Túl a láthatáron

Épen háromszázhatvanöt asszonya volt Barak Hagebnak. Minden napra egy.

Hogy szökő esztendőben hogy jött ki vele? az titok.

Pedig Barak nem volt valami szultán, bizonyítja a «Hageb» melléknév, a mi annyit jelent, mint főkamarás.

Ez volt a hivatala Mohammed, Kovarezán szultánja udvaránál. Barak mint a nagy mongol birodalom követe került oda; Mehemed gyermek volt még: az özvegy szultána maga is fiatal asszonyság. Barakra bízták nagyhamar az egész gazdálkodást.

Szépen gazdálkodott!

Ő hozta be azt a reformot, hogy a hadseregnek a zsoldja négy réz-asperről háromra leszállíttassék.

Azt mondta, hogy a hármas szám szent szám, hárman vannak a próféták is.

Egyszer a nagyvezér, Dorfur Ali, azt mondá Barak Hagebnak, oda látogatván hozzá egy csésze kávéra:

– Nagy bolondság tőled ilyen sok asszonyt tartani. Ha nálunk is az volna a szokás, a mi odakünn a frankoknál, hogy az asszonyt ingyen adják, de még rá is fizetnek, hát te akkor most gazdagabb volnál Sapór királynál. De nálunk megfordítva van a világ rendje: itt pénzen veszik az asszonyt. Te igen sok pénzt elvertél már erre a czélra. S ha a magad pénzét vernéd el, bánná a dzsin! de az ország pénzét tékozlod el az asszonyaidra: s ez már baj. A mit te egy asszonyra kiadsz, azon száz lovaskatonát lehetne kiállítani.

– Hát aztán száz lovas katona okoz-e nekem annyi gyönyörűséget, mint egy asszony? – Ezt felelte rá Barak Hageb.

Bölcs mondás volt! Nem is tudott rá mit felelni Dorfur Ali. Csak a nagy szám ellen tett kifogást: minek olyan sok asszony?

– Hiszen azt igen helyeselném, a próféta is helyesli, tudom, hogy a ki teheti, szerezzen össze a virágos kertjébe mindenféle virágokat. Vehettél magadnak szőke hajút, fekete hajút, s a mi a két szín között van, fehér képűt és barna képűt, kék szeműt fekete hajjal, s fekete szeműt szőke hajjal, sárga színű chinait, olajszínű malájit, és azokból, a kik a hajukat veresre s a fogaikat feketére festik; meg a kik az orrukon pereczet húznak keresztül; ébenfával vetekedő szerecsent; de elég mindenikből egy! Hiszen Allah szerelmeért, a neveiket sem tudnád elszámlálni az asszonyaidnak; nem hogy azt meg tudnád mondani, hogy melyiknek mi hasznát veszed?

– Oh, dehogy nem tudom! – mondá Barak Hageb. – Hallgass reám, elszámolom sorba. Az Ildibah jóslatokat tud mondani, a mik az ország sorsának intézésére fölöttébb szükségesek, a Hafitem ért a bűvészethez s lelkeket tud idézni. A Narmahál a madarak beszédét érti, úgy, mint én a tiedet. Az Alpaide meséket tud mondani, a mik képesek egy szultánt álomba ringatni. A Mahadéri és az Assainte páros tánczot lejt együtt. Tudod, hogy a bajadér-tánczhoz két alak szükséges. A Mangora a szultánkenyér készítésének titkát érti; a San dabah pedig olyan szörbetet készít, hogy még a bajuszodat is sajnálod megtörülni utána. Via-Hia, a chinai, úgy tudja a sáskákat viaskodtatni egymással, hogy az szebb minden háborúnál; az indus Kaika pedig a legvadabb állatot is meg tudja szelidíteni, hogy még az oroszlán is kocsiba hagyja fogni magát. A Roxane a csillagok járását ismeri s megmondja a nagy emberek halálának napját. Az Aysha ismeri a titkot, a mi által a ma reggel elültetett virághagyma estére már kivirágzik. A Kaika nem szép, inkább rút, de a csömört ki tudja kenni a hátamból. A szilaj tatár Jorikó gyönyörűn lovagol, s a többi asszonyokat is mind tanítja lovagolni. Ellenben a tudós Aburaide a leveleket írja, a miket a tollába mondok arabul, a Josa az alkoránt olvassa előttem, a Ráchel zsoltárokat énekel, a Kadigával és Samuzával együtt, mert tudod, minden énekhez három hang kell. A Jukima a kötélen tánczolásban remekel; az indus Fibella a késhajigálásban művésznő; egy nádszálat eltalál közepén a tőre hegyével tizenkét lépésről. A Borassa a gyógyfüvekhez ért. Az Aliben aranynyal és tarka selyemmel tud himezni olyan szőnyegeket és kárpitokat, hogy azokat királyok is irigyelhetnék. A Rochenora még annál is szebb talitarka táblákat tud mázolni. A turbánom tekercsét úgy fel nem tudja senki kötni, mint az Alaciel. S ha valami nevezeteset álmodom, ott van a Bagdad-Chatun, a ki azt nekem azonnal megmagyarázza. A Manola gyönyörűségesen játszik hárfán, az Abigaiba a boraborán, az Abassa a nakorán, a Zebra a tamtamon, a Kia a csingilingin; a mi mind együtt szép, a hogy tudod. S aztán a baraczkot meghámozni úgy nem tudja senki, mint a Sichem.

A nagyvezér csak számlálta először a keze ujjain, aztán meg a lába ujjain a Barak Hageb asszonyainak a neveit; de a mint azoknak a száma már átment a harminczasba, megijedt, hogy ott éri az éjszaka, elmarad az abdesztán-mosakodástól.

– Jól van, jól van! Ne mondd tovább. Szükséges neked mind a háromszázhatvanöt asszony a háznál, mindnek van valami hasznos dolga. Igazságod van; de rá vigyázz, hogy ennek az igazságodnak kárát ne valld egyszer valamikor.

A nagyvezérnek igaza is volt, meg nem is, a hogy a történtek fel fogják világosítani.

A Kovarezánnal szomszédos Kermán szultánja, Szidi Ahmed, megtudva, hogy Mehemed alattvalói milyen nagy elnyomatásban szenvednek, elhatározá, hogy fel fogja őket szabadítani. A szomszéd országok panaszait megorvosolni mindenkor kedves kötelességüknek tartották az uralkodók.

Szidi Ahmed roppant hadsereget gyüjtött erre a czélra. Némely persa történetírók azt mondják, hogy tízezer harczosa volt, mások százezerről beszélnek. Alkalmasint középen lesz az igazság, lehetett neki valami háromszáz testőre, a ki igazi katona volt, a többi csak rablásra vállalkozó csőcselék. Mielőtt hozzá kezdett volna, a hadsereg zsoldját négy asperről öt asperre emelte föl, a mi által leírhatatlan lelkesedést idézett elő.

Ő maga állt a hadsereg élére, s annyi drágakövet rakott fel magára, hogy a lova alig birta; a mi a mezitlábos harczosok büszkeségét végtelen emelte. A drága csemegéket tevéken vitette maga után a saját gyönyörüségére, a mi mindazoknak, a kik az éhkoppot nyelték, nagy vigasztalására szolgált.

Ezzel szemben Mehemed szultán is nagy hadsereget állított ki. Mennyi volt a száma? azzal nem szolgálnak a történetírók, csak azt mondják, hogy kétannyi volt. Maga a nagyvezér, Dorfur Ali, vezette a sereget.

Az ütközet előtti éjszakán Barak Hageb egyik asszonya, az Ildibah, jóslatot mondott a madarak repüléséből, megjövendölve, hogy a Kerman birodalom rövid időn össze fog omlani. A másik asszony, Roxane pedig megjövendölé a csillagok járásából, hogy a holnapi napon Szidi Ahmed meg fog halni.

Barak Hageb mind a két jóslatot kihirdette a főváros minden utczáin, a mi leirhatatlan lelkesedést idézett elő.

Maga is oly nagyon bízott a jóslatok teljesülésében, hogy nemcsak személyesen kirándult az ütközet színjátékában gyönyörködni, de még az asszonyait is magával vitte, a kik mind a legdrágább paripákon ültek, s kikeresve számukra a legjobb nézőhelyet, felállította őket egy kis domb tetejére.

Az ütközet kora hajnalban kezdődött meg, eget és földet megreszkettető dob- és trombitaszó mellett. A persa történetírók szerint a kovarezáni seregnek elesett negyvenötezer embere, míg a kermáni hadsereg nem vesztett többet három halottnál. A mandzsu historikus szerint ellenben a kermáni hadseregből harminczháromezer hullott el hősi halállal, míg a kovarezáni hadseregnek egy papucs sem maradt le a lábáról.

Itt is megint középen van az igazság. A kovarezáni hadsereg ugyanis az első nyilzáporra, a mit az ellenség a fejére zúdított, a hátára vetette a paizsát, dárdáját, s úgy elfutott erdőbe, nádasba, kukoriczásba, hogy utól nem érte senki. Kinek is volna kedve három krajczárért kispékeltetni a bőrét? A diadalmaskodó kermáni hadsereg aztán rohant kirabolni a szerteszét fekvő falvakat: ez levén a szokott módja az elnyomott népek felszabadításának.

– A próféta szakállára! – kiáltott fel Barak Hageb, mikor az ütközetnek ezt a kimenetelét látta, – nekem úgy tetszik, mintha Ildibah jóslata nem egészen teljesülne. A kovarezáni birodalom omlik ma halomba.

– Még nem ment le a nap! – felelt rá Ildibah. – Fussunk!

Ezt a tanácsot maga is meg tudta volna adni magának Barak Hageb.

Nem is sokat kérdezősködött a madaraktól, hanem a lova vékonyába vágta a kengyel vasát, s nyargalt, a merre tág volt előtte a világ.

Az asszonyai is mind vele futottak.

Szidi Ahmed fülébe is eljutott a híre Barak Hageb mesés gazdagságának s különösen nagyszerű asszonygyűjteményének. Mikor vége volt az ütközetnek, a serege fosztogatni széledt; ő maga pedig a helyett, hogy Kovarezán bástyáit ostromolja, jobbnak látta utána eredni Barak Hagebnak, hogy elvegye tőle a drága kincseit s a még drágább asszonyait.

Késő estig futott egymás után a két porfelleg: az egyiket Barak Hageb asszonyai verték fel, a másikat Szidi Ahmed testőr lovasai, szultánjokkal az élükön.

Alkonyatkor egy nagy bambuszerdőt értek el a menekülők. Itt meg kellett állaniok, mert azon a sűrűségen nem lehetett lóháton keresztültörtetni.

– A próféta feleségének a kötényére mondom! – kiálta fel Barak Hageb, – a te jóslásod is furcsán teljesül, Roxane. Magam leszek a mai nap halottja, nem Szidi Ahmed.

– Még nem jöttek fel a csillagok! – felelt rá Roxane. – Csak te pihenj meg a patak mellett s végezd az abdesztán mosakodást, a többit bízd reánk.

Azzal az asszonyok összeszólalkozva, azt a furfangot művelték, hogy a lovaik sörényéből bajuszt, szakállt csináltak maguknak; nagy, fülig csavarintott bajuszt s övig rengő szakállt. Azután a fiatal bambusznádakból dárdákat metéltek, azoknak a végeire a tőreiket szúrták fel lándzsahegy gyanánt. Nyílnak elővették a hajaikba tűzött ezüst nyilakat, a tegez idege kitelt az összesodrott lófarkakból. Mire Barak Hageb az esteli imádkozásból előkerült, egy egész hadsereg állt előtte szakállas vitézekből. Maga is megszeppent, olyan rettenetesek voltak.

A tatár Joriko s az indus Zibella álltak a sereg élén s ők kommandéroztak, s megtörtént az a nagy csoda a világon, hogy egyik asszony engedelmeskedett a másiknak.

A seregüket háromfelé oszták. A derékhadat az erdő szélében állították fel csatarendbe, a másik két csapatot elrejtették a mellékbozótokban.

Így várták be az üldözőket.

A mint Szidi Ahmed megpillantá a csatarendben álló marczona alakokat, azokkal a nyeregkápát verő szakállakkal, bizony megrezzent a szíve. Ezek emberek a talpukon.

S akkor egyszerre előrugtat azoknak a sorából a legdélczegebb dalia, s erős, mély hangon oda kiált:

– Hej, te, Szidi Ahmed, ha van lelked, szállj ki ellenem egy kelevéz-hajításra!

S azzal odarugtat a fenyérre vakmerően, a feje fölött pergetve az ujjai közt a hajító dárdát. Zibella volt az, a késhajigáló bajadér.

Már csak Szidi Ahmed is kénytelen volt szembemenni a kihivó vitézzel.

Az pedig, a mint egy hajtásnyira jutottak egymáshoz, úgy röpíté a kelevézét Szidi Ahmedre, hogy a rezgő bambusz-szál a kés hegyét annak a homlokába fúrta. A szultán lefordult a nyergéből egyszerre.

Akkor a szemben álló phalanx sorlövést adott a testőrseregre, az ezüst nyilakkal. Az ezüst nyíl pedig veszedelmes fegyver; nagyon messze elhord s nagyon czélba talál. Abban a pillanatban a bozótban elrejtett csapatok is kitörtek kétfelől nagy robogással; Jorikó, a szilaj tatár amazon, a nyergébe állva vezette csapatját, a hogy a murtirigátorok szokták, a kik nem ülve, de állva vágtatnak a ló hátán a csatába.

De a kermáni testőrök se vették tréfára a dolgot. Öt krajczár szép pénz, de biz annyiért sincs kedve az embernek a bőrét kilyukasztatni; hátukra kapták a paizsaikat s ott hagyták a szultánt a földön, maguk pedig szaladtak visszafelé, hogy a lovak hasa érte a füvet futtában, s tele torokkal ordíták a világba:

– Jönnek a tatárok! Itt a karkimiaiak! Nyakunkon a murtirigátorok! Tízezer, húszezer, százezer óriás érkezett Barak Hageb segítségére! Tüzet fújnak az orrlikaikon s menykövekkel lövöldöznek!

Ekkor aztán a kermániak futottak a bozótba s a kovarezániak jöttek elő a kukoriczából.

– Látod-e, – mondá Roxane Barak Hagebnak, – az én jóslatom teljesült. Ime, Szidi Ahmed itt fekszik előtted halottan.

– De még az enyém is teljesülni fog, – mondá Ildibah, – mert a kermáni birodalom össze fog omlani. Megyünk Kermánba.

S azzal levágták az elesett szultán fejét, dárdára szúrták, s ezzel a diadaljellel indultak útnak Kermánnak. Útközben egész seregre szaporodott számuk. A szétfutott harczi nép mind odacsődült hozzájok, bosszútól fellelkesülve, a kermániak pedig önkényt kaput nyitottak előttök: kisült, hogy ők még keservesebben el voltak nyomva, mint a kovarezániak. Hálákat adtak Allahnak, hogy Szidi Ahmedtől megszabadítá őket, s kikiáltották Barak Hagebet szultánjuknak.

Így ment teljesedésbe Ildibah jóslata.

E csodálatos és csaknem hihetetlen nagy diadal után maga körül gyüjté az asszonyait Barak Hageb s így szólt hozzájuk:

– Ti dicsőséges asszonyok! A kiknek én köszönhetem az életemet, s a mi több az életnél, dicsőséges hírnevemet, s a mi a dicsőségnél is több, országomat: – kérjetek tőlem bárminő jutalmat, Allahra fogadom: ha van ezen a világon az, a mit kivántok, megadom ti néktek.

És ekkor előállt a dicső Zibella, a ki Szidi Ahmedet megölte, s a többiek nevében így szólt:

– Valóban nagy jutalmat érdemlünk tetőled, a te asszonyaid; mert úgy küzdöttünk melletted, mint férfiak; jobban, mint férfiak. Azért nem kivánunk tőled kevesebbet, mint hogy add meg a szabadságunkat, s a te országodban legyen oly szabad az asszony, miként a férfi.

Barak Hagebnak két nehéz könycsepp gördült végig az orczáján, a mikor e szót hallá.

– Olyan dolgot kértél, a mi van és még sincs ezen a világon, – mondá Zibellának. – De én megfogadtam Allahra, hogy megadom. Legyen hát Kermánban olyan szabad az asszony, mint a férfi, s Barak Hageb asszonyai hirdessék legelébb, hogy ezt ők vívták ki!

Ezzel az egy szóval úgy meg volt nyerve a nép szíve Barak Hageb számára, hogy senki többé a szomszéd uralkodók közül meg nem merte támadni a trónján, sőt valamennyien mind siettek neki kinálni a nőnemen levő rokonaikat feleségül. Maga Kovarezán szultánja, az egykori ura Barak Hagebnak, Mehemed, követséget küldött hozzá s felajánlá neki, hogy válaszszon a hat húga és nénje közül tetszése szerint feleséget.

Erre azt mondta Barak Hageb:

– Én nem választok sem a húgaid, sem a nénéid közül: mert nekem nem boldogságra, hanem bölcseségre van szükségem. – Hanem ha atyafiságra akarsz velem lépni, add nekem feleségül az anyádat!

És elvette feleségül Mehemed szultánnak az anyját, a bölcs és jószívű Hakinát. S a háromszázhatvanöt asszony után beérte ezzel az egygyel.

S minden nemzet történetírói azt jegyzék fel róla, hogy bölcs és népáldotta uralkodó lett belőle, ő alapította meg a koraszethai dinasztiát.

Történt mindez 1234-ben, a Hedsira 612-ik esztendejében.