A HALBERSTADTI ÁDÁM.
A boldog hajdankorban nagy czeremóniákkal járó ünnep volt a hamvazó szerda.
A kik jártasok a régi írásokban, azok tudni fogják, hogy ezt az ünnepet a nagy-szombati zsinatban szerzé Gergely püspök, a kinek «Nagy» melléknév adatott, s ugyanezt később az agathai concilium szabályozá.
A megszentelt hamu készítődött azokból a pálmaágakból, a melyekkel előtte való év virágvasárnapján a templomok feldíszíttettek, s a másik év hushagyóján elégettetének.
Ezzel a hamuval hinték be a hivők fejeit hamvazó szerdán, annak a jelképezéseül, hogy mindnyájan por és hamu vagyunk, tehát magunkat megalázzuk.
Egy ilyen hamvazásról érdekes adatot találunk Heortokratesben, egy magyar nyelven iródott kétszáz esztendős krónikában.
«Az nyolczadik Bonifácius R. P. mikor az hamvakat hintené az emberek fejekre: eleibe mégyen az génuai Püspök, akki az Pápa ellenségeivel, az Ghibellinusokkal tartott; az Pápa az egész fazék hamvat az szeme közzé öntötte s az fazokat is fejéhez ütötte, ezt mondván: «Memento tu, quod Ghibellinus es, et cum Ghibellinis in cinerem reverteris. (Jusson eszedbe, hogy gibellinus vagy s a gibellinusokkal együtt hamuvá fogsz lenni.)»
Halberstadt városában a hamvazó szerdai czeremónia egy különös népszokással volt összekötve. Kikeresték a városban azt az embert, a ki a közvélemény szerint a leggonoszabb életünek volt megbélyegezve. Ezt a czégéres bűnöst azután hamvazó szerdán, zsákba öltöztetve, mezítláb, lefátyolozott arczczal, a templomba vonszolták. Ott a pap behintette a nagy bűnöst hamuval, s a templomszolgák által kiüzette a templomból, ájtatos éneklés között. Ennek a nyomorult bűnösnek aztán az egész nagybőjt alatt az utczán kellett kóborolnia, sehol egy házba is be nem eresztették, ha éjjel lett, ha eső esett, a kapumélyedésekben húzhatta meg magát, s élelmét a házak elé kiöntött konyhahulladékokban kereshette. Keserves életmód volt.
Virágvasárnapján azután a penitencziáját kiszenvedett bűnöst ismét visszavitték a templomba, megmosdatták, olajjal megkenték, a püspök megáldotta, megszentelte, hófehér kantust adott rá s elnevezte «Ádám»-nak. És azontúl becsületes embernek tartotta mindenki.
Ez, meg kell vallani, igen szép szokás volt.
Megszabadulhatott azonban a kipéczézett bűnös a negyven napnál hamarább is a penitencziától, ha sikerült neki egy magánál még nagyobb bűnöst fölfedezni és följelenteni; akkor ez vette át az örökséget «cum benificio inventarii» s folytatta a vezeklést.
Ez eleinte nagyon jó dolog volt; mert ilyenformán a gonosztevők egymást árulgatták be. Hanem időjártával, e szigorú bünhödés mellett, annyira elment a kedvük a halberstadtiaknak mindenféle czégéres bűn elkövetésétől, hogy lámpással sem találtak olyan embert, a kit gonosztevőnek lehetett volna nevezni: pedig már a tízparancsolatot is kiegészítették százparancsolattá: például azt, hogy «tiszteljed a te atyádat és anyádat» kibővítve ekképen: «és a te ipadat és napadat, körösztapádat és körösztanyádat, a czéhbeli atyamesteredet és az árvák atyját és a város atyáit, nemkülönben a dajkákat, a kik anyákat helyettesítenek: mind tiszteljed!» De hát ezt is megtartották.
Így történt, hogy az 1666-ik esztendőben Halberstadt városában nem akadt már ember, a kin a hagyományos czeremóniát végrehajtsák. Papok, kurátorok, törvénybirák hasztalan járták sorba a házakat, nem találtak olyan embert, a ki abban az esztendőben valamit vétett volna.
Végre maga a főbiró, Maykäfer Klausz uram bukkant egy gonosztevőre, a kinek a neve volt Engelschuld Fridolin: az ő házával épen átellenben lakó fiatal aranyhimző.
Az elkövetett bűn pedig az volt, hogy az aranyhimző reggelenkint a háza legfelső ablakának a hidjára kenyérmorzsákat hintett a verebek számára.
Tudni kell az előzményeket! Halberstadt városának nem volt olyan kegyetlen ellensége, olyan gyülöletre méltó zsarnoka több, mint a veréb. Ez az irtóztató állat mindenütt feleszi a borsóföldekről az elvetett magot: csúffá teszi a kölest bugájában; megháborítja lármájával a köznyugodalmat s a tisztaságot épen nem kedveli. A hol eszébe jut! Egyszer épen a főbiró úrnak az orra hegyére. Máskor meg a tanácsházban, a protokollumba, a neve alá, a Locus Sigilli helyett! – No már ezzel csak elég van mondva.
A miért is kiszegeztetett a város kapuira az a rendelete az érdemes várostanácsnak, miszerint a verebeket mindenütt szét kell lőni, szét kell tépni, szét kell gázolni, vagy a hogy eredetiben hangzik: «Die Spätzle allenthalbe verschiesse, verreisse, vertrete!»
S ime, egy gonosztevő még arra mer vetemedni, hogy a kiátkozott szörnyetegeknek kenyérmorzsát hint az ablakhidjára, hogy jobban odaszokjanak! épen a főbiró lakásával szemben!
Rögtön érte mentek: kötelet vetettek a nyakára. Nem tagadhatta. Tanu volt rá a Wassersauf Wolfgang, az órás, a ki korán reggel szokott felmenni a városház tornyába, hogy a toronyórát felhúzza: onnan látta meg ezt a vérlázító bűntényt.
– Miért cselekedted ezt, Fridolin? – horkantott a bűnösre a főbiró.
De az megtagadta a választ, ha mingyárt a spanyol csizmával fognák is vallatóra.
Minthogy pedig a hamvazó szerdai gonosztevőt kimélni kell; mert arra mulhatatlan szükség van a szent czeremóniánál, annálfogva a kínvallatás elmaradt. Elég volt, hogy a bűn konstatáltatott, a reus által agnoskáltatott: ezen az alapon konvinkáltatott, kondamnáltatott és egzekváltatott. Hamvazó szerdán már ő volt az «Ádám» Halberstadtban, a kinek mezitláb, zsákruhában kellett kódorogni az utczán s lesni, hogy mikor öntenek ki az irgalmas lelkek a konyhaablakon egy kis zöldséget, vagy kenyérhéjat. A saját házába sem volt szabad belépnie.
– Megálljatok csak! – henczegett Engelschuld Fridolin. – Majd fogok én magam helyett nálamnál nagyobb gonosztevőt, a ki tovább viselje az «Ádám» nevet.
A históriai igazság kedvéért ugyanis meg kell említenünk, hogy bizonyára Halberstadtban is szokás volt mind a tíz parancsolat ellen véteni; de csak úgy, hogy senki meg ne tudja.
Ennek a konstatálása után felvilágosítandó mind az elkövetett bűn, mind a makacs tagadás Engelschuld Fridolin részéről.
Biró uramnak, Maykäfer Klausznak, volt egy szép leánya, Berta, a kinek az ablaka épen szembe nyilt Fridolin ablakával: az emeleten volt mind a kettő, a csúcsba menő eresz alatt.
Fridolin szerelmes volt Bertába, s a leány is hajlandóságot érzett iránta, ámbár a halberstadti szigorú erkölcsi rend mellett egymással szóváltásba elegyedniök nem is volt lehetséges. De néma jelekkel mégis kifejezhették érzelmeiket egymás iránt.
Ezek a néma jelek abból álltak, hogy korán reggel Berta és Fridolin kinyiták az átellenes ablakaikat s mind a ketten kenyérmorzsákat hintének az ablak kiálló hidjára. Azokra aztán odarepültek a verebek. A verebeknek pedig az a szokásuk, hogy a mint egy morzsát elkapnak, azzal gyorsan tovarepülnek. Ilyenformán a Fridolin ablakából a Bertáéba, a Bertáéból a Fridolinéba repkedtek át a madárkák, s minthogy a verebeknek szokásuk a csiripelés: a szerelmesek pedig értenek a madarak nyelvén, ilyenformán küldözték egymásnak az izeneteiket naponkint: télen még inkább, mint nyáron.
Észrevette azonban ezt a tilalmas játékot a biró felesége, Anzelma asszony, Bertának a mostoha anyja. A biróné maga is szép asszony volt és fiatal.
Fridolinnak tisztességes szándékai voltak Berta leányasszony iránt s azokat a susogó asszony által intimáltatta is a biróéknál: nőül kivánja hazavezetni Bertát.
De Anzelma asszony hallani sem akart erről az összeköttetésről. Ő a mostoha leányának magas állásu férjet keresett. A toronyórásnak az állása már csak elég magas! Wassersauf Wolfgang volt a biróné választottja.
Ennek pedig az volt az igazi oka, hogy a szép Anzelma asszony maga volt szerelmes az órásba, s oda spekulált, hogy ha Wolfgang elveszi Bertát, akkor mindennap eljárhat a házhoz. No de jobb nem űzni-fűzni tovább ezt a dolgot.
Ezért kellett annak a kegyetlen dekretumnak megszületni az egész verébnemzetség ellen!
S miután a dekretum megvolt: azt respektálni és effektuálni is kellett. A városházán minden behozott verébfejért egy pfifferlinget fizettek, a mit magyarosan «fitying»-nek hivnak.
Berta leányasszonynak az ablakát pedig biró uram lepecsételte, hogy azt a leánya ki ne nyithassa, a tilalom megszegése végett.
Ekkor aztán a szegény verebek hasztalan pipegtek, csiripeltek Berta ablakhídján: kopogtathatták kis csőreikkel a buczenscheibeneket. Nem kaptak több kenyérmorzsát.
Itt tünt azután ki a hű szerető szív állhatatossága a maga egész nagyságában! Ha az imádott leány nem etethette meg többé a kedves izenethordó madárkákat: a szerető ifjú daczolt merészen a tilalommal, s a törvény daczára, kenyérmorzsákat hintett az ablakhidján könyörgő verebeknek.
Így azután egészen érthetővé lesz a történet.
Az órás rajtakapta a törvénysértésen az aranyhimzőt: azt elcsipték, elitélték, hamut szórtak a fejére: kiénekelték a templomból, megtették Ádámnak. Ennek az Ádámnak aztán a biró leányát nem adják Éva-képen. Ez természetes!
A halberstadti Ádámnak az egész nagybőjt alatt az utczán volt a helye. Akárhol járt, távolból két fogdmeg kisérte, arra vigyázva, hogy valami irgalmas lélek fel ne nyissa előtte az ajtaját.
Fridolin azonban rajta volt, hogy minél előbb lerázza a válláról azt a dicsőséget s átruházza magánál nagyobb gonosztevőre.
Egész éjjel ott ólálkodott a biró háza körül. A biróné ablaka földszint volt s azt egy kis ágaskodással könnyen el lehetett érni.
Fridolin letépett egy csomó vad sóskát a templom mellől, a mely növény legelébb szokott kibújni a földből tavaszszal, s annak a nedvével bekente az üvegkarikákat a bíróné ablakán. Azok különben is zöldek lévén, a vad sóska nedve nem tett nagy különbséget.
Akkor aztán meghúzta magát a városi wahrzeichen árnyékában.
A mint az óra hajnali négyet ütött, közeledett a piacz felől az ő embere. Köpenyeg volt rajta, lámpás volt a kezében.
Mikor a biróné ablaka elé ért, letette a lámpást a kőre, betakarta a köpönyegével.
Azzal bekopogtatott az ablakon.
A szép Anzelma is megjelent: aztán súgtak, búgtak: nem tudni, hogy mit; de az bizonyos, hogy utoljára megcsókolták egymást az ablaküvegen keresztül.
Ekkor aztán előrontott a rejtekéből Fridolin, nagy kiabálással.
– Itt van a nagy gonosztevő la!
Wolfgang megijedt, elfutott, ott hagyott lámpást, köpönyeget.
– Fogjátok meg! Itt a nagyobb gonosztevő! – kiabált utána szaladva Fridolin, – a bakterek szerencsésen elcsipték Wolfgangot.
– Ez az igazi gonosztevő, né! Megcsókolta a birónét az ablaküvegen keresztül.
Az órás tagadni akarta a bűntényt.
– Nem igaz.
– De biz igaz. Most is zöld a szád a sóskalétől, a mivel az ablakot bekentem.
Ezt csakugyan konstatálták a törvény őrei: zöld volt a szája az órásnak.
– Ezért volt hát olyan savanyú ez a csók! Máskor édesnek éreztem.
A Wolfgangot aztán vitték egyenesen a biróhoz: s Maykäfer Klausz uram abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy az egyik gonosztevőt, a ki azért lett elitélve, mert a verebeket táplálta, fel kellett oldania s helyette a sokkal nagyobb gonosztevőt megtennie Halberstadti Ádámnak; mert az már csakugyan nagy gonosztett: a birónét megcsókolni üvegen keresztül.
Wassersauf Wolfgang aztán le is bünhödte a hátralevő napokat Palmarum vasárnapig.
S minthogy az «Ádám»-nak nem lehet Évája a biró lánya Berta, annálfogva mégis csak a Fridolinhoz adták feleségül.
Hogy a verebek fel lettek-e oldva az interdiktum alól? Arról már nem szól a krónika.