankönyveit minden iskolába befogadták. Új rendszert hozott be, mely megkönnyítette az olvasás megtanulását.
Már korán reggel meglátogatta György barátját, átvette ennek a lefolyt éj alatt papirdarabokra irónnal feljegyzett eszmetöredékeit. György írógörcsben szenvedett, nem tudott a kezébe tollat fogni. Aladár írta meg a czikkeit a gyorsírói följegyzések után, a melyeket az álmatlansága óráiban papirra vetett. Igazán jobb keze volt a barátjának.
Szerette is minden ember a háznál. Szép piros arczú férfi volt, magas homlokkal, erős termettel. Viseletében nem sokat gondolt a divatra; télen-nyáron egy öltözetet hordott s a nyakravalófelkötéshez éppen nem értett.
Még a házi kutyák is megkülönböztették: a szokásos csaholás helyett hízelgő vinnyogással fogadták, s a mint Gyuricza odabenn meghallotta, ő is hasonlóan nyafogott; neki is kedvencze volt a piros képű bácsi, eléje szaladt, karjába fogózott s el nem maradt tőle: ő vezette a szülői szobájába. Két szobás szállásuk volt, a külső a hölgyeké, a belső az övé, a konyha volt a cselédé. Elébb a hölgyeket üdvözlé, aztán kopogtatott be az úrhoz. Amott forró kézszorítással fogadták, ennek olyan hideg volt a keze.
És aztán a néma gyerek el nem mozdult a vendégjóbarát oldala mellől mindaddig, míg az az atyjával értekezett. Le nem vette a tekintetét annak a beszélő ajkairól. Látszott rajta a szomjú vágy, megérthetni a szavak tartalmát: kivált mikor az atyjának és a jó barátnak a tekintete az ő arczára vetődött, ő róla beszéltek. Bizonyosan nagyon jókat. Aladárnak tervei voltak, a melyekkel az elbúsult apát megnyugtatni törekedett. Lélekfeltámasztó tervek. S a gyermeknek volt, lélek hiányában, állati ösztöne, mely rávezette a valóságra. Mikor Aladár búcsút vett az atyjától, ez mind a két kezével megszorította a jó barát kezét, a kebléhez is nyomta.
Az eltávozót aztán a néma fiú, karját átölelve, az anyja szobáján át vezette ki s unszolta az anyját, hogy ő is két kezével szorítson vele kezet s nyomja azt a kebléhez.
A nő feltűnő szépség volt: igazi minervai alak, arcza komoly. Még élete nyarának az elején volt. Miket szenvedett az utóbbi évek alatt, arczvonásai nem árulták el. Én egy martirnőnek ismertem.
Végre bekövetkezett az elháríthatatlan vég: a megváltó halál.
Az is egy tudomány: szépen, nyugodtan meghalni. Az én György barátom értett hozzá.
Ott voltak mind mellette, a kiket szeretett. Alkony volt, a napsugár az arczára tűzött. Egyfelől a neje, másfelől a jó barátja. Mind a kettőnek a kezét megfogta és egymásba tette.
– A mit megfogadtál… – rebegé Aladárhoz.
Ez volt az utolsó szava.
Egy férj, ki halála perczében eljegyzi az özvegyét egy új vőlegénynek.
Soha szomorúbb temetést nem láttam.
Egy fiú, a ki nem tud sírni. A koporsóban ott látja az atyját halottan s nem bírja e szót elkiáltani: «Atyám!» Ki akar törni az ajkán, de egy dæmon visszafojtja a mellébe. Látja, hallja kétségbeesett zokogását anyjának, nővérének: ő is erőlködik a sírást utánozni, érzi a fájdalmát, de nem tudja megtalálni a könyeit, kínozza a «jaj!» szó, a melyet nem bír kimondani. Hangja üvöltés.
A temetés után összejöttünk Aladárral.
– Meghalt barátunk családjáról gondoskodni kell, – mondám neki.
– Én is azt gondolom.
– Még ma értekezletet tartunk az írói segélyegylet választmányában a nőnek és az árváknak nyújtandó kegydíj iránt.
– Csakhogy ez a nő nem fogja azt elfogadni.
– Miért nem?
– Mert büszke. A míg egy varrógépe van, s maga és leánya dolgozni tudnak, alamizsnát nem fogad el.
– De a néma fiú?
– Annak a neveltetéséről lehet szó a választmányban. De másról szeretnék önnel beszélni, a mi sürgősebb.
– Sürgősebb, mint az elárvult barátunk családjának insége?
– Sőt parallel ügy. Akar ön násznagyom lenni?
– Igen.
– Nőül veszem elhunyt barátunk özvegyét.
– Ön megigérte ezt a haldokló apának?
– Ha nem tettem volna is. Én tisztelem ezt a nőt s el tudom tartani.
– Üdvözlöm érte. Leszek önnek násznagya. Hanem ez haladékot kíván.
– Én pedig rögtön akarok intézkedni. Még ma, a temetés napján akarom, hogy megkérje ön számomra az özvegy kezét.
Belenyugodtam, bár az ötlet nagyon bizarrnak látszott.
Csak Shakespearenak volt megengedve, hogy a férj koporsójánál a gyászoló özvegy kezét megkéresse.
Ősi szokás a magyaroknál, hogy a kérést a násznagyra bízzák.
Sértené a férfiú szemérmetességét, ha maga a kérő rebegné el ajánlatát. Hisz a nótában is azt danolja a legény: «Kérlek, ne nézz a szemembe: meghalok szégyenletembe.»
Magamnak is össze kellett szednem minden tudományomat, hogy miféle szavakkal bírjam kifejezni nehéz feladatomat. Ebben a helyzetben nehéz a hízelgő szót úgy alkalmazni, hogy sértéssé ne váljék. Hisz a könyek forrása még nem apadt ki. A kínos seb még vérzik. Szabad-e azt feltépni?
De meg kellett történni, Aladár nem volt könnyelmű lélek. Évek óta mindennapos vendége a családnak: érteniök kellett egymást. Ha szándékának teljes erkölcsi alapja nincsen, akkor az hebe-hurgya merénylet számba megy. Nem! Ez nem lehet komédiatárgy. Ez szentség, ha igaz, gyalázat, ha nem az.
Együtt mentünk át barátommal a gyászoló család lakására.
Mind együtt találtuk őket az elhunyt családfő szobájában.
Az anya és leánya az elhunyt kedvesük arczképét diszítették fel a gyászkoszorúkból elhozott babérlevelekkel. Én is hozzájárultam egy pálmalevéllel a szerkesztőség nevében.
A fiú a szögletben guggolt és öt darab gömbölyű kavicscsal, a mit a temetőben szedett fel, pitykövet játszott.
A nagy bőrkarszék, melyben a családapa hosszú betegsége napjait, éjeit töltötte, ott állt a szokott helyén – üresen.
A néma fiú, a mint bennünket a szobába belépni látott, felugrott a helyéről, abbahagyta a pitykövezést s odafutott Aladárhoz, átölelte s kényszeríté, hogy abban az üresen maradt karszékben helyet foglaljon.
S a mit én a bölcseségemmel meg nem bírtam találni, megtalálta ez a néma gyermek, a megnyitó szót.
Én megfogtam az özvegy kezét s rámutattam e jelenetre.
– Drága barátném. A mit e gyermek ártatlan lelke kitalált, az a mi idejövetelünk czélja. Annak a helynek nem szabad, nem lehet üresen maradni; mi nem jöttünk ide szokásos mondatokkal vígasztalást hozni, hanem azért, hogy a család sorsába beavatkozzunk. Ha én ki nem mondom is, kegyed ismerni fogja az én barátom érzelmeit s azoknak szent és komoly voltát.
Erre Aladár is odalépett s kezét nyújtá az özvegynek.
A saját kezemen érzett szorítás sejteté velem, hogy az Aladár keze is forró szorításban részesült.
– Kedves barátom, – mondá az özvegy nyugodt hangon, s aztán mindkét kezével kebléhez szorítá leánya fejét, hogy az is hallja, a mit az anyja mondani fog, – én nem vagyok szenvelgő: nem titkolom el, a mit érzek. Miket szenvedtem két hosszú év alatt, önök legjobban tudják. Enyhíteni törekedtek. Most megváltást kinálnak. Én megvallom, hogy Aladárt becsülöm, tisztelem. Lelkét kiismertem. Ajánlatát a boldogság igéretének tartom. De hogy a boldogságot elfogadjam, tiltja a szívemben lakó fájdalom, mely követeli a maga jogát s melynek én alázatos rabszolgája akarok lenni. Nekem a szenvedés gyönyör, a könnyhullatás éjjeli hálótársam. Várjanak önök, a míg a gyász leszakad rólam: addig drága halottam emlékének élek.
– Nem várhatunk, – szólt Aladár. – Ön éljen a fájdalmának s tiltsa el a szívét minden örömtől; de ennek a fiúnak apára van szüksége; apára, a ki az elrejtőzött lelket feltámasztja benne, a ki élő emberré alakítja át, s ezt a nehéz feladatot meg kell kezdeni minél elébb. Én jól tudom, hogy kedves halottunk szellemalakja most is közöttünk áll; de nem azért, hogy bennünket elválaszszon, de hogy kezeinket egymásba tegye, a hogy haldokolva tette. Neki tettem szent fogadást, hogy fiának apja leszek; most azt jövök beváltani.
Most a néma gyermek is közbelépett s két kezét anyja és kérője kezébe téve, oly esedező tekintetet vetett az orczáikra s nagy bámulatukra az első emberi hangot ejté ki ajkain: «a» – «a»! (a mi kezdőbetűje az «apa», «anya» nevének.)
Ez az egy kezdő hang nagy rábeszélés volt.
Aladár egész tervét előadta.
– Nekünk a legrövidebb időhaladék alatt, a mit a törvényes szokás elénk szab, meg kell tartanunk az esküvőnket, hogy én ide költözhessek. Két szobánk van. Az egyiket elfoglalja ön a leányával, a másikat én a fiával. Nem beszélünk szerelemről. Tudom, hogy azt elébb ki kell érdemelni. Rajta leszek és el fogom érni. Bízom hozzá.
Ez ajánlat elfogadható volt.
Két hét múlva a temetés után végbement az új házasság: csendben, minden czeremónia nélkül; a világ nem vett róla tudomást.
Aladár gondja alá vette a néma gyermeket. Tervébe nem avatott bele senkit.
A két nő kézimunkája jövedelméből márvány siremléket állíttatott feledhetetlen halottjának. Mikor az elkészült, a fiú, mostohája kíséretében, mindennap kiballagott a temetőbe s az apa sírkövén tanulta meg a sillabizálást. Már ennyire haladt. De azt titokban tarták. Anya és néne nem tudtak róla semmit.
Legrégibb jótékonysági intézményünk, a «Magyar írók segélyegylete», melynek választmányi tagja vagyok, az elhunyt írótárs árva fiának neveltetésére megfelelő összeget szavazott meg, mely nagykorúsága eléréséig ki fog neki szolgáltatni.
Soha elvetett mag dúsabb kalászt nem hajtott.
Aladár oktatási rendszere mellett a lélektámasztás csodamódon haladt előre. A fiú már könyveket is kapott. De a mit azokból tanult, azt fenhangon nem mondotta el; csak éjjel, mikor minden elcsendesült a háznál, sugdosta el a szerzett tudományt a nevelő apjának.
Így múlt el a gyászév teljes nyugalomban.
De valami mégis megzavarta a kis család nyugalmát. A szerelem. Ha a férj és feleség szent fogadalma elzárta az útját, a kis szárnyas istenfiú megtalálta az oltárát a leány szívében. Egy fiatal tanár, Aladár jó barátja, megismerkedett Piroskával és belészeretett, megkérte a kezét. Biztos állású, kitűnő tagja volt egy erdélyi főiskolai tanári karnak, a mellett jeles szaktudományi író.
Az ifjú pár egybekelését a gyászév leteltének évfordulójára tűzték ki.
A menyegző alkalmával szokás a menyasszonynak ajándékot adni: drágaságokat, a melyeknek a női szív örül.
Aladár is gondolt ki ilyen ajándékot mostoha leánya számára.
Az esküvőt megelőző estén bevezette a családhoz Gyuriczát.
Egy irattekercs volt a fiú kezében.
És az eddig bikacsnémának ismert gyermek bátran kiállt a szoba közepére s arról az iratról egy üdvözlő verset olvasott fel Piroskához, értelmes szavalással, verset, a mit ő maga írt és fogalmazott. Ő, az eddig néma gyermek!
Az volt az öröm, az elragadtatás!
A világnak nincs akkora gyémántja, mely azzal fölérne. Soha menyasszonynak ily drága kelengyét nem adtak. Élő testvérét, kiben feltámadt a lélek! Feltámadt és világít! Beszél már: kérdez és felel.
Hogy ölelik mindannyian! Anya és nővér. Egymás karjai közül ragadják ki: elhalmozzák csókjaikkal. Drágaságnak, angyaluknak nevezik.
Aladár csendesen mosolyogva nézte ezt a paradicsomi jelenetet.
A fiú, a mint az ölelő karok közül kiszabadult, odafutott a mostoha apjához, annak a nyakába borult s megcsókolta az arczát. A fiú tudta, hogy annak köszönheti a lelkét. Mennyi munkájába, kísérletébe, leleményességébe került annak, a míg legyőzte a lelkét fogva tartó varázst. Erre aztán a feleség is odament Aladárhoz s átölelve annak bozontos fejét, megcsókolta az ajkát. Ez volt az első csók egybekelésük óta.
A gyermek tapsolt örömében és kiáltozott: «Édes apám! Édes anyám!»
De régen várták tőle ezt a szót!
– De hogy már verset is tud írni! – csodálkozék az új családtag. – Hisz egy év előtt még a betűket sem ismerte!
– Lángesze van, – mondá Aladár.
Minden tekintet az elhunyt apa arczképe felé fordult.
(Látod-e ezt? Hallod-e ezt?)
A szellem bizonyára látott és hallott mindent.
Piroska újból meg újból elolvasta az üdvözlő költeményt.
– Ez az ő írása! Ezek az ő szavai! Ezek az ő gondolatjai!
A vőlegény tanár kitalálta menyasszonya óhajtását.
– Kedves apósom! Teneked ezt a csodagyermeket énnekem kell átadnod, hogy tehetsége kifejlesztéséről tovább gondoskodjam. Nekem ez a szakbeli hivatásom.
– Beleegyezem, – mondá Aladár.
– Akkor Gyuricza velünk jön! – szólt örömtől repesve Piroska s ölébe rántotta a fiút.
– De én komolyan teszem az ajánlatot, – mondá a tanár. – Elvállalom a törvényes gyámatyaságot.
– Én szintoly komolyan egyezem bele s rögtön bizonyságát adom.
Azzal az íróasztalához lépett, annak a fiókját kihúzta s onnan kivett egy ötpecsétes levelet, azt odanyújtá leendő vejének.
– Ime, átadom az írói segélyegylet által megküldött évi nevelési díjat; éppen most kaptam meg.
– De én azt sem fogadom el. Én csak a fiút viszem el. A nevelési díj maradjon itt.
Ezt meg Aladár nem akarta elfogadni, s e felett támadt erős vita a két nemes lélek között, a miben az egyedül illetékes édes anya döntött.
– De én nem adom oda a drága magzatom, hogy tőlem elvigyék. Most, mikor a szavát hallhatom, a mikor mindennap beszélhetek vele. Ha mindjárt a khinai császár kérné is tőlem.
Íme, ilyen nagy értéke lett a Gyuriczának, a ki még egy év előtt siralom és szánalom tárgya volt az egész családra nézve.
Végre aztán abban állapodtak meg, hogy a Gyuricza marad Aladár apjánál magánnevelésben, a míg el nem éri tantárgyaiban a humaniorákat, akkor aztán átveszi őt további kiképeztetésre a sógora, s a vidéki főiskolában fogja végezni tanulmányait.
Ez így folyott rendén valami hét évig. Az írói segélyegylet választmánya minden tanév végén megküldte a neveltetési járulékot az ifjúnak, a minek fejében ő is elküldte a tanárai által kiállított iskolai bizonyítványait a választmány elnökének. Azok mind kitűnők voltak.
Egy évben aztán, a mikor az egykori néma fiú már húsz éves lehetett, az a meglepetés érte a választmányt, hogy a neveltetési összeg visszaérkezett, Györgynek egy hálálkodó levele kíséretében, melyben megköszöni az eddigi segélyezést; de a legutóbbi küldeményt visszaküldi, miután olyan állást kapott, a melyben saját emberségéből fentarthatja magát.
Ez is egyetlen eset, melynek párja nincs.
Hol van az a húsz esztendős diák, a ki egy nevezetes összeg pénzt, mely őt jogosan megilleti, melyet számára szabályszerűleg megszavaztak, visszaküldjön a jóltevőjének azzal a kéréssel, hogy fordítsa azt más szűkölködő felemelésére: ő már meg tud élni.
Ebben a fiúban nemcsak lelket tudott támasztani újjáalkotó gyámapja, hanem jellemet is tudott neki adni.
S az ilyen csodatevő embert nem nevezik ki a szentek közé.
Legalább az írótársak konklávéján legyen beatifikálva.