A SZENTANDRÁSI BÍRÓ FIA.
A burkus háború alatt történt ez az eset, a minek a híre szájról-szájra hagyva maradt fenn messze tünt időkből.
A két hadakozó potentát fegyverszünetet kötött; s azalatt, a míg a diplomaták egymásnak a vánkosából igyekeztek kihúzgálni a tollat, a fegyverben álló csapatok heverészhettek a szalmájukon: ha volt nekik.
Két lovas csapatot csak egy kis folyóvíz választott el egymástól: a Neisse; nyáron nem is akadály az a huszárnak: ott gázol át rajta, a hol csillámlani látja a vizet. Ez volt a határvonal.
Mind a két csapat huszár volt. Az innensők Batthyány vitézei, a túlsók Trenk Frigyes halálfejes huszárjai. Amazoknak kék dolmánya volt, farkasbőr kaczagánynyal, piros csákós süvege, emezeknek fekete mondúrja, medvebőr kaczagánynyal, halálfejes kalpaggal.
A kis folyó két partja tele volt nőve sűrű fűzfabozóttal, az ellenséges vitézek nem láthatták egymást, csak a felállított előőrsök, innen is, túl is, néztek egymással farkasszemet, a többiek csak akkor, ha a kommandószóra a folyóhoz itatni lementek.
Ki volt adva a parancsolat, hogy minden ellenségeskedésnek szünetelni kell, a míg hármas ágyúlövés hírül nem adja, hogy a háború újra megindult.
Hanem az itatáskor mégis csak össze kellett kerülniök egy puskalövésnyire. Olyankor aztán átdiskuráltak egymáshoz. Batthyány huszárjai magyarok voltak, Trenk lovasai németek; hanem tótul tudtak, aztán még a «teremtettét» is megértették mind a két félen.
A Trenk lovasainak a kapitánya azonban magyar lehetett, mert a mit az átkiabált, azt a magyarok meg is hallhatták, meg is érthették.
Olyan hangja volt, mint a bikának, s a mondásai tündököltek a körmönfont kifejezésektől. A mi csúfnevet csak kitaláltak a magyarok egymás boszantására, azt sorba rakta rájuk, megtoldva jó kivánságokkal.
A magyarok sem maradtak adósak. Azoknak a kapitánya, a hórihorgas Janosics, még törökül és ráczul is tudott szitkozódni s letromfolta a burkus kapitányt.
– No, ha olyan nagy vitéz vagy szájjal, – kiáltott át túlról a burkus magyar kapitány, – mutasd meg, hogy karddal is győzöd a patvarkodást. Amott van egy halom a ti oldalatokon; jőjjünk ottan össze holnap reggel, jó hajnalban s mérjük össze a kardunkat.
A magyar kapitány elfogadta a kihívást. Szokás volt az a régi bajnokok közt, hogy nyilt síkon összeakaszkodott egymással két kiváló dalia s a maga nemzete dicsőségeért páros viadalt küzdött meg életre-halálra. Ezt nem tartották a fegyverszünet megszegésének, csak vitézi tornának.
Másnap hajnalhasadtával trombitaszó jelenté, hogy a burkus részről elindult a bajnok a tusára. A kürthang az előőrsöknek szólt, hogy a vizen átgázolóra rá ne puskázzanak. Magyar részről is megadatott a válasz harsonával, Janosics kapitány felült a lovára, s ő is megindult a kijelölt domb felé, kisérve a trombitásától. Janosics kapitány híres vitéz volt, hat láb magas termet, hosszú karokkal; de a trombitása is megnézni való legény volt. Nem lehetett még több tizennyolcz évesnél, bajusza sem volt még, hanem a termete daliára vallott: csak úgy feszült rajta a dolmány, csak derékban volt karcsú.
Csaknem egyszerre kaptatott fel a dombra a két ellenséges bajnok. Itt a burkus jelt adott a trombitásának, hogy maradjon hátra.
Ellenben Janosics kapitány is jelt adott; de magamagának a hátulmaradásra, a mint egész testi alakjában megpillantá ellenfelét.
Hisz ez nem anyaszülte ember, hanem mesebeli szörnyeteg. Nagy bozontos feje csimbókokba fonott szürke hajjal a Góliát fejére emlékeztet. Ilyen lehetett annak a két válla, dereka is, hatalmas öklében fennen villogtatott egy szörnyű széles pallost, a mi egy csapással képes a lovagot a nyeregkápáig ketté hasítani. S a milyen szörnyű az alakja, olyan rettentő az arczkifejezése, sebhelyek forradásaival tele, szemei szikráznak, fogai csattognak. Alatta toporzékol a ló, mintha nem a mén vinné őt, hanem ő dobálná a lovat. Hangja olyan, mint a barlanglakó csodáé.
– No hát hol vagy, magyarok legvitézebb bajnoka? Állj velem szembe!
De biz akkor ez már épen az ellenkező részét fordítá feléje.
– Eb áll bajnak ezzel a vasgyúróval! – dörmögé Janosics kapitány. – Emberrel fogadkoztam én verekedni, nem behemóttal. Hisz ez megesz!
– No hát nincs a magyarok között vitéz, – kérkedett a burkus kapitány, – a ki össze merje csapkodni a kardját velem?
– De igenis, hogy van! – kiáltott oda a fiatal trombitás. S azzal odanyomta a trombitát a kapitánya markába: fújja rajta az a hátrálót, maga pedig kirántotta a szablyáját, sarkantyúba kapta a paripáját s felrugtatott a dombra.
A burkus kapitány végignézett a suhanczon s egyet törült a bajuszán, megvetően dörmögve.
– Eredj már te pálottszájú kölyök, mert ha megharagítasz, ugyan megtánczoltatom a hátadon a szentandrási bíró korbácsát.
– Nem ugyan hogy nem azt. Magam is a szentandrási bíró fia volnék.
– Melyik szentandrási bíróé, te?
– Hát a Vértessi Mihályé.
– Tyhű! A ki áldotta! Hisz akkor te az én fiam vagy, a Pesta! Én vagyok a Vértessi Mihály, a te apád!
A trombitás visszakiáltott:
– Ha kend az én apám, hogy került kend a németek sorába?
– Majd elmondom én azt neked, csak a kezembe kaphassalak! – viszonzá a halálfejesek kapitánya.
– Ha ez a kard nem volna a kezemben, úgy-e?
– No, majd meglátom, hogy van-e lelked a saját édesapádat levágni?
Ezzel a szóval hüvelyébe taszította félelmetes pallosát a nagy mahumed ember s csendes léptetéssel közeledett a legényhez.
A magyar vitéz meg volt rökönyödve.
– Ha kend az én apám, emlékezik-e kend arra a czifra szóra, a mire engem hátulkötős gyerek koromban tanított, hogy ki tudom-e mondani?
– Hogyne emlékezném, lelkemadta kölyke? «Tarka csikó tarka karikára kunkorodott farka.»
Erre mind a ketten elnevették magukat, s azzal a fiatal huszár is hüvelyébe taszította a kardját, s egyszerre odanyargaltak egymás mellé; de nem azért, hogy vitézi bajvívást míveljenek, hanem hogy összeölelkezzenek.
Mire aztán nagy hirtelen megkapta az öreg a fia lovának a zablyaszíját s elkezdett sebes iramodásban vágtatni a folyam felé, a két szemközt álló tábor láttára magával ragadva a huszárok legderekasabb legényét. Mire kommandót adhattak volna a császáriak részéről, az öreg vitéz már a túlsó parton volt a fiával, a kit el nem eresztett a markából többet. A kik nem hallották a mondott szavaikat, nem is értették ezt az egész dolgot. Hogy egyik bajvívó a másikat elfogja s magával ragadja, mint saskeselyű a kócsagmadarat.
Még nagyobb volt a burkusok bámulata, mint a magyaroké, mikor a Neissén keresztül kaptatni látták a két lovast, a kik közül az egyik erősen fogta a másiknak a zablyakötőjét. Az egyik a porosz huszárkapitány volt, a másik egy magyar trombitás. Látnivaló volt a fehér lováról, hogy ő trombitás.
Vértessi egész a sátoráig vitte a foglyul ejtett fiát. Ott leszálltak a lovaikról, azokat átvette egy csatlós s kipányvázta, lenyergelte.
Egy kornet odajött hozzájuk s a kardját kérte a fiúnak.
– Csak hagyják nála a kardját, – mondá a kapitány, – nem fogoly ez, hanem az én fiam; úgy cseppenhet, hogy itt marad. Hagyjanak vele a sátoromban magamra, beszédünk van egymással.
A kapitánynak ponyvasátora volt, oda tuszkolta be a fiát. A sátornak bizony nem nagy volt a felszerelése: egy kéve zsupp, arra végig terítve egy lópokrócz, két végén a két nyereg, a sátorczölöp kampójára akasztva egy iszák, mely egy borjúból állt, a melynek a négy lába, meg a feje le van vágva: a sátor közepén egy dob. (A burkus lovasságnak dobosai is voltak.)
Vértessi nem feledte el még a magyar szokást: a vendéget kollációval kell látni. A borjúiszákból előszedte a katonafaladékot s kirakta a dobirhára. Hering volt, meg pumpernikkel.
A Pista fiú nagyot csóvált a fején.
– Köszönöm. Nem jár belém. Nyers hal! Aztán ilyen korpakenyeret kapnak a burkus király katonái?
– Mikor kapnak.
– Már annál csak különb elemózsia van az én tarisznyámban, – s azzal Pista előhúzott az oldalán függő éléstárából egy fél prófuntot, meg egy darab paprikás szalonnát s legelébb az öreget kinálta meg vele.
Az le is szelt belőle egy darabot. «Biz ez jobb a heringnél.»
– Hát akkor mit szeret kend a heringen?
– Majd elmondom. Elébb én beszélek, hogy tudjad, hogyan került apád németek szolgálatába. Nem emlékezhetel rá, kicsiny gyerek voltál, mikor mi azt a nagy ribilliót csináltuk az Alföldön.
– De hisz emlékszem rá. Szép piros csizmám volt, azt is lehúzták a lábamról a ráczok.
– A ráczok! A ráczok! Azok árultak el bennünket; a kikben legjobban bíztunk, a kikkel fegyvertársaságban voltunk. Nekik is épen annyi okuk volt haragudni a németekre, a nagy urakra, a nyomorgató bérlőkre, az adóharácsolókra, a papokra, mint nekünk. Tőlük is elfoglalták a hatalmasok a földjeinket, legelőinket, őket is robotolni hajtották télvíz, nyáraszály idején távol földre: az ő templomaikat is bezárták, mint a mieinket; megesküdtek nekünk, vezérükkel a Szegedinácz Péróval együtt, hogy velünk együtt támadnak fel: nem irgalmaznak többet egy háromszegletű kalaposnak sem, mégis, mikor mi fegyvert ragadtunk, hogy a nehéz jármot lerázzuk, megrágták a szíjat: míg mi táborostul Gyulát ostromoltuk, a ráczok hátulról támadtak ránk. Szétbomlott a seregünk. Én egy kis csapattal keresztülvágtam magamat, a rácz vezérnek, Strbának adtam egyet a fejére a fokosommal, hogy elég volt neki, s aztán futottunk, a merre tágas volt a világ.
– Emlékezem én arra a futásra: minket is kergettek anyámmal együtt; a nádasban laktunk, harmatkásával, vadkácsatojással éltünk.
– Hát azóta hírt sem hallottunk egymásról. Én kevesedmagammal keresztülnádoltam erdőkön-hegyeken, a míg eljutottunk Lengyelországba. Odatörekedtünk a mi fejedelmünkhöz, a kinek visszatérését úgy várta a szegény nép idehaza. Aztán mikor bevergődtünk abba a városba, a hol a lakását tudtuk – az utczán csak jön ám velünk szembe a nagy proczesszió, templomi zászlókkal, trombitával, dobbal, papi kisérettel, vezetik elől a tokos lovat, hátrább a pánczélos vitézt, fátyollal leborítva, aztán jön a hatlovas hintó, a menyezeten sisak, pánczél, paizs, czímerek a négy oldalán, mellette gyászruhás fáklyavivők, azok is czímerrel, s mind e czímerekről annak a nevét olvastuk, a kit most nagy parádéval temetni visznek, a mi fejedelmünket, országunk reménységét, Rákóczi Ferenczet. Lengyelországban nem volt keresetünk többé; így származtunk át Burkusországba, a hol jól fogadtak bennünket.
Odakinn a sátornyilás előtt kordé nyikorgott, a ponyva félrehúzódott, s betekintett rajta egy markotányosné. Vidám arczú kaczkiás menyecske, tollas kalappal a fején, hordócskával az oldalán. Bizalmas hangon szólt – még pedig magyarul:
– Ejha, kapitány uram, de nyalka legényre tett szert! Ne kináljam meg egy kancsó gózéval?
– De jó lesz.
(Az a gózé valami almabor-féle ital.)
Elébb az öreg Vértessi húzott egyet az orrosból, aztán a fiának adta.
A Pista is nyelt belőle; de nagyon elfintorította a pofáját utána.
– Ejnye, apám uram, ha ez a jólfogadás a burkusoknál, akkor nem kérek belőle. Hisz ez nálunk lőre.
– De csakhogy van.
– Mije van hát a burkusnak, ha még bora sincsen? – dörmögé fitymálva a Pista legény. – Én csak nem élnék itt.
– Tudom, szolgám, tudom. A hogy itt ez országban a telkes gazda él, attól tinálatok otthon megszöknék a béres legény is. A burkus paraszt vízzel főz, vajjal süt, a búzakenyeret hírből sem ismeri, almából sutulja a bort: a sovány földjéért törik a tenyere s alakírt pohánkát arat róla. De aztán van neki arany szabadsága. Ez nem robotol keményszívű úrnak, idegen bérlőnek; nem emel kalapot dölyfös potentát előtt, nem hajtja meg térdét festett képek előtt; nem hagyja elvenni magától Istenét, hazáját. Ezt szeretem benne, s a velem vándorolt magyarok is ezért hűségesek az ő zászlójához. Mit érted te azt, ostoba rossz gyerek? Te nem láttad azokat a zászlókat, a melyekre a «szabadság» volt írva.
– Igaz, hogy nem láttam.
– Azt sem láttad, hogyan nyomorgatták a mi népünket a hatalmasok meg az idegenek nagy Magyarországon.
– Azt már ugyan láttam. Még most is nyomorgatják.
– Beszéld, a mit tudsz.
– Kiszáradt a torkom; nem jön ki belőle a szó.
– Igyál még egy pohárral, – kinálta őt a szép markotányosné.
– Nagyon hideg az az ital.
– Majd én felmelegítem egy csókkal, – kinálta jobban a szép asszony.
– Menjen kegyelmed; ne legyeskedjék! Béka vagyok én még ahhoz, – tiltakozék a legény, szemérmesen félrefordítva a fejét.
– No hát akkor igyál kis legénykém ebből az alamáziából.
Egy kis átalag volt a hölgy oldalára kötve, általvető szíjon: abból osztogatta a tüzes lengyel pálinkát.
– Az meg majd olyan forró talál lenni, hogy arra megint egy csókot fog kegyelmed kinálni – hűsítőnek.
A hölgy nagyot kaczagott ezen. Sohse volt még ilyen a világon! Egy katona, egy trombitás, a ki fél tőle, hogy a szép asszony meg találja csókolni.
– Ilyen volt ám ez mindig, – mondá az apa. – Mikor három esztendős volt is, úgy félt, sikoltozott, ha egy asszonyszemély meg akarta csókolni.
Ez is ritkaság ám! Egy legény, a kinek három esztendős korától tizennyolcz éves koráig a termete ugyan óriásivá nőtt, hanem a szíve megmaradt gyermekszívnek.
A hölgy leült a tábori dobra s két keze közé fogva a térdét, nézett a legény arczába.
– No hát, kezdd el a mondókádat, – szólt az öreg Vértessi.
– Átallom. Ha ez az asszonyság hallgatja. Megesik rajtam, hogy a beszéd közben sírva fakadok, s szégyenleném, hogy azt egy asszony lássa.
A hölgy talpra ugrott. Egész magatartásából kilátszott, hogy nem közönséges asszony; feje hordozása elárulta a született úrnőt. Vállára csapott a legénynek.
– Derék fiú vagy, nagyot nőjj!
Aztán az apához hajolt s azt súgta a fülébe:
– Majd ha kibeszélték magukat kegyelmetek alaposan, hozza fel a fiát a vezérhez, a kastélyba.
Azzal fütyörészve hagyta ott a tábort, tovább hajtva a markotányos kordéja elé fogott szamárvemhét.
Úrnő volt ez; Beneschau birtokosnője; csak álruha volt rajta a markotányos gúnya, a miben kémszolgálatokat tett a porosz vezéreknek.
– No hát, hol kezdjem el?
– A hol én elhagytam; az erdőhegyi ütközet utáni dolgoknál; mert ott magam is voltam; levágtam hat ráczot.
– Boszúból azok felgyujtották Erdőhegyet; puszta lett belőle.
– De szép nagy falu volt! Csupa magyar lakta.
– De nem nagy örömük volt a ráczoknak az árulásukból; mert a mint a kuruczokat legyőzték, hazaszéledtek, jöttek a német katonák, s azok kuruczot, ráczot mind összefogdostak; Aradra hurczoltak, lánczra verve; még magát Pérót is, a fiával együtt, ott tortura alá vették, szörnyen megkínozták.
– Azoknak jól esett.
– De a mi vezéreink is ugyanarra jutottak. A német haditörvényszék arra itélte őket, hogy koczkát vessenek, s négynek, a ki legtöbbet vet, a feje vétessék.
– Emlékezel a neveikre?
– Hogyne emlékezném? Hisz szomszédaink voltak Vásárhelyen. Matolai Pál, Bartha István, Szabó Péter, Szánthó Mihály.
– Mind a legjobb embereim. No, csakhogy a Szilasi, a Pásztor, meg a Sebestyén, a keresztkomáim nem voltak közöttük.
– Nem ám, mert ezeket a Szegedinácz Péróval együtt arra itélte a hadi törvényszék, hogy irtóztató kínzások között kerékbe töressenek, s aztán a testük négyfelé vágassék s a bitófára szerte kiszegeztessék.
– Rettenetes! Rettenetes! – hörgött az öreg s megelőzte fiát a sírásban.
– Ott voltam és láttam.
– Hát a papjainkkal mi történt?
– Mind a hármat elfogták, tömlöczbe zárták, onnan gályára vitték; a templomunkat pedig átadták a faczipős barátoknak.
Vértessi felugrott a helyéből s égre emelt ökleit rázta vad indulatában.
– Isten! Isten! Erős Isten! hogy engedhetted ezt? Hol voltak a te angyalaid?
– Mit tehetnek az égi angyalok, ha az urak, katonák, meg a papok összeszövetkeznek?
– És te mégis szolgálsz fegyvereddel ezeknek a zászlója alatt!
– Ők az én uraim; én az ő katonájuk.
– Hát veletek mi lett? Anyáddal, veled, házunkkal, földünkkel?
– Minket kikergettek az utczára, házunkba idegen költözött, földjeinken jövevény aratott, takarított; anyám elvándorolt más városba, szolgálatba állott; engem felfogadott egy jószívű ember libapásztornak; öt esztendős voltam.
Vértessi a kardját csapkodta a földhöz veszett nagy dühében.
– És te most ezekért harczolsz, ontod a véredet!
… A porosz táborban nyergelőre doboltak. Egy mommában készen volt minden lovas a paripája mellett.
– No fiam, te is gyere velem, láss példát!
Az ordinánczok a kapitány és a trombitás lovait is kapiczányon fogva tartották már a sátor előtt, csak fel kellett ülniök. A legénység trombitaszóra sorakozott a mezőn, mire a kapitány a fiával együtt megérkezett: úgy álltak már, mint a fal. Egy lónak az orra nem állt előbbre, mint a másiké.
A kastély felől előkelő úri csapat közeledett. Egy fiatal főtiszt a kiséretével, melyben egy úri dáma is volt látható, női nyeregben, lovagló ruhában.
– Az ottan Trenk Frigyes, a kommendánsunk, – dörmögé Vértessi félszájjal a fiának.
– Apám uram. Én azt a dámát, a ki mellette lovagol, láttam már az imént.
Ráismert az elébbeni markotányosnéra.
– Te csak nézz, de ne láss semmit.
Trenk Frigyes a csapat elé érve, egy dombon felállt kiséretével, s onnan nézte végig a Vértessi huszár-svadronyának evolúczióit.
Arra következett egy másfajta tábori látvány.
Egy csapat ukrainai muszka remonda lovat tereltek kozák hajcsáraik a gyakorlati térre; vad csikókat, a melyeknek még soha kötőfék nem volt a szájukban. Azok, a hol megálltak, egyszerre összedugták a fejüket, kifelé fordítva a hátulsó lábukat, rúgásra készen.
A remonda lovakat azért terelték ide, hogy mint most vásárolt paripákat a király névbetűjével elbillogozzák.
A tábori tűzben ott izzott a billogozó vas.
A parancsnok intésére hat kozák odakullogott a lócsapathoz, a nogajka ütésével egyet kiszakítottak közülök, azt azután, egy a fejébe kapaszkodva, kettő az üstökét markolva, kettő a lábait elkapva, a hatodik a farkát fogva, a földre lerántották, rátérdeltek, ráhasaltak; a csikó nyerített, ordított, rúgkapált, míg a tábori kovács az izzó billogozó vassal oda nem jött s a tomporára nem sütötte a király bélyegét. Akkor aztán szaladni hagyták. Következett a többi sorba.
Bizonyára az oldalára kapott sütögetéstől a muszka csikónak semmivel sem lett jobb erkölcse, mint azelőtt volt. Most már egymást is rugdalta.
– No gyerek, – mondá Vértessi, – most már mutassuk meg mi, hogy hogyan értenek a lóhoz a magyarok!
Azzal leszálltak mind a ketten a nyeregből s odajárultak a parancsnok és kisérete elé.
Vértessi szalutált s azt mondá:
– Parancsolja major úr, hogy egyet kifogjunk a remondák közül?
– Az most nehezen fog menni. Hogy fogják ki?
– Okkal, móddal.
A parancsnok a hölgyre bízta a választást.
– Válaszszon ki egyet a grófnő.
(Tehát grófnő a markotányosnő!)
Az úrhölgy odamutatott a falkára. Azt a fekete mént, azzal a hosszú kesely sörénynyel és farkkal.
– Meg lesz.
Azzal Vértessi lecsavarta a vállán keresztülkötött pányvakötelet s azt tekercsbe kerítve, a hurkot a bal kezébe fogta, a kötél végét az övéhez kötötte.
A Pista fiú pedig leakasztotta a nyakából a karikás ostort s odasunnyogva a szilaj vad lovak csoportjához, hirtelen odadurrantott közéjük.
Az egész vad ménes elkezdett száguldani az ostorcsattanásra; a legény hajszolta, folyvást kongatva a karikással. A ménes hosszú sorban elnyúlva vágtatott végig a dombon álló úri csapat előtt. Vértessi ott állt az útjában mozdulatlanul. Mikor aztán a kesely sörényű mén odakerült eléje, hirtelen odahajítá a tekercsben tartott pányvát feléje két kézzel.
Bámulni való az az ügyesség, az a kiszámított szemmérték, a mivel ezt cselekszik, hogy a pányvahurok nagy távolból éppen a kiszemelt vad mén fejét találja el s annak a nyakára hurkolódjék. De még csodálatraméltóbb az a férfierő, mely az ügyességet diadalra vezeti. A szilaj mén, a mint a veszedelmes hurkot a nyakára szorulni érzi, elkezd hánykolódni, rúgkapál, ágaskodik, két lábon tánczol, földhöz vágja magát, a fejét rángatja. Az az ember-alak pedig, a ki őt fogva tartja, úgy áll ott, két lábát megvetve, mintha a földbe volna nőve, a szilaj vad állat csak egy tapodtat sem bírja őt kimozdítani a helyéből. Két izmos kezével nyomról-nyomra húzza a szilaj mént a pányvánál fogva közelebb magához, míg egészen odakényszeríti, hogy annak a feje az ő fejét éri. Akkor az orrába fúj, a fülébe sugdos, befogja a mén szemét; annak az egész teste reszket, a sörénye borzong, a bőre rázkódik.
Akkor aztán a legyőzője megveregeti a nyakát, megtörülgeti a lobogós inge ujjával a szemeit; szól hozzá hízelegve: «Csina te! Csina te!», leoldja nyakáról a rászorult pányvahurkot, s aztán az övéből előrántott kötőfék zabláját hirtelen a ló szájába dugja; mire az észreveszi, már a fejére van kötve.
– Bravó! Bravó! Derék magyar! – hangzik az úri társaság magasztaló szava. – Ez már bravúrstükk volt!
– Mi ez egy magyarnak! – szólt vállvonva Vértessi. – Majd azt kell megnézni, hogy mit tud az a másik magyar az ilyen dologban!
Azzal odainte, csak úgy szemöldökével, a fiának. Hogyne értette volna el. Nem kell oda sok diskurálás. A Pista egy szökéssel fenn termett a szilaj mén hátán, kezébe kapta a kötőféket, átszorította a lábszárával a derekát, s elkezdett neki a szájával czuppogatni.
A vad paripa, a ki még soha embert a hátán nem hordozott, elővette szilaj természete minden erejét, furfangját: magasra szökellt, felugrott a két hátulsó lábával, majd meg két lábra állt, úgy forgott körül, mint egy tánczos; nem bírta a lovasát levetni a hátáról. Egyszer földhöz is vágta magát: lovasa ott is rajta maradt, a két lábszárát szétvetve, s a mint a ló újra felugrott, megint csak ott volt a hátán, sarkantyúit a kínzott állat oldalába verve. Utoljára a végső praktikáját vette elő a szilaj mén: elkezdett vágtatni teljes erejéből, körülnyargalta száguldva a katonáktól elzárt tért s aztán egyszerre a legnagyobb nyargalásból megtorpant, négy lábát előre feszítve, s fejét alávágva a szügyébe. Ennél a fortélynál minden rendes lovas keresztülrepül a paripája fején. De nem repült a Pista fiam! Fogta két kézzel a lova sörényét, vágta két sarkantyúval a vékonyát; hozzá volt nőve. Maga a Centaur ez!
Ekkor aztán a paripa meggondolta magát. Az okosabb enged. Sorsát senki sem kerülheti el. Engedte magát szép lassú lépésben odavezettetni az úri társaság elé; szakadt róla a tajték, orrlyukaiból fújta a gőzt. A Pista gyerek pedig a levett süvegével üdvözölte a tapsoló főurakat.
– No, ezt csinálja utánunk a német! – dörmögé az öreg Vértessi.
Mikor vége volt a nagy produkcziónak, azt mondá a major Vértessinek:
– Hallod-e, kapitány pajtás, én ezt a te fiadat itt tartom a király számára.
A mikor pedig a délczeg grófnő ellovagolt a kapitány mellett, enyelgő szóval mondá neki:
– Hallja kegyelmed, kapitány uram, én ezt a kegyelmed fiát itt tartom a magam számára.
Vértessi magában mondá:
– Csak bírjatok vele!
*
Az úri kastélyban fényes mulatság rendeztetett. A kastély úrasszonya, előkelő grófnő, egy osztrák tábornok özvegye, nagy és nevezetes szerepet játszott az osztrák-porosz háborúban s mindenféle kalandjaival sok bajokat okozott, a két Trenk hősnek egész proczesszusa támadt, a mibe maga Frigyes király is bele volt keveredve (tudtán kívül).
Ő adta a lakomát – a tisztek kedvéért, meg a maga örömére.
Van a németeknek egy műkifejezésük: «Jux.» Jux az, mikor egy gyanútalan kedélyű emberrel a többiek tréfát űznek: beugratják. Egy ilyen tréfára volt kiszemelve a magyar trombitás.
Odaültették az asztalfőre Trenk Frigyes, a vezér, s a szép grófnő közé. Szemközt vele pedig ültették az apját, a kuruczból lett kapitányt.
Az asszony traktálta, az apa itatta, a vezér magasztalta. A fiú bevette azt mind.
Az öreg Vértessi mind azt emlegette fel a fiának, hogy milyen krudélisul bánnak odahaza a magyar Alföldön a nagy urak a szegény paraszttal, a papok a kálvinistákkal; megérdemlik, hogy magyar katona ellenük fordítsa a fegyverét.
A vezér pedig azzal biztatta (magyarul beszélt hozzá), hogy ha a burkus király zászlója alá esküszik, azonnal a király tábori kornétásává fogják előmozdítani, fényes fizetéssel; félév mulva zászlótartó lesz belőle. Hozatott is a számára nagy, széles szalagon függő veres sasrendet, s azt a nyakába akasztotta. Azután a háta mögé állított egy porosz trombitást, a ki betanítsa neki a burkus tábori indulót; a fejébe nyomatott egy ezüst kaskétát, hegyes csücskével.
De legjobban szédítgette a szép asszony hízelgő szavával, (a ki szintén beszélt magyarul), maga hámozta neki a narancsot szép fehér kezével, s etette a pástétommal.
– No úgy-e, hogy ez nem hering, nem pumpernikkel? – hecczelé az apa.
Bort is töltött a ficzkó poharába a szép tündér, s koczintásra készté. Az pedig rajnai bor volt; s a poharat körömpróbáig kellett üríteni.
– No, kölyköm, úgy-e hogy ez nem almabor?
Minden ember nevetett már rajta. Ez szépen beleesett már a verembe.
– Sok lesz már! – dörmögé Pista a poharat töltögető istennőnek.
– Ne búsulj. Ha nem bírod, itt maradsz. Jó ágyat vettetek a számodra.
Ekkor a távolból trombitaszó hangzott át a Neissén. A magyar huszárcsapat takarodó hangja: «Mikor masirozunk, kapitány uram?»
A Pista fiú talpra ugrott, s hátratolta maga alól a széket. S aztán lekapta a válláról a trombitáját s ő is elfújta a huszártakarodót: «Hónapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»
– Mit csinálsz, te kölyök? – rivallt rá az apja.
– Fújom a takarodót. Aztán megyek a svadronyomhoz vissza. Nem vagyok én itt fogoly, sem dezentor; csak az apámat látogatni jöttem. Köszönöm a szíves vendéglátást.
– Te elutasítod a királyi kitüntetést?
– Te visszautasítod a szép asszony ölelését?
– Te elfelejted az apád száműzését, néped megkínzását?
Így szóltak hozzá három oldalról is.
A Pista fiú pedig leakasztá a válláról a keresztülvetett veres sas-rendet, letette az asztalra az ezüst kaskétát, szépen szalutált a majornak, kezet csókolt a szép úriasszonynak, a poharát hozzáütötte az apja poharához, s egész nyugodtan azt felelte:
– Visszamegyek; otthon vár reám az édes anyám.
A szép asszony megölelte, megcsókolta ezért a szóért. Az őrnagy is kezet szorított vele.
– Nem! – mondá az úrhölgy. – Azt a nemzetet, a ki az édes anyját se kincsért, se csókért, se dicsőségért el nem felejti, nem lehet a hűségétől eltántorítani.
A trombitást hagyták eltávozni. Hogy senki fel ne tartóztassa, az apja kisérte el a folyampartig. Ott búcsút vettek egymástól.
– Aztán a nevemben is köszöntsd az édes anyádat.