Túl a láthatáron

Volt egyszer egy ismerősöm, a kinek az a rossz szokása, vagy elve, vagy nem tudom én mije volt, hogy mindennek a rosszát szerezte meg. Mindenből, a minek már meg kellett lenni, válogatva válogatta ki a legeslegsilányabbat. Igy például volt neki egy szép tágas kertje; abban nem volt egyéb, mint bodzafa.

– Ugyan mit csinálsz ezzel a sok bodzafával? Miért nem ültetsz helyébe körtét, almát, mikor az szintúgy elférne?

– Hm, ha gyümölcsfát ültetek, féreg lerágja, elfagy, szél leveri, tolvajok ellopják, ezer boszúságom lesz vele; de a bodzát bánom is én, akármi éri: ha van valami állat, a mi megeszi, tessék neki a zöld hajtásától kezdve a fekete bogyójáig. Legalább nem aggódom miatta. Aztán ez is zöld.

– No, abban igazad van.

Azután volt neki két rossz, de igen rossz lova; az ott legelt az árvacsalán és labodabozót közt, s mindig tele volt a sörénye bojtorjánnal.

– De ugyan, ha már lovat tartasz, miért nem szerzesz valami olyan négylábú állatot, a mi hegynek fel is tudja húzni a szekeret, nemcsak lefelé?

– Hm. Ha jó lovat tartok, annak zabot kell vennem; azért a kocsissal kell veszekednem, ha a zabot ellopja, ha a lovat meg nem keféli; azt féltenem kell, hogy valami baj ne érje; – ezeket pedig kicsapom a gyepre, nem kérdem, mit esznek? S a mikor meghalnak, épen annyit ér a bőrük, mint így mindenestül érnek. Aztán az is odavisz, a hova a jó ló.

– No, abban igazad van.

Azután rettenetes rossz ételeket főzetett otthon. Én nem is hallottam hírét olyan dolgoknak, a milyenek az ő asztalára kerültek.

– De ugyan, kérlek, nem tudsz magadnak jobb szakácsnét fogadni? Hiszen alumnista-diákkorodban nem traktáltak így, mint mostan.

– Hm. Látod: ha az ember jól főzet, nem győz jóllakni; ha pedig rosszul főzet, akkor nagyon hamar jóllakik. Aztán utoljára csak az a kérdés, hogy jóllakjék az ember.

– No, abban igazad van.

Egyszer pedig megházasodott. Nem tudja azt senki, honnan birta előkeresni, mely országban fedezte fel, elég az hozzá, hogy talált ő magának egy olyan fehércselédet, a kit bizony már a legnagyobb udvariasság mellett sem lehet a szép nemhez sorozni.

– Nem szólok, kedves barátom, a dolgodba; mert az izlés csakugyan különféle, s aztán a szerelem azért vak, hogy a bagolyfejű pillangónak is akadjon párja: hanem ugyebár olyan országból hoztad ezt, a hol az emberek minden esztendőben uj bőrt kapnak?

– Hm. Látod, ha szép asszonyt veszek, az majd piperézi magát, czifrálkodik, annak udvarlói akadnak, féltenem kell; abba nagyon beleszeretek, bolondja leszek, az majd semmi után sem lát, mert kikap rajtam; míg ezt nem féltem sem attól, hogy a nap elsüti, sem attól, hogy gavallérok elszeretik, sem attól, hogy bálba kivánkozik. S aztán utoljára is csak annyira megyek vele, mint valami szép asszonynyal.

– No, abban is igazad van.

Egyszer azután az én jámbor ismerősöm felesége megszökött tőle, nem ugyan valami gavallérral, hanem a tulajdon kocsisával, a tulajdon rossz lovain. Ez eddig jó. Hanem az első statión megdöglött az egyik rossz ló, a másik elvitte még őket egy darabig, a míg hegy nem következett, ott megállt és nem ment tovább; a kocsis-seladon aztán tovább szökött – magában, meg az ura csizmájában «gyalog». Ariadne pedig magába szállt s visszahajtott az egy lóval barátom uramhoz. Ez volt aztán a kétségbeejtő.

– Látod, ha olyan rosszul nem főzettél volna, a feleséged nem lakott volna olyan hamar jól, s nem szökött volna meg tőled.

– Hm, abban igazad van.

– Ha szebb asszonyt vettél volna, nem szökött volna meg a kocsisoddal, hanem valami gavallérral.

– Hm, abban igazad van.

– Ha jobb lovakat tartottál volna, elment volna tőled végképen, s nem jött volna megint vissza.

– Hm, abban is igazad van.

– És most, hogyha gyümölcsfák volnának itt a kertedbe ültetve, valamelyikre felakaszthatnád magadat.

– Hm. – Bizony – abban is igazad van.

– Látod, hogy mégis nekem van igazam.