VILÁGTEREMTÉS.
Régóta folyik a harcz a Hit és a Tudás között. Nevezzük őket classicus nyelven Religio és Philosophiának.
A Philosophia nyomul előre; hódít, támad, ostromol, tért foglal, új fegyvereket használ. Tábora hatalmas szövetségeseket számít. Vele van az Astronomia, a Geognosia, a Physica, a Mathesis, a Logica. Tételeit igazolják a napok és tejutak, s az ásatag ősvázak és az élő molluskok, tanuja minden, a mi él és meghal.
De a Religio tábora az emberiség százmillióinak lelki érzülete. Egyedüli erőssége a Traditio, de az hatalmas vár. Tanuja minden, a ki hiszi a feltámadást, az új életet. Törvényein alapul az emberi társadalom, a család, a haza.
Rég elmúltak az idők, a mikor még a világi hatalom pallost, bilincset, máglyát adott harczi eszközül a Religio vezetőinek. Galilei nem görbíti meg a térdét, hogy megtagadja tanait a föld forgásáról, a máglya nem hamvasztja el a kételkedés hirdetőit többé.
A Religio azt hirdeti: «A ki hisz, idvezül».
A tudás egy kérdéssel felel: «Hol»?
Ma már kathedrából hirdethetik a kételkedést, s a tagadásnak iskolája van. A Philosophia ráolvassa a hivő emberre a tudás tételeit. «Mit képzelegsz te abban a csalhitben, hogy te vagy a világ ura, mikor maga ez a te világod, melyben uralkodol, nem egyéb egy kipattant szikránál, mely még nem hamvadt el egészen, melyet a szomszéd nap lakói meg nem látnak? A napod maga sem egyéb, mint egy porszeme a nagy tejútnak, s a föld, mely szült, csak olyan édesanyja a féregnek, mint neked, a kit el fog temetni. S még azzal hizelkedel magadnak, hogy neked lelked van, különb, mint a tengeri kagylónak, melynek nincs látása, mégis házat épít gyöngyökből, drágakövekből, s ezzel a lélekkel keresed az Istent, a míg élsz, s új világot követelsz a lelked számára, ha meghalsz. Hol keresed azt? Az astronomia nem vezet utadra, a legközelebbi bolygóban, ha laknak emberek, azoknak más arczuk, alakjuk van, mint neked; s ott is anyától lehet születni, s hogy akarsz oda eljutni? Ha fajsulya van a lelkednek, a föld vonzóereje visszatartja. Ha nincs, elemeire oszlik. Ha köneny a lelked, feljuthat az athmosphaera felszinéig, tovább nem; ha éleny: megég; ha széneny: leszáll a földre. Erényeidet őrzöd, jótékonyságot gyakorolsz, abban a hitben, hogy majd ezért a túlvilágon megjutalmaznak? Mi jutalmat vársz? Imádkozol, s kihez, kihez? A nagy Teremtőhöz, a ki naprendszereivel van elfoglalva, s azt kivánod, hogy «perelj uram perlőimmel», s hogy kedvesen fogadjon, meg akarod vesztegetni lantban, hegedűben, czimbalmi zengésben. Imádkozol ellentétekért. Két ellenséges hajóhad szemközt áll, ütközetre készen, mind a kettőnek a harczosai ugyanahhoz az Istenhez zengenek zsolozsmákat, hogy fegyvereiket segítse győzelemre. Melyiket hallgassa meg? S mikor az ütközet eldült, az égő, az elsülyedő hajók láttára, a haldokló tömegek kínordításai közepett a győztes fél «Te Deum laudamus»-t énekel, s felhívja az Istent, hogy gyönyörködjék a művében. S nem éred be vele, hogy magadnak menyországot igérsz, az Istenfélőnek, hanem poklot is teremtesz az Isten ellen vétők számára; holott a pokol létezését kizárja a logika. Hisz a Sátán nem büntetheti meg azokat, a kik az ő hívei voltak, s az ő örök ellenfele, a Jehova ellen vétettek. S az egész túlvilágról való hitet megdönti a tudás. Igenis elkövetkezhetik az itélet napja erre a kis ködös planétára, melyre a te nagy világod van fölépítve, ha egyszer egy útját tévesztett üstökös beleütközik; de akkor a darabokra szakadó földkéreg s annak a kiszabadult belső lávái és gázai úgy összekevérednek az üstökös alkatrészeivel, hogy azokban a Te hamvaid feltámadásra nem juthatnak. A túlvilágról, a jövő életről több tudata van annak a górcsövi parány kukacznak, mely az almafa idei levelén petéjéből kimászva testvéreivel együtt vékony selyemszállal hozzákötözi a fa reketyéjéhez bölcsőjét, a falevelet, hogy a halál ellen, a tél ellen megvédje magát; az már jobban tudja a feltámadás titkát, mely neki majdan szárnyakat ad, mint te: a természet királya!»
Ezt hirdeti a Philosophia.
Ezzel szemben emeli fel glóriás fejét a Religio.
«A te erősséged a tudás, az én erősségem a hit. A te várad a csillagász-torony, az enyém a templom. Neked könyvtárak segítenek, nekem csak két könyvem van: az Evangelium és Mózes Szent Irása. Tied lehet az egész világegyetem; de enyém a száz milliók lelki világa. Enyém az ország, a hatalom és dicsőség. Te felállítod azt a tételt, s bizonyítod adatokkal, hogy az az egész nagy világ, melynek teremtője egy mindenható Isten, maga sem egyéb, mint egy szikra a végtelen világegyetemben, s az ország, a hatalom és dicsőség, a mit elvadult elmék az istenre rákényszerítettek, egy elenyésző semmi. Te megtagadod, hogy az emberek sorsát mennyei akarat intézi, s az országok fejlődéséről van, a ki gondoskodik. Én bizonyítom, hogy ez a világ a maga történetével, alakulásával, nagyobb csodája Istennek, mint a napok tömege. S az ember testben és lélekben nagyobb remekműve az Alkotónak, mint a Zodiacus összes csillagai. Van-e a napoknak lelke? Tudnak-e a csillagok az Isten létéről? Isten csak ott van, a hol ember van, s a hol ember van, ott mindenütt ott van az Isten. Állat, növény, földkérgen áttörő szikla mind él; de Istent nem ismer. S ha Istentől megfosztjátok az embert, hová lesznek az imádat dicsfényes alakjai? A megváltó Jézus keresztre feszített alakja egyenlővé lesz-e a mikroskopikus ázalaggal? Mózes, a nagy törvényhozó egy nagy csalóvá sülyed-e alá, hogy elfelejtessék? És a Boldogasszonyok, kiknek képeit a családok szentélye őrzi? Ha az oltári alakoktól meg tudnátok fosztani a hivők milliárdjait, nagyobb pusztítást követnétek el, mint a fekete halál és az özönvíz.»
De a hit nem hagyja magát kémiai alkatrészeire szétszedetni. A hol csak emberi szenvedés, vágy, törekvés van, együtt él vele a hit. Az anya szívébe, ki beteg gyermeke ágya mellett virraszt, az imádság hozza meg a vigaszt, s az aggódó kebel fohászát nem cseréli fel azzal a tudományos adattal, hogy a korall, mit gyermeke nyakára fűzve hord, csak olyan élő állat, mint az ő magzatja. A menyasszony, ki messze elszakított szerelmese visszatérteért könyörög, nem hagyja imáját félbe azért, hogy a kettős csillagok körforgásának elmélete immár megoldatott.
A templom megtelik a zsolozsmától, a mit ezer érző kebel összhangoztat: «Erős várunk nekünk az Isten.»
S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni? Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőművészetben, építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál?
Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságába vetett hitét leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére? Miért fosztanátok meg a haldoklót a halál békítő túlvilág-hitétől? Miért rontanátok le sírjaink fejénél a márványt, a «Feltámadunk» felirással?
Hát ez a ti egész világi és társadalmi létezéstek egész lényegében nem azokon a törvényeken alapul-e, melyeket a Religio adott az emberiségnek?
Nem a hit alapította-e meg az istentől kiadott parancsolatokban a családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön helyett magas hivatást tűzve ki czéljául.
Lerombolhatnak a tudás emberei mindent, a mi szent volt, csak azt az egyet nem, a szerelem szentségét.
Így szól a Religio a Philosophiával szemben.
A harcz nehéz, eldöntése nagy feladat.
Kell az ellenfelek közé egy békebirónak jönni.
Mondjuk talán Koronatanunak.
Ki lehetne az más, mint a Poézis?
A Poézis feladata lehet a tudás, a hit és a Phantasia közreműködésével megvilágítani a Világteremtés nagy mysteriumát.
IGAZOLÁS.
De hát mi joga, – de különösen mi oka van a Poézisnek beleavatkozni a Religio és Philosophia közötti vitába?
A jogot és okot az élet, a társadalmi mozgalom, a gyakorlati alkalmazása az elvi tanoknak szolgáltatják hozzá.
A szoczializmus manapság már egy hatalmas tényező a közéletben. Híveinek száma tábor, hite meggyőződés; nem kerüli a harczot. Szövetségese a Philosophia. A Philosophiából meríti hitvallását, alaptételeit. Küzdelmi világa a társadalom, a politika.
Ha az ember egyenlő az állattal, miért legyenek az emberek egymás között nem egyenlők? Ha a lelkünk nem különb a kukaczénál, adjátok meg nekünk is a kukacznak a szabadságát. Ha nincs túlvilág, nincs menyország, ne biztassatok bennünket azzal, hogy majd a túlvilágon, a kik itt utolsók, azok lesznek az elsők; mi egyformák akarunk lenni. Ne biztassatok bennünket örök üdvösséggel; a mindennapi szükségeinket elégítsétek ki. Mi dolgozunk, fáradunk, küzdünk: a kiváltságosak élveznek, boldogulnak, ránk nehezednek. Mi szolgálunk fegyverrel, vérünket áldozzuk a hazáért, s nincs szavunk a haza sorsának intézésében. Ha a föld maga is csak egy porszem a világban, hát akkor a haza micsoda? Milliárdokat adózunk; – hideg szobánk, kemény fekhelyünk, száraz falatunk, foltos ruhánk hirdeti a haza dicsőségét; de ha ez a hazaszeretet maga is csak egy csalkép? A nemzetiség nem más, mint a tömeg önzése; hát akkor a tömeg parányait ne vezesse az önzés? Törvényetek azt mondja, hogy ne kivánd azt, a mi a felebarátodé. De hisz a társadalom sommitásai mind azt kivánják, a mi a felebarátjuké: egyházfők, uralkodók, országnagyok, birtokosok, kereskedők, részvénytársaságok, művészek; mindenki, a kinek valamije van, kivánja, elszerzi a másét, hát csupán azok, a kiknek semmijök sincs, ne kivánják a másét? Azt mondjátok: a föld édesanyja gyermekeinek. Hát csak a munkásnak mostohája?
Így beszél a Philosophia. S következetességét nem lehet elvitatni. A Religio sem mondhat elléne. Evangeliumának alaptételei: «Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. – Oszd meg a vagyonodat a szegényekkel.» – Ezekkel a tanokkal tehát ki kell egyeznünk. De vannak tanok, a mik ezeken túltengenek: az anarchia tanai. Ennek a hívei nem alkusznak.
Ezek azt hirdetik: ha nincs menybéli hatalom, mi szükség van földi hatalomra? – Ha ellehet a világ Isten és angyalok nélkül, miért ne lehetne el királyok és kormányzat nélkül? A birtok tolvajság. A tolvajság ellenben szerzési mód. Minek a biró? Legyen mindenki a saját birája. Minek a templom? Minek a pap? Minek a törvény? A mi nekem jó, az a jó: a mi másnak rossz, az nem rossz. Egy eszme van, a mi vezet: az a nihil. Mindenki senki; minden lét semmi. A házasság rabság; a szerelem kutyaérzés. Állatok vagyunk.
Ez mind Philosophia.
Ellenség, a ki ellen a hatalom, a kormány, a társadalom nem tudja védeni magát.
Ezzel szemben áll a Religió, a hit. Mind a két tábor elférne egy kerek téren, akkorán, a mekkorát a názáretbeli Isten-ember töviskoszorúja körülkerít.
«Ő» a szeretet vallását hirdette; hogy lett belőle a gyűlölet kultusza?
A Philosophia és a Religio két ég-szülötte angyal; a fanatizmus ád nekik szarvakat és sárkány-szárnyakat, lesz belőlük Hierarchia és Anarchia.
Látjuk a működésüket az egész czivilizált világban. Róma, Páris, Bécs, Kisenev beszélnek munkáikról. (Hát mi nem érezzük a tőrdöféseiket, mérgezett nyilaikat?)
Hol fog ez végződni? Tudjuk, hogy özönvízelőtti megelőzőink, a hosszúfejű kétlábonjárók emberevők voltak. Nem messze vagyunk tőle. A statisztika mondja, hogy kilencz millió a száma azoknak a földlakóknak, a kik emberevők, a kik az őserdeiken átutazó idegen láttára örömmel kiáltanak fel: «Hús! Hús!» Hátha doctrina lesz ebből a felfogásból! Hátha elterjed, mint politikai tan, a czivilizált világban! Hisz ez a legegyszerűbb megoldása volna a világot mozgató kérdéseknek. Ellenség van elég, a ki nem tart velünk, együk meg! Eddig csak dúvadnak hirdette az embertársat a művelt világ, a kit megölni dicsőség; hát ha egyszer elismeri, hogy az ember hasznos vad, a kire vadászni jó? A leviathanok harczának ez lesz-e a kiegyenlítési módja?
Nem hozhatná-e meg a kibékítés szellemét a Poézis, világot derítve a kaosz fölé!
Megkisértem a világteremtés nagy művét láthatóvá tenni.
Nem áltatom magamat azzal, hogy győzni fogok. Mi az én gyönge szavam a tradicziók és aspirácziók ellenében? Ki érti meg? Magyarul irok, s ha saját hazám népei megértik is, azt fogják rá mondani: bolondság! Fantazmagoria! De azért czélom világos. Egy általam nagyrabecsült házaspárnak az élettörténetét bocsátom előre. Hedvig és Kázmér a nevük, a legfelsőbb tizezerhez tartoznak, a társadalom sommitásai közé. A nő deli szépség, a férfi egy dalia. Fiatalok és testileg-lelkileg épek. Szeretik egymást, vagyonilag függetlenek; birtokuk fényűzésre jogosít. A nő sokoldalú tehetség: fest, csendképeit magasztalják, művészileg játszik a zongorán; költeményei meghatók; a férj tudományos akadémiák tagja, praktikus tudományfejlesztő a felfedezések terén. Semmi szenvedély nem háborítja házaséletük tiszta nyugalmát.
És azért mégis boldogtalanok. A nő vallásos a vakbuzgóságig; a férj szabadkőműves.
Sorompót vet közéjük a hit és a tudás.
A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy üléseiről, és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes «separatio a thoro et mensa». A nő, mikor reggeli órában a roratera indul, gyakran találkozik a férjével a kapuban, a ki akkor vetődik haza a szabadkőművesek gyüléséből, vagy a lapja szerkesztéséből.
A mi az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem birnak kiegyezni. A nő a páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket, mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket.
Ez a szív két ellentétes mágnes-polusa, mely vonz és eltaszít.
Ilyen egymást eltaszító szivek vannak a világon sokan.
Azoknak a számára írtam én meg ezt a munkámat. Vajha sikerülne! Elmondtam a házastársaknak a munkám irányzatát. Mindketten erős kétkedéssel fogadtak.
– Én nem hagyom a hitemet magamtól elvitatni, – mondá a nő. – A mi Szentírás, az az én lelkemnek a nyugodalma. A földet elvehetik tőlem a tudósok; de az egemet nem hagyom elvenni.
A férj pedig így fogadott:
– Én pedig kinyilatkoztatom, hogy holmi költői mesékkel, spiritiszta viziókkal nem hagyom magamat kielégíttetni.
– A valót fogja keresni a fantáziám.
– Állok eléje. Tehát kezdjük az elején.
«Hat napokon teremtette a Mindenható ezt a világot!!!»
S mintha fegyverül akarná használni ellenem, kezébe vette a természettani gyűjteményéből az anthrakoterium állkapcsát, mely kőszénné volt válva.
Hozzákezdtem…
– Igen is: hat napokon teremté a Mindenható a világot, mint az Irás följegyzé; de azok nem a mi földi napjaink szerint számíttatnak, hanem a világegyetem napja szerint, a míg az egész mindenség álló csillagaival, tejutjával, csillagködeivel, központja körül egyszer megfordul, s annak az időszámítása a mi napjárásunk szerint százezer esztendő. Emberi tudomány, távcső azt meg nem fejtheti, mert egy emberöltő nem képez többet e világnapban egy másodpercznél, s Földünk átmérője, mely a parallaxist meghatározza, egy megmérhetetlen parány.
ELSŐ NAP.
A központi égi test.
– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Sirius?
– Nem a Siriust tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt, melyet a csillagászok régóta ismernek s úgy neveznek, hogy «szenes zsák». Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleskópok. Egyedül ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. Ott tehát egy önfény nélküli égi testnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint a mi földünk, s roppant vonzóerejénél fogva maga körül forgatja a napok milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó foltját. Ez a világteremtés központja.
– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.
– Valamikor, az emberi észtől utólérhetetlen kezdetben valamennyi égi tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő «legyen világ!» szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló csillagok, tejútak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.
– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.
– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, ujraalkot, eltörli a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy «természet».
– S mi tartja fenn ezt az óriási sötét tömeget álló helyén?
– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy «szabad tengely». Bir ezzel minden égi test, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely maga körül forogtában egyúttal körben kering. Ekkor egy kemény tárgyat (egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele összeütköző tárgyat. És a «szabad tengely» elméletével meg van czáfolva a földi kataklizmák hivőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja darabokra törni a földtekét, s az idézi elő az itélet napját. Az üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze elhajíttatnék a világürbe a találkozásnál. Úgyde nem is bir szilárd kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a maga atmoszferája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt lapdát. Ezzel a világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék: «Dies irae, dies illa Solvet sæclum in favilla». Nem égünk el. Ilyen szabad tengely tartja örök forgásban a központi égi testet.
– S mi czélja lehet ennek a sötét égi testnek a fentartásával a Mindenhatónak?
– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban. Egyszerre több nap világítja meg a központi égi test felszínét, s azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet óriási, tömérdek; virág és gyümölcs egyszerre nyilik, egyszerre érik, lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. Tejet, mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.
– Ez tehát valóságos Paradicsom.
– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.
– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?
– Az üdvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és megelégedés. A roppant nagy égi test elég nagy arra, hogy a kerek világ minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szivűek elférjenek rajta.
– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?
– Azt majd elmondom a munkám végén, a hol az emberről és az emberi lélekről lesz szó.
– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?
– Tudom.
– De reális, vagy annak elfogadható alapon?
– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a különbséget lélek és lélek között.
Most a nő szólalt meg:
– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek halhatatlanságában?
– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.
Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.
Folytatom.
– Tehát a világteremtés első napján, a mikor a nagy alkotó létrehozta az ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusa élők nélkül maradt: a szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.
Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.
Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.
Mi maradjunk csak a mi világunk terén. A kit szabad képzeletünk kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.
Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, a mit mi földnek nevezünk, lények jőjjenek létre, a kiknek hivatásuk leend a paradicsomot benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát teljesítsék.
– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.
– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, a mit egy élő teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, nem létezik, akkor a tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem léteznék az az egész világ, mely a tenger szine fölött van, mert nem látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja az emberét, egyetlen összecsapásával éles medenczéinek kettévágja a közétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszinére, ott megfordítja a csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót, vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban; de arról nincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriás alak, vitorlás, evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele; mert nem látja; a napot sem látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot; Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja, kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket szellememmel, tudásommal; látom a napfoltokban és a napfáklyákban; látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben; maga a tudomány tanuskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit isten annyiszor kiszabadított nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.
… A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.
MÁSODIK NAP.
A megolvadt földgömb.
A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égi test. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett egy esztendőt.
Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kisérlettel láthatóvá teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömb alakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálczát szúrnak keresztül, melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Ime az olvatag planéta a maga tengelyével.
A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot vesz föl (a milyen a mi földünk valósággal).
A lágy gyurma lassankint az egyenlítője körületén erősen kidudorodik, karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja paralell futását az elhagyott gömb körül.
Ime a Saturnus kettős gyűrűjének a kimagyarázása.
– E szerint a Saturnus még most olvadt állapotban van!
– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a nap-szellem segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A nap-szellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból, melyből egy új planéta lett, melyet mi Uranus névvel jelezünk. Ez a tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket; a lávából hömpörödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.
A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének engedelmeskedve, lehullott a földre s lett belőle tenger.
Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha a nap-szellem működése ismét érezhetővé nem lett volna.
Az Uranus izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó hidegség állt elő az egész naprendszerben, a mitől a föld felszíne egyszerre szilárd kérget kapott s megszünt saját tűzfényében világítani. A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerinczei előtolásával tanusíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az Apenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg, mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlíthatott a mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek; körülöttük jégövek, havas hegygerinczek.
Valami élet csak a tengerek fenekén lehetett, a miről tanuskodnak a kővévált csigák, kagylók, és tanuskodnak a korall-szigetek, miket a féreg-világ autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények alkották a legelső szigeteket, a mik a tengerekből felmerültek. De a kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag; azokat megszülte a forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel melege forralta a vizeket. S minthogy a hegylánczok s a tűzhányók kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is, annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a mostani. A vulkánok a tüzön kívül gázokat is löveltek fel a magasba, s az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet «föld»-nek nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.
HARMADIK NAP.
A ködcsillag.
A tűzön, vizen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek, a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot; az állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte, sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik; de az a nap visszfénye volt a felhőburkolaton. Úgy tündöklött a mindenségben, mint egy elsőrendű csillag.
Ellenben magára a föld szilárd felszinére a nap fénye nem hatott le soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt hajnalhasadás; éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De nagyobb élő állatok is sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a Salpák, Vénusövek, Medúzák. Kinek világítanak? Hisz a forró tenger minden szülötte vak. A nyolczszeműt már új korszak szülte, együtt a halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?
És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat lövelnek fel az égre; és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárványként hidalja át az eget; alulról világítva fel a felhőboltozatra.
Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros. Magasabb élő lény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáczió elcsenevészne benne.
Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik; azt védi a maga ege, zöld ég, a tenger boltozata.
A tengerfenék termékeny. A mi hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger fenekén hinárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.
Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbbé: időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója annak a katasztrófának, a melyen a földpályán keresztül rohanó Uranus a föld tűzövét szétrobbantotta.
E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta saját körfutását s évenkint ugyanazon napon ismét összetalálkozott az anyaplanétával, a Földdel.
Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas, melyet a földi légkör nem bir szabad tengelyénél fogva eltaszítani; de surolásánál fogva meggyujt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával jelöli útját az égen. A Föld tovább taszítja azt a világürbe: de ha vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre; de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között megkezdődik az égi háboru. Valóságos égszakadás. A villanynyal terhelt felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem állaná.
Cyclonok támadtak, szélforgatagok, a mik óriási víztölcséreket szívtak fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót eloltotta a víztömeg; de nemsokára mint gőzgomolyt lövelte az vissza, rést ütve a felhők között, s perczekig eget nyitva a leömlő napsugárnak, mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.
Aztán elcsendesült minden; a Föld visszanyerte általános uralmát ismét; a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be a mindenséget.
Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.
Várta a csillag feljövetelét.
A földlélek ki volt fáradva; a belső tűz lelohadt; az egész golyó egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot. Parancsszava szólt a napléleknek.
A földtekét fel kellett szabadítani felhőéjéből.
Az én hallgatóim belenyugodtak a leirásba. A természettudomány nem mond ellent a Szentirásnak. A vassá vált helixek, a márványnyá kövült solariumok tanuskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint a hogy ura most az ember – egy világ-nap lefolyásáig.
Jelen voltak az őstanuk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje kezébe.