Túl a láthatáron

Volt egyszer egy hirneves császárné, a ki a világ leghatalmasabb nemzetének koronáját viselte. Ott lakott a kerek föld legszebb városában, a mely még a hajdani Babylonnál is fölségesebb s erkölcs dolgában is vetekedik a hajdani Bál isten városával.

Hogy milyen volt Bál istennek a bálványa ezelőtt négyezer esztendővel, arra bizony már nehéz volna megfelelni, mert azt egyikünk sem látta; hanem hogy milyen a Bál-bálvány manapság? – azt már positive tudjuk.

A Bál-bálvány egy női alak, fej nélkül, karok nélkül, spanyolnádból vagy vesszőből megfonva kosárformán s egy zsámolyos párnára felállítva. Sokan lesznek, a kik már láttak ilyen szentet. Erre szokták a «bál»-ruhákat felhúzni, mikor ujak. Ez az áldozatnak a módja. Ha a babyloni Bál-bálvány tiszta színaranyból készült is, még sem került annyiba, mint a mennyibe kerül a mai világ népeinek az a nádból font hamis isten.

Ez is annak a hirneves császárnénak a találmánya.

A mostani Bál-kultuszt úgy híják, hogy «divat».

Ebben volt a császárné hatalmas.

A hogy a császár diktálta a békét az «erős» nemnek, akként diktálta a császárné a divatot a «szép» nemnek.

Ő találta fel a krinolint is.

Már mai nap senki sem tudja, hogy mi volt az a krinolin? Hanem ha megnézünk a tyúkudvarban egy boritót, a mely alá a tyúkok, réczék szoktak lezáratni s hozzá gondoljuk, hogy egy ilyen táritoppos fonott kas aczélrugókból, meg galandokból készült, lószőrfonalakkal beboríttatott s aztán ennek a nyilásán felül egy női alak keresztülbujt s elkezdett ezzel a banyakemenczéhez hasonló alkotmánynyal járni, hát akkor elképzelhetjük, hogy milyen volt a krinolin? Mentül terjedelmesebb volt, annál szebb volt. Ha két ilyen krinolinos úrhölgy a váczi-utcza közepén megállt egymással beszélgetni, a bérkocsiknak el kellett kerülni a szomszéd utczába, mert nem haladhattak el mellettük.

Nem sok időre a krinolin feltalálása után született a császárnénak egy fiacskája. A kis Lulu.

Milyen nagy riadalom volt az egész világban, mikor a kis Lulu született!

Ez lesz a méltó örököse a császári koronának!

A kis Lulu papája ismeretes alak volt. Még a kis iskolás gyerekek irkáinak a boritékján is látható volt az arczképe hatalmas parancsoló tekintetével, felfelé álló üstökével, erősen kiviaszkolt bajuszával (mondják, hogy magyar bajuszpödrőt használt) és hegyes kecskeszakállával. Úgy hitták, hogy Napoleon. Féltek is tőle a többi királyok, akárcsak egy iskolamestertől, mert mindig a kezében volt a skutika, s nagyokat húzott vele, ha nem jól mondták a verset:

Csak a kis Lulunak nem tanította meg ezt a verset a papája.

Egyszer aztán csak eltüntek az iskolás gyerekek irkáinak boritékjairól a nagy Napoleon arczképei. A nagy iskolamestert letették a hivatalából. Meg is halt nemsokára bánatában.

Vége volt a császárságnak, s azzal együtt a krinolinok is eltüntek a világról.

A kis Lulu azonban felnőtt nagyra s délczeg levente lett belőle.

Most már ő volt a mamájának az egyedüli kincse, reménye, büszkesége.

Nagyon természetes, hogy az ács fiából szintén ács lesz, a lakatos fia örökli az apja műhelyét: így a császár fiának is ahhoz kell tartani magát, hogy az atyja hivatalába tanuljon bele.

Ezt a mesterséget pedig a csatatéren tanítják.

Az ifjú dalia azt mondta egy napon a gyászoló anyjának:

– Édes anyám, az afgánoknak háborújok van az angolokkal; odamegyek háborút tanulni.

– Ne menj oda édes fiam, – monda a szerető anya. – Az afgánoknak hosszú puskáik vannak, messze lőnek velük, bizony eltalálnak.

Egy másik napon azt mondá az ifjú levente az anyjának:

– Édes anyám, a muszkáknak háborújok van a turkománokkal; elmegyek hozzájuk háborút tanulni.

– Édes fiam, – felelt neki a gondos hű anya, – ne menj te oda. A vad turkománok gyors paripán járnak, bizony előlkapnak.

Egy későbbi napon aztán azt mondá a tettrevágyó ifjú az édesanyjának:

– No, most támadt már egy csendes kis háború: az angolok verekszenek a zulu-kafferekkel. Ezeknek csak egy hajító dárdájuk van; tetőtől-talpig mezitláb mennek a harczba, az angoloknak pedig ezer lépésnyire hordó puskáik vannak.

Oda már aztán elbocsátotta a kedves egyetlen fiát a császárné háborút tanulni.

A szép ifjúnak csak akkor serkedt még a bajusza, alig tudta még összepödörni. Olyan jól állt rajta a hadnagyi egyenruha.

– Meglásd, anyám, mire visszajövök, olyan bajuszom, szakállam lesz, mint dicső emlékű papámnak volt; ezredesi vállrózsa lesz a kabátomon!

A császárné megcsókolta, megkönnyezte, megáldotta a szép fiát; úgy bocsátá el a messze afrikai csatatérre s aztán mindennap háromszor imádkozott érte térden állva.

De a szép leventét nem védte meg se a köny, se a csók, se az áldás, se a forró imádságok. Egy olyan oktalan, félmeztelen vadember a maga együgyű hajitó dárdájával, lesből előugorva, hirtelen megölte, mielőtt lovára kaphatott volna, vagy kardot ránthatott volna a délczeg császárfi.

Igazán sajnálta mindenki. Hiszen még nem volt ellensége.

Aztán elfeledte mindenki. Engedték elmulni.

Csak az anyja nem tudta elfelejteni, nem hagyta elmulni.

Az özvegy császárné, a mióta egyetlen fia elbucsúzott tőle, minden évben lerajzolja a fia arczképét úgy, a hogy ő azt maga előtt látja: évről-évre idősebbnek, erősödő bajuszszal, szakállal, férfi-komorságot öltő arczvonásokkal – ilyennek kell lennie öt év mulva; – tiz év mulva: megemberedett már – az arczszíne megbarnult: az afrikai nap erősen tud zománczozni; – tizenkét év mulva: – Bizonyosan sebhely is van már a homlokán. Hisz olyan bátor volt! – Tizenhárom év; – tizennégy év; – tizenöt év mulva! – Most már talán ősz szálak is vegyülnek a haj és szakáll közé? – Hajh! a tizenhetedik év is itt van. A délczeg hős most már közel jár a negyvenhez! – Most már talán kopaszodik is a homloka? – Milyen szép volna azt betakarni – egy koronával. Mikor jön el annak a napja?

És így festi le a boldogtalan császárné évről-évre és fogja festeni a fia arczképét, a míg csak a saját szíve meg nem szün verni; s nem engedi a fiát oda a halálnak: visszakéri, visszahozza.

Az pedig aluszik csendesen s nem álmodik se dicsőségről, se koronáról.