A FÉRJ KABÁTJA.
Baltaváry Tihamérné a szép deczember hónapot Nizzában töltötte. Akkor virágoznak javában a sárga violák a Promenade des Anglais szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az idegekre; a fiatal nő egészen helyreépült neuralgiájából, a mióta a Riviera ege alá menekült. A férje alig fog ráismerni, ha a tél elmultával hazakerül Budapestre.
Maga Baltaváry Tihamér nem kísérhette el nejét a Rivierára: őt lekötve tartják hivatalos teendői. Több részvénytársaságnál igazgató-tanácsos, a hol szükség van a közreműködésére: az igazgatói osztalékok szép jövedelmet biztosítanak számára. (A letett részvények a felesége vagyonát képezik állampapirokban, a melyekre nézve szabad rendelkezési jog van adva a férjnek: ő küldi Nizzába a felesége után az esedékes szelvények értékét.)
Épen ilyen értékes tartalmú levelet várt hazulról az asszony.
A helyett kapott egy táviratot a budapesti rendőrhivataltól, melyben tudatják vele, hogy Baltaváry Tihamér öngyilkosságot követett el. Felső kabátját ott találták a lánczhíd oszlopánál, és annak zsebében egy levelet a feleségéhez, melyben bocsánatot kér tőle iszonyú elhatározásáért. Kétségtelen, hogy a Dunába ölte magát.
A kétségbeesett asszony rögtön utazott haza Budapestre.
Nagy fájdalmára igazoltnak találta a gyászos tudósítást.
A rendőrségnél megmutatták neki a kabátot és a levelet. Az a férje kabátja volt és a férje kézírása.
Azután kivezették a lánczhíd-oszlophoz, a hol a levetett kabát találtatott.
Lenézett a Dunába. Az most zajlott. Széles jégtorlaszok törtek meg harsogva az oszlopok szögletein. A Duna nem ad most feleletet. Rövid időn meg fog állni a jég, a téli pánczél fel nem szakad tavaszig: addig hasztalan minden keresés, tudakozódás. A jéggé meredt folyam nem adja ki a halottját. Várni kell az olvadásig.
A rejtélyes eltünést más bajok is kisérték.
A hátrahagyott levélnek utolsó sorát nem közölte az asszonynyal a rendőrségi távirat – gyöngédségből. Ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni.
Ez volt a tartalma:
«Börzeveszteségek juttattak tönkre.»
Mennyiben volt e tönkrejutással a nő vagyona is érdekelve?
Utána jártak. Nagy volt a veszedelem.
A hitves vagyonát képező állampapirok, melyek többféle intézeteknél letétbe voltak elhelyezve, mindannyian közjegyzői megerősítés mellett át voltak írva idegen névre, mellékelve hiteles másolatban a nőtől adott felhatalmazás, melyben a férj felszabadíttatik a nő értékpapirjaival szabadon rendelkezni.
Az új név viselője volt Mister Elias Smitt.
Ki ez az Elias Smitt? Ki látta? Ki tud felőle hírt mondani? Senki sem birt egy szó tájékoztatást se adni.
A jogtudósok véleménye szerint annak a tulajdonába mentek át az értékpapirok.
A nyilvános intézeteknél nem hiányoztak a lemondási levelek, melyekben Baltaváry az igazgatósági hivatalait rendelkezésre bocsátja. Dátumuk az öngyilkosság napja.
Rendes észjárás szerint azt lehetett következtetni, hogy ez a Smitt azonos azzal a játékos ellenféllel, a kinél Baltaváry a maga és felesége vagyonát elvesztette. Tehette ezt a bécsi börzén, a hol az emberek nem ismerik a közéjük tévedt idegent.
Hirlapi felszólításra nem jelent meg Mister Smitt.
Üzérkedési pert kellett volna ellene indítani, de nem lehetett megtudni, hol lakik.
No de sebaj: majd előjön, a mikor a részvénytársulatok tavaszi közgyűléseiket megtartják s a nyereményosztalék felett határoznak. Egy negyedmillió értékpapir szelvényeit nem fogja ott hevertetni.
Ez az idő is eljött, a nélkül, hogy Mister Elias Smitt jelentette volna magát. Az intézetek aztán a részvények után járó kamatot addig a napig, a melyen az átiratás történt, kifizették az özvegynek, valamint a lemondás napjáig megillető igazgatótanácsosi jutalékot: a többire nézve az intézkedést felfüggesztették a bonyolult ügy tisztázásáig.
Ezalatt a Dunáról is eltakarodott a jég, a feltisztult folyam mentén meg lehetett indítani a tudakozódásokat, Az özvegy nem kímélt költséget és fáradságot, hogy eltűnt halottját feltalálja. Mind hasztalan volt.
Fél év is elmúlt már a rejtélyes öngyilkosság óta.
Baltaváryné feladott minden reményt, hogy férjét halva is feltalálhassa.
Azalatt minden nap elővette férjének a lánczhídon elhagyott kabátját s órákig elbeszélgetett hozzá. Álmában aztán a kabát megelevenült és választ adott, a mit a nő híven feljegyzett naplójába.
Házi orvosa komolyan figyelmeztette:
– Asszonyom, ha ön ezt a kabáttal való lélekidézést folytatja, bele fog őrülni.
– Hát mit tegyek?
– Ajándékozza el ezt a fatális felöltőt, mely örökösen a multakra emlékezteti.
– Kinek adhatnám?
– Igaz, hogy az ilyen ajándéktól fél minden rendes eszű ember s nem örömest ölti azt magára. De hát vannak meghibbant eszű emberek, szükölködők, a kiknek a meleg bunda jól fog esni, a kik nem féltik a lelküket attól a másik lélektől, a mi ebben lakik: vigye el ön ezt a kabátot az őrültek házába s ott ajándékozzon meg vele valakit.
Az asszony megfogadta az orvosi tanácsot s még aznap kikocsizott a Lipótmezőre, magával víve a férje kabátját, melynek oldalzsebébe nem mulasztott el néhány darab pénzt eldugni. Annak is hadd örüljön majd a szegény bolond.
Jelentkezett az igazgatónál. Elmondta neki, hogy a férje kabátját szeretné valami elmebajosnak átadni, a kinek arra szüksége volna.
– Oh, ez az ajándék nagyon alkalomszerű lesz, – mondá az igazgató. – Van az elmebetegeink között egy, a kinek az a rögeszméje, hogy ő azért került a bolondok házába, mert a télikabátját levetette; elmondja, milyen volt: szilszkin galléros, rókamál béléses; ha ő azt visszakaphatná, mindjárt meggyógyulna.
– Vezessen ön hozzá.
– Nem fél az őrültek látásától?
– Lehet-e nekem egyáltalában valamitől félnem?
Az igazgató végigvezette a folyosón a nőt a legvégső ajtóig, ott megállt s a kulcsárt szólítá az ajtó felnyitására.
Az ajtóra függesztett táblán e név volt olvasható: «Smitt E.»
A nő megdöbbenve szólt az igazgatóhoz:
– Ez az elmebeteg ebben a szobában Smitt?
– Nekünk ez alatt a név alatt adták át az eddigi felügyelői; de meg ne tessék őt ezen a néven szólítani; mert annak a hallatára egyszerre kitör rajta a dühös őrjöngés, úgy, hogy kényszerzubbonyt kell ráhúzni.
– Különös, hogy Smittnek hívják.
Az ajtó feltárult, s elébb a felügyelő lépett be rajta, azután az igazgató; utoljára a gyászruhás nő.
A beteg az ablakon nézett ki s háttal volt a belépők felé fordulva. A léptek hangjára szemközt fordult, s erre a nő öröm és rémület hangján sikoltott fel:
– Ez az én férjem!
S azzal eldobva a magával hozott kabátot, odarohant a beteghez.
Az nyavalyás reszketéssel rogyott az asszony lábaihoz, átkarolva annak térdeit, s arczát ruhája fodrai közé temetve, zokogva hörgé:
«Megbocsáthatsz-e nekem?»
A nő ráadta a téli kabátot, mire a férfi tetőtől talpig csókolá. Most már nevetett. Meg volt gyógyulva.
De hogy lett Baltaváry Tihamérból Smitt Elias?
*
Miss Jezabel Burrit feltünő szépség volt, énekben és tánczban művésznő: az egész világ ismerte és imádta. Amerikai nő volt. A közönség úgy hítta, hogy gyémántkirálynő. Mikor a színpadra kilépett, csak úgy szikrázott rajta a sok karbunkulus. Még a topánkájának a gombjai is mind solitairek voltak, s azokat látni lehetett, mert táncz közben a szeméig emelte: valószínűleg azért, hogy bebizonyítsa, miszerint ezeknek a ragyogása még kápráztatóbb, mint a brilliántoké.
Behódította már az egész világot, utoljára Budapestre is elvetődött: itt is diadalokra talált. Az útcza is jól ismerte, elegáns fogatáról, melyet maga hajtott: két ló egymás elé fogva. Künt lakott a városligetben, számos hozzátartozóival. Volt társalkodónője, titkárja, komornája, inasa, szakácsa, kocsisa: maga elfoglalta az egész nyaraló villát. Ott fogadta előkelő látogatóit.
Azok közé tartozott Baltaváry Tihamér is.
Alkalma volt rá: a feleség távol a Rivierán üdül, a férj szalmaözvegy, s ez az állapot bizonyos kiváltságokkal jár.
S az istennők azért járnak a földön, hogy a halandókat boldogítsák. S az istennők vétke dicsőít. Az nem bűn, az nem szégyen.
Aztán az istennőkre nem kell féltékenynek lenni, az imádó bizonyos a maga dolgáról. Imádottja az egész világé. Meg lehet nyugodva.
Azok a brilliánsok, melyekkel a diva be van szórva, egyenkint mind énekelhetnének a velük együtt keletkezett fescenninákból, a hány, annyi szerelmi kaland; ha jókedvében van a diva, maga is elmeséli új imádója előtt korábbi játékait.
Csak beleszeretni nem szabad a divába.
És épen ez történt meg Baltaváry Tihamérral.
Annyira szerelmes lett Miss Jezabelbe, hogy elvesztette a lelkét.
A reklámrovat utolsó előtti fölléptét hirdeté a művésznőnek a budapesti orfeumban: Miss Jezabel visszautazik Amerikába.
Tihamér az előadás után haza kisérte a művésznőt városligeti villájába. Ez este számára lett fentartva a tündéri légyott.
Annyira voltak, hogy tegezték egymást.
– Tehát megmásíthatatlan szándékod, hogy visszautazol Amerikába?
– Már aláírtam a szerződést.
– Akkor én veled utazom. Kisérőd leszek.
– Megőrültél?
– Meg.
– Hisz neked itthon feleséged van.
– Azt özvegyasszonynyá teszem. Öngyilkosságot színlelek. Felsőkabátomat a lánczhíd oszlopánál hagyom s annak a zsebében egy levelet az asszonyhoz, melyben tudatom vele kétségbeesett elhatározásomat, az okával együtt: a börzeveszteségek tönkre juttattak.
– De hiszen neked itt nagy jövedelmű állásaid vannak.
– Azokról előre lemondok.
– És aztán miből fogsz Amerikában megélni?
– Szép vagyont viszek magammal. Az asszonyomnak van egy negyed milliója értékpapirokban, melyekkel szabadon rendelkezem felhatalmazás mellett.
– De hisz ez tolvajság lesz.
– Bánt az tégedet? Soha sem volt ismeretséged olyan imádókkal, kik olyan pénzt szórtak a lábaidhoz, a mely jajgat?
– Igazad van. Gyémántjaim nagyrészét defraudált pénztárak siratják.
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
A czinizmus nem ismeri a bűnt: az egy fajtája a filozofiának.
A házasságtörés meg a kasszafeltörés igen jól megférő testvérek; mondhatni «osztozó» testvérek. Azok előtt nincs törvény.
De egy törvényük mégis van: «ne hagyd magad rajtakapatni».
Miss Jezabel praktikus észjárású hölgy volt.
– Meggondoltad-e a dolgot? Öngyilkosságod hírére nőd azonnal haza fog sietni. Keresni fogja a rád bízott értékpapirjait. Megtudva, hogy azokat te vetted fel, egyszerre nyitjára talál az egész öngyilkossági komédiának; te megszöktél; a tengeralatti huzal megteszi a jelentést s tégedet a mint az Új Világban partra lépsz, hevenyében elfognak, mint szökevény tolvajt.
– Kieszeltem én ennek a megkerülését. Furfangos tervet főztem ki. Börzén játszottam nagy összegekben: ellenfelem, ki a fogadásoknál nyertes maradt, Smitt Éliás bankár. Az fogja átvenni az általam nevére átírt értékpapirokat.
– S ez a Smitt Éliás neked fogja azokat átadni?
– Én magam leszek az a Smitt Éliás.
– Nem birom kitalálni ennek a módját.
– Nagyon egyszerű pedig. Elváltoztatom az arczomat, az alakomat. Szőke hajam, bajuszom, körszakállam van. Hajamat kiborotváltatom a tarkóig, a szakállamat is állig, a bajuszommal együtt, a többit megfestem melanogénnal feketére. A hátamat kitömöm púposra, mankót szerzek s az egyik lábamat felkötve hordom. Így lesz belőlem Smitt Éliás.
Miss Jezabel felkaczagott.
– Pompás egy terv! S te mindezt képes volnál végrehajtani, azért, hogy engem kövess?
– El van határozva.
– Akkor ez bizonyítani fogja szerelmed nagyságát előttem s én háladatos leszek érte hozzád.
Tihamér sokra becsülte az igéretet. Egy istennő, a ki háladatos! Ez az Elysium csodája.
– De megállj csak! – szólt miss Jezabel. – Ennek a merész tervnek nehézségei vannak. Neked nagy óvatossággal kell eljárnod, hogy el ne áruld magadat. Először az átalakulásnál, azután az azonosság bebizonyításánál. Vigyáznod kell, hogy gyanut ne kelts. Szükséged lesz egy megbízható emberre, a kit terveidbe avass; a ki az arczodat átalakítja szakértő kézzel, azután elmegy veled a hivatalba, a hol útlevelet kell váltanod Smitt Éliás nevére s ott igazolni azonosságodat, végre egy fényképészt veled együtt felkeresni, a ki az elváltoztatott figurádat megrögzíti, a minek másolatait azután mindazoknak a pénzintézeteknek elküldöd, a melyeknél Smitt Élias meg fog jelenni az értékpapirok átvétele végett. Ilyen megbízható emberem nekem a saját fodrászom és parókacsinálóm, ki színpadi átalakulásaimban segédkezik.
Tihamér nagy köszönettel fogadta, kézcsók mellett, az eszes ajánlatot.
– S minthogy mindez időt fog igénybe venni, az itteni vendégszerepléseim idejét megtoldom egy héttel.
Ez az áldozatkészség meg már a kézcsóknál is nagyobb hálára volt érdemes.
És úgy lett megvalósítva az egész vakmerő szándék, a hogy tervezve volt.
A közbenjáró művésznői fodrász teljesen megértette a feladatát. Naponkint értekezett Tihamérral a titokban tartandó teendőkről, egész az utolsó stádiumig: Smitt Éliás fényképfölvételéig.
Baltaváry Tihamér útja a legjobban lett elegyengetve a szökésre és sikkasztásra. Csak egy kis bökkenő volt az egész dologban.
Az, hogy Miss Jezabel megbízott embere nem volt színpadi fodrász, hanem egy hírneves psychiater doktor, a ki patiensét megfigyelni hivatott ide. Arczából, szavaiból, de leginkább a tetteiből összeállíthatta a hiteles parérét.
Együtt keresték fel a fényképező műhelyt.
Kocsin mentek oda a közbenjáróval. A kocsiablak függönyei le voltak húzva, hogy Tihamér átalakult figuráját az utczán meg ne lássák. A kocsi behajtott a kapun. Tihamér kisérője tudta a járást, mely ajtón kell benyitni. Ott várt már rájuk három férfi.
A fényképező gép ott állt a szoba közepén: azzal szemben leültették Tihamért.
Nem talált benne semmi különöst, hogy a fényképező mester milyen figyelemmel vizsgálja az arczát, különösen a szemeit. Szokásuk ez a fotografusoknak.
Mikor aztán már megsokalta a figyelembevételt, nyügösködni kezdett, hogy végezzék már el íziben: neki sürgetős teendői vannak.
– Azok várhatnak! – mondá szárazon a mester.
– No még ilyen fotografust sem láttam.
Erre megszólalt az az úr, a ki ide kisérte.
– Ez nem fotografus atelier, hanem a bolondok háza. Ön itt fog maradni, Smitt Éliás uram.
… A szerelmes bolondból dühös őrjöngő lett s bizony ott vész az elmebetegek házában, ha a feleségét a jó szíve oda nem vezeti a férje elhagyott kabátjával.
… Hanem Miss Jezabel megtartotta az igéretét: «háladatos leszek irántad, ha mindezt megcselekszed.»
Megmentette az imádójának a becsületét, a mi legdrágább kincse egy embernek.