Túl a láthatáron

Régi franczia krónikában találtam rá Gauthier Margit élethistóriájára, melynek alapján ifjabb Dumas Sándor nagysikerű «Kaméliás hölgy» színművét megalkotta. A krónika a hirhedett szépség saját emlékiratait idézi kútforrásúl.

Gauthier Margit előkelő provencei család leánya volt. Atyja oktalan pazarlásai miatt tönkre jutott, vagyonát elveszté. A magára hagyott úri leánynak életpályát kellett választani. Tizenhét éves korában vették fel a Théâtre Français kötelékébe. (1716.)

Memoirjaiban mély megvetéssel emlékezik a szinészéletpályáról, a mihez pedig határozott tehetsége volt. Alakja, hangja, értelmisége minden pályatársnője fölé emelte.

De utálta ez életpályában azt az erkölcsi lefokozást, a mit a társadalom éreztet a színésznőkkel. Azokat üldözött vadnak tekinti a világ, a kikre vadászni dicsőség.

Csakhogy Gauthier Margitot nem volt olyan könnyű halálra kergetni. A természet oly rendkívüli testi erővel ruházta fel, a minő ritka férfinak adatott. A tolakodó udvarlót ököllel utasította vissza, s volt annak mit dicsekedni a kék folttal a szeme alatt.

Megtette azt, hogy a tiszteletére rendezett lakomán az ezüst tányért úgy göngyölítette össze a két markában, mint a molnárostyát.

Gauthier Margit ismerte a művésznői hivatással együttjáró különhelyzetet.

A művésznő nem olyan nő, mint más. Annak az életben is az a helyzete, a mi a szinpadon. Egyszer asszony, máskor leány. Ugyanaz a Phædra, a ki az Elektra. A mi más nőnél bűn, az nála erény. Kiváltsága van rá. A szerelem csak játék. Versben is jó, de prózában még jobb. A szűziesség mirtuszkoszorúját viselni dicsőség; de elveszteni diadal.

Gauthier Margit tudta azt, hogy az erényes nőt a szinpadon kívül is játszani háládatlan szerep. Azt kifütyülik. Nem is játszotta. Hozzájárulható volt. Csakhogy a kegyosztásának igen magas árát tudta szabni. Szerelmes versek árán nem lehetett azt kivívni. Egy tündéri pásztorórának az ára a meudoni Atalanta-villában ötvenezer livre volt. Nem minden ábrándozó szerelmesnek való előfeltétel. Az erénynek semmi sem olyan jó védelme, mint a magas ár.

Így is akadtak rá vállalkozók.

De valahány volt, mindannyi mélyen elhallgatott a szerelmes légyott élményeivel s másodszor nem kivánkozott vissza az Atalanta-villába.

Csaknem hihetetlennek látszik, hogy annyi hirhedett szívrabló el ne dicsekedjék a czimborák előtt egy olyan olympi jelenettel, a milyen közte és az istennő között lejátszódott. Lehet, hogy malicziából tették, hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.

Egyszer a világhírű Szász Móricz maréchal vetődött a versaillesi udvarba, a ki maga is azonnal nagy bámulója lett Gauthier Margit magas művészetének.

Vidám lakomázás közben a bűbájos istennőre tért át a szóbeszéd.

Szász Móricz maréchal volt korának legdélczegebb daliája. Férfiak és nők elleni harczban egyformán diadalmas.

Jelen volt a hős hadvezérnek egy fiatal unokaöcscse is a lakomán, Savigny Lancelot vicomte.

– Ugyan beszéld el, édes öcsém, – szólt kötekedve a maréchal, – milyen volt az a te szerelmi találkozód a bájos istennővel. Senki sem akarja a maga kalandját elmondani. Ez valami szokatlan, hogy urak, úrfiak ilyen titoktartók legyenek. Teringettét. Ha nekem egy királynéval van találkozásom, másnap mindenkinek beszélek a szépséglencséiről.

– Nekem ez ötvenezer livrembe került, – monda az öccs.

– Hát én megadom neked azt az ötvenezer livret, ha mindent elmesélsz előttünk.

– Tudod mit, bátya? Ne énnekem add meg azt az ötvenezer livret; hanem küldd el ezt a bájos istennőnek s aztán vállald el a következményeit.

– Tartom a fogadást.

Lancelot hozzákezdett.

Legközelebb furakodtak mellé azok az úri czimborák, a kik hasonló sorsban részesültek vele. Kiváncsiak voltak rá, hogy vajjon Lancelottal is az történt-e, a mi ő velük?

– Hát úgy volt az, bátya, hogy a titokteljes meudoni villában a bűbájos művésznő pompás lakomát rendezett a találkozásunkra, melyen egyedül voltunk kettecskén.

– Minden meg volt engedve?

– Minden. Ittunk egy pohárból, s a szamóczát úgy osztottuk meg, hogy ő vette elébb a szájába, úgy kinálta oda felét.

– Én az egészet vettem volna el – tartóstul.

– Majd tedd meg. A lakoma után karöltve átmentünk az eleusi mysteriumok szentélyébe: egy tündérgrotta az, minden ablak nélkül, kupolás padmalyából rózsaszín világosságot terjenget az argandi lámpa. Dagadó kerevetek kétfelől. A háttért nehéz brokátfüggöny takarja, melyet porczellán amorettek tartanak félig fölemelve.

Tündérnőm a függöny mögé vonult sokat igérő mosolygással, melynek beváltása néhány percz mulva bekövetkezett. Azalatt én is fesztelen kényelembe tettem magamat.

A függöny szétnyilt s kilépett rajta – Anadyomene. Valóban maga a tengertajtékból született istennő.

Csak a rózsaszínű Vénusz-öv volt a derekán, az is pongyola-csokorra kötve. Észvesztő tünemény volt!

Én magamon kívül rohantam feléje, karjaimat ölelésre tárva, mire az istennő hirtelen elkapta a jobb karomat s emberfölötti erővel egyet facsart rajta, hogy én egyszerre háttal lettem fordítva feléje, arra a másik karomat is hátra tekerinté, a két keze mintha aczélfogó lett volna: s aztán a két összefogott öklömet odaszorította a testéhez s a Vénusz-övével hirtelen körülhurkolta. Rabbá voltam téve.

– Miként én is! Épen mint én! – kiáltának közbe a kiszenvedett czimborák. – Így történt ez minden találkozónál.

– Ekkor aztán oda ültetett maga elé a kerevetre, tehetetlen állapotban, s még azt tette velem, hogy leguggolt elém a cnydosi Afrodite alakzatában, térdére fektette a rajzalbumát, s hogy tökéletes legyen a képem, a fejemet feldiszítette egy őzagancscsal. Valóságos Aktaeon lettem.

– Csak őzagancsot kaptál? Nekem szarvasagancsot adott, – szólt közbe a legjártasabb pályatárs.

– Mind így jártunk vele, – vallák meg a többiek.

– Az nem asszony, hanem ördög!

– Hisz ki van írva a villája homlokára, hogy ott Atalanta lakik!

– No majd boszút állok én értetek! – mondá Szász Móricz.

S másnap ő kért találkát a félelmetes tündérnél, s bizony boszút állt rajta az elődeiért. De mint maga a hős maréchal megvallá, még soha életében oly hatalmas öklöző társra nem akadt, a ki oly keményen ellen tudott volna neki állani.

Azután sokáig kedvese maradt Gauthier Margit Szász Móricz maréchalnak.

Ettől fogva aztán nem volt többé a művésznő a férfikínzó Atalanta. Osztotta a boldogságot, a miből van elég.

Leghíresebb kalandja volt a württembergi uralkodó fejedelemmel. Párisban léte alatt a fejedelem beleszeretett az ünnepelt művésznőbe s viszonyt kötött vele. Annyira ment a kegyessége, hogy mikor Párist elhagyta, a művésznőt is elvitte magával württembergi udvarába s elhelyezé saját fejedelmi rezidencziájába. A miben semmi megütközésre méltó nincsen. A fejedelemnek saját szinháza volt a palotájában, s rendén találtatott, hogy abban egy elsőrangú franczia művésznő talentumát ragyogtassa. Csak egy kis baj volt a dologban, az, hogy a fejedelem palotájának a másik szárnyában viszont egy korábbi jogokkal felruházott művésznő regnált, a ki viszont a német múzsának volt a fölkentje: s annak is volt mit ragyogtatni. – Hát hiszen a fejedelem palotája elég tágas, hogy abban két istennő elférjen, a szíve még tágasabb, abban is elfér két imádott szépség. Hanem a szinpad nem elég tág, hogy abban két primadonna egymással összeférjen. Gauthier Margit halálig tudta boszantani vetélytársnéját, a kit minden szerepében nevetségessé tett, úgy, hogy a mély érzelmű fejedelem felmondta neki a szállást s visszaküldte Párisba.

Gauthier Margit ezért boszút forralt s azt igen erélyes módon hajtotta végre.

Szerzett magának két könnyű kocsit s azokhoz jó ügető orosz ménlovakat. Akkor a két kocsival elhajtatott Württembergbe. Ott megszállt egy városvégi vendéglőbe. Egész nap ki nem mozdult a szobájából, folyvást az ablakon ült és kémlelt. A két kocsija ott állt az udvaron befogva. Egyszer aztán meglátta, hogy a vetélytársnéja, a német szinésznő, közeledik az úton ismeretes zöldsárga hintajában: sétakocsizást tesz. Arra ő is lesietett a két kocsijához, az egyiknek a kocsisülésébe felkapott s kezébe vette a gyeplőt, a másik kocsisának utasításba adta, hogy kövesse nyomban. Akkor utána vágtatott a vetélytársnéja kocsijának; nyargalvást utólérte, melléje került, összecsapott vele, mind a kettőjüknek a kereke tengelye eltörött, de a német primadonna kocsija belefordult az árokba. A művésznő eltörte a lábát, sánta maradt egész életére. Gauthier Margit aztán felkapott a másik szekerére s menekült, a merre látott. Nem birták az üldözői utólérni a franczia határig.

Zajos élet után végre őt is utólérte a Nemezis. Annyi hazudott szerelem után, melylyel egész seregét az imádóknak boldogítá s bolondítá, igazán szerelmes lett egy pályatársába, Quirault Dufresnebe, a ki maga is elsőrendű művész volt, a közönség kegyencze, egyike a legszebb férfi-alakoknak. Ez foglalta le egész lelkét. Egy ideig együtt éltek közös idillben. Margit szenvedélye folyvást nőtt kedvese iránt s végre azt kivánta tőle, hogy vegye nőül.

Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikai meséje a «Kaméliás hölgygyel». A szerető elébb beleegyezik a házasságba, majd családi ellenvetések s egyéb meggondolni való körülmények miatt lemond a szerelméről s visszavonul. A mire Gauthier Margit mély búskomorságba esik.

Dumas Sándornál nagyhatású meghalási jelenettel végződik e szerelmes történet. Krónikánk azonban más kimenetelt ír le.

Gauthier Margit e szerelmi csalódása után visszavonul a színpadról, lemond dicsősége világáról s kolostorba lép.

Alig volt harmincz esztendős, mikor erre határozta el magát, alakjának tündéri pompájában, hangjának, művészetének teljes birtokában, a közönségtől bálványozva, imádóktól körülrajongva: mégis meghalva a világra nézve.

Előbb a goudeveauxi Orsolya-apáczák kolostorába lépett, de ott annyi éjszakai kínzó vezeklésnek volt alávetve, hogy nem birta kiállni.

Innen aztán a lyoni karmelita-apáczák kolostorába tért át, ott fölvette a köntöst s fogadalmat tett.

Tizenkét évig, holtig vezeklett a zárdai falak közt, naponkint korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el.

Élte végén teljesen megvakult.

Azt írja a krónika, hogy kegyes életéért a pápa egy brevéjében megengedte Gauthier Margitnak, hogy a kolostori társalgó-teremben lefátyolozatlan arczczal jelenhessen meg. Negyvenkét éves volt.

Ez a krónikai története a «Kaméliás hölgy»-nek.