A ZSEBKENDŐ-KALAND.
Milanóból utaztunk Velencze felé a nőmmel meg az anyósommal. A ki ismeri már az olaszországi vasuti készségeket, annak nem kell osztályoznom, hogy az azokon utazás hányadik kategoriájába tartozik az élvezeteknek. Nálunk az elsőosztályú kupékban hat személyre van ülőhely; az olasz kocsik elsőrangú kocsiszakaszában tíz utasnak kell elférni. Sőt én egyszer a génuai utamban tizenharmadmagammal utaztam; mert a kik a harmadosztályú kocsikból lemaradtak, azokat az elsőosztályuakba tuszkolták be. S ez ellen nincs segítség. Egyszer pedig Róma felé utazva, olyan társaságban kellett meghúzódnom, hogy egész éjjel a zsebemben tartottam a kezemet a revolverem ravaszán. Éjfélben felszakítják az ajtót, s beront rajta hat torzonborz férfi, puskával, vadásztáskával a vállán, vizslával a pórázon; ezek pályáznak pacsirtákat, czinegéket vadászni a csincsésbe, a mik most vándorolnak vissza Európába. Étkezésről szó sincs az olasz vasutakon. Vannak úgynevezett trattoriák, de mire az utas a szalvétát felköti a nyakába, már a fülébe ordítja a kalauz a «partenzát» s ott marad a rizottó, meg a maccaroni à la napolitaine. Nem is utazik ott okos ember étkes kosár nélkül s beszerzi a hideg tyúkot, meg a szalmába fonott chiantit, különben éhen vész.
No, hát az egész világon mindenütt lehet segíteni a vasuti utazás kalamitásain egy kis borravalóval. Olaszországban ugyan nem. Nem is oszt itt borravalót se angol, se franczia, se német. Az már mind ki van oktatva a felől, hogy az olasz konduktornak a tenyerét megkenni ezüsttel hiábavaló pocsékolás. Legfeljebb az lesz belőle, hogy öt percz mulva visszajön az ajándékozóhoz az illető, tenyerén hozva a kapott ezüstpénzt, hogy az nem lira, hanem pápai bajocco, vagy görög drachma, s beváltatja igazival. Itt csak a muszka utazók adnak még borravalót. Ezért néztek minket is mindenütt muszkáknak.
Együtt voltunk hát már öten: mi hárman, meg két olasz pasasér; volt hely elég az elkászolódásra. Ekkor beront egy uj talián s elkezd nagy lármával patvarkodni, hogy neki a lefoglalt helyéről elrabolták a jelzésül ott hagyott zsebkendőjét, s tőlünk, a bennülő utasoktól követelte annak az előadását.
No, már sok szép megtisztelő czímet hallottam a fejemre zúdítani izgalmas politikai pályámon, de még ilyen válogatottakat soha! Még zsebkendőtolvajnak nem szidtak. Hogy pergett a nyelve, olaszul, hogy forogtak a szemei, még olaszabbul.
No, én már hallottam Rossit, hallottam Salvinit, hallottam Ira Aldridget Othelloban, de egyik sem csapott akkora patáliát egy zsebkeszkenő miatt, mint ez a talián. Azt hittem, mindnyájunkat meg fog dezdemónázni.
A két velünk levő utas, a ki értette az olasz szitkozódást, nem állhatta ki tovább, fogta az utitáskáját, plaidjét s kiszállt a kupéból, keresett nyugodalmasabb helyet; én is odaszólítottam a kalauzt, hogy nyisson nekünk más kupét, fizetek akármit; de az csak nevetett s mutatta igazi olasz flegmával, hogy nem kell arra a kiabálásra hallgatni.
Volt ottan rendőr is, és nekem eszembe jutott az az anekdota, a mikor Kaas Ivornak az édesatyja, az erélyes dán báró azt kérdezte Protmanntól, Budapest zsarnokától: «Sagen Sie mir, wo kann ich Sie verklagen?» De hát az olasz rendőr nem arra való, hogy valami rendet csináljon, a miatt agyonlőhetik a királyát, fejbe kollinthatják az utazót a szeme láttára: az olasz rendőrnek se szeme, se füle nincsen, csak kakastolltaréja van; az aztán megteszi.
Utoljára is elővettem, a mi kevés olasz tudományom van: «Maladetto mangiacatto, cerca il tuo fazzoletto all inferno!»
Úgy látszik, hogy megértette, mert a mint elkezdte keresni az elvesztett zsebkendőjét az ülőszéke alatt, ott szerencsésen megtalálta. Mutatta diadalmasan lobogtatva s bocsánatot kért. Akkor aztán beállt a szája, lefeküdt, horkolt.
Egy állomáson megint egy uj pasasér szállt be közénk. A mi zsarnokunk fölébredt, rögtön ismeretséget kötöttek, hangos diskurzusba kezdtek. Tudvalevő, hogy ha két olasz diskurál, az folyvást beszél, egyik sem hallgat a másikra.
Végre közeledtünk Veronához. A mi vasuti rémünk kászolódni kezdett. Az olasz nagy város kibontakozott előttünk. Nem messze a vasúti pályafőtől emelkedik egy óriási kémény; alighanem magasabb a bécsi Szent-István toronynál. A mi haragosunk büszkén mutatott e monumentális kürtőre. Ez az ő szalámi-gyára!
Most aztán tiszta volt előttem a helyzet.
Ez a mi illusztris utazótársunk a veronai szalámikirály! «Il rè (non galantuomo) di tutti salamucci!» Hja! Ez már más! Akkor szuverén joga volt úgy gorombáskodni velünk.
Mikor eltávozott a kupéból, előttünk is meghajtotta magát, valamit mormogva az ellenünk emelt szidalmak visszavonásáról.
Udvariasan viszonoztam a rehabilitáczióját.
Megköszönte.