PECZÓLT URAM.
Komárom várához egy jó hajtásnyira van egy község, melynek lakosai mind nemes emberek, a kik azzal dicsekszenek, hogy az ő helységükben a kutyák is aranyosban járnak. Tudniillik, hogy a helységnek neve «Aranyos.» Ott lakott a mult század elején (mindjárt a nemesek hadnagyának a portája mellett levő házban) két derék nemes úr, név szerint Péntek Péter, Péntek Pál. Testvérek voltak, osztozatlanok. Közös volt a háztartásuk, marháik, lovaik, szolgáik; de asszonyaik nem: azoknak csak a konyhájuk volt közös. A testvérek is egyetértésben éltek, az asszonyok sem pöröltek össze soha. Pálnak a felesége magyar volt, komáromi eredetű, a ki csak annyit tudott németül, hogy «niksz tájts», Péter hitvese ellenben szerdahelyi származású volt, a ki csak németül hallott. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy sohasem feleseltek egymással. Ellenben a Péter felesége híres volt arról, hogy nagyszerű szalonnás gombóczokat tud csinálni, a Pál felesége ezzel párhuzamosan tudta megteremteni a lisztsterczet, a mi nem csekély tudomány. A közös asztalnál egyik férj jobban dicsérte a felesége főztét, mint a másik, s torkig lakott vele.
Volt a helységben egy görög, a kinek Jósó volt a neve. Lehetett annak czifrább neve is, de abba senki sem ficzamította ki a nyelvét. (Kratochvilnak hívták.) Ez árult mindenféle kelendő czikkeket a boltjában: tűzkövet, taplót, ostornyelet, pántlikát, cseréppipát, muzsikáló dorombot, kaszafenőt, szopókát, – no meg sót is. Azt mind hozhatott Komáromból. De már a kávéért, nádmézért (czukor) Bécsbe kellett neki felfáradnia, mert az Komáromban háromszoros árú. A tyukász-szekérrel felvitték Bécsbe egy petákért, visszahozták portékástul három sustákért.
Ez a Jósó csodákat tudott beszélni vasárnaponkint, – a mikor csukva volt a szatócsbolt, ember és marha pihent, – a nemes szomszédoknak a méhesben.
Már az maga is csoda volt, hogy azok az urak, a kik zsindelyes házban laknak, nem érik be a lépes mézzel, hanem olyan mézet hozatnak az Óperencziákról, a mi nádban terem, és ahhoz olyan babot vesznek, a mit előbb meg kell sütni, aztán kézi malmon megőrölni, s mikor az levet ereszt, ezt a keserű koromba főtt lélöttyöt findzsából iszogatják. Irtózik ettől minden igaz kurucz, a ki Thököly Imre esetét a nagyváradi basánál olvassa a «hármas kis tükörből» azzal a «hátra van még a fekete leves»-sel.
Hát még mikor arról a rengeteg nagy Szent-István-toronyról beszélt a Jósó, a mi olyan magas, hogy mikor új hold van, az beleakad a szarvával a torony hegyén levő kétfejű sasba, s belekerül jó fertály óra, a míg ki tud belőle vergődni. Igaz görög hitére esküdött, hogy ez úgy van.
– No ezt nekünk is meg kell egyszer néznünk! – mondá Péntek Péter Péntek Pálnak, a mibe ez menten beleegyezett. Hisz az a Bécs nem a világ. Van a két nemes úrnak három lova, azoknak csak fel kell kötni a farkát, kiszedni sörényéből a bojtorjánt, hát megteszik azok a parádét. Útravaló elemózsiát elbír a tarisznya, tele kulacs hozzá, a saroglyában sarjú, abrakos zsák: minden kitelik hazulról. Pénz nem kell oda, minek? Legfeljebb egy török kendőre az asszonynak.
Csak az új holdat várták, hogy azon a nevezetes holdfennakadáson jelen lehessenek. A két feleség ellátta a két nemes urat minden útravalóval.
Meg is érkeztek szerencsésen a nagy császárvárosba, s nem történt velük egyéb baj, mint hogy a vámnál elvette tőlük a német a vágott dohányukat, kiöntve azt a bőrzacskóból a földre, a magukkal hozott mákospatkót pedig ketté kellett törniök, hogy nincs-e benne dohány?
De még egyéb baj is volt a patkóval.
Az, hogy a turcsik nem voltak megpatkolva, az ármányos német pedig végtől-végig kirakatta az utczáját nagy kemény koczkakövekkel; azokon a puha gyephez, sáros úthoz szokott csallóközi paripa nem érti a járást, egyik erre csúszik, a másik arra csúszik a vasalatlan patájával, az ember alig győzi a «Jézus Mária» kiabálást.
No, de nemsokára akadnak egy házra, melynek tárva-nyitva a kapuja. Itt bizonynyal vendégszerető gazda lakik. Az volt a «Vörös ökör». Oda egyenesen behajtatnak. Ráismernek a szárnyékra. Beállítanak. Rögtön jön egy bőrkötényes szolga, utána maga a termetes gazda. Az is sipkát emelintve fogadja a kedves vendégeket, a szolga kifogja a lovakat s vezeti az istállóba, egy másik kenyérpusztító a czókmókot szedi le a lőcsről s viszi fel a lépcsős tornáczon. Hasztalan szabódnak, hogy ő nekik ott kell hálni a lovaik mellett, etetni, itatni, nix nutz, felviszik őket az emeletre, ott betuszkolják egy czifrára kifestett szobába, mosdótálat, szappant hoznak nekik törülközővel. Ugyan minek az a nagy fáradság? Superlátos ágy is van a szobában kettő.
A szíves házigazda maga jön fel értük, meginvitálni őket a vacsorához. Nagy itt a szolgálat! Hát még a bécsi vacsora! Jön pakerehändli, heringes saláta, apró szőlős bukta, hozzá ser kancsóval, a mi csak úgy habzik, de itatja magát. Már csak azért is érdemes volt ebbe a Bécsbe felfáradni. Támogatás mellett tudtak csak a szobájukba felkerülni a trakta után; elébb azonban mindenkinek szépen megköszöntek mindent, megmondva a becsületes neveiket: «Péntek Péter, Péntek Pál.» A furfangos ágyakban azonban alig tudtak elaludni, az a ruganyos derekalj mindig ki akarja az embert dobni a nyoszolyából.
Hajnalban bejött a szobájukba egy fehérkötényes úr, az meg kivitte a csizmájukat kisuviczkolni. De ez már nagy tisztesség.
Még nagyobb volt az elbámulásuk, mikor, igaz magyar gazdaember szokása szerint, legelőször is az istállóba serénykedtek a lovaikat megtekinteni, s úgy találták, hogy azok nemcsak hogy csülökig gázolnak az alomszalmában, turkálnak az abrakban, hanem meg is vannak kefélve szép simára. No, ezek is megemlegetik Bécs városát.
De már arra sem Péntek Péter, sem Péntek Pál nem volt rábírható, hogy azt a rettenetes dolgot, a mit «frustuk» néven kinált nekik a házigazda, bevegyék. Légyétető az! Azért, hogy kávé a neve. Elővették a szeredásból a paprikás szalonnát s azt falatozták a bicskával. Annak a láttára meg a németet lelte ki a hideg.
Első dolguk volt azután kiókumlálni, hogy merre van hát az a híres Szent-István-tornya? Azt bizony Bécsnek minden szegletéből meg lehet látni.
Hujh, de rettenetes messzeségre van az! – Aztán ha odatalál is az ember; de hogyan talál vissza onnan a «Vörös ökör»-be? Mikor ez a bécsi német olyan ostoba, hogy nem ért egy kukkot sem más nyelven, mint németül!
– Megállj csak! – mondá Péntek Péter. – Tudom én annak a módját. Majd én, ha eltévelyedünk, előfogok egy jóképű németet, annak azt mondom, hogy «búúúh!» a két kezemmel mutatom a két szarvát, a piros lajblimon meg előadom, hogy vörös; ebből kitalálja, hogy a Vörös ökörhöz igyekezünk.
Péntek Pál belenyugodott a Péntek Péter indítványába.
Azzal neki indultak torony irányában, keresztül-kasul girbe-gurba utczákon, míg egyszer csak eljutottak egy lusta folyóvízhez, a mire egy kőhíd volt építve. Ott egy pofoncsapottkalapos német útjokat állta s erősen követelte, hogy az átmenetelért fizessenek fejenkint egy krajczárt.
– Micsoda? Fizetni a hídon vámot? Mi nemes emberek vagyunk!
– Péntek Péter, Péntek Pál.
De a német csak nem akart tágítani. Úgy látszik, hogy nagyon rá volt szorulva arra az egy krajczárra.
Azt pedig egy magyar nemes nem teheti, hogy ő vámot fizessen a hídon, mint valami paraszt.
– De hát voltaképpen miért is kelljen mi nekünk keresztülmennünk ezen a hídon, holott a Szent-István-tornyát, meg a holdvilágot a Vörös ökörből is megláthatjuk?
Fogták magukat, visszafordultak; otthagyták a vámszedő németet: «gebedj meg!»
Ebéd idejére szerencsésen hazakerültek a Vörös ökörbe. A nagy fáradságtól megjött az ápetitus. Ebéd is volt hozzá. A gazda ma is kitett magáért, még vágott dohányt is adott a pipába: üres lévén a dohányzacskó; az ugyan csípte nagyon a magyarnak a nyelvét, mert hát a német páczolva szereti a dohányt. (A kutya tutulja meg!) De annál jobban ízlik utána a ser.
Ez napon azonban se új holdat, se Szent-István-tornyot nem láthattak az atyafiak; mert elkezdett esni az eső. Ez már Bécsben rendes állapot: ott mindig esik az eső.
Másnap aztán azt gondolták ki, hogy más irányban ismerkednek meg Bécs városával. Megkerülik a «kertek alatt.»
Ilyenformán szerencsésen felfedezték a Prátert. Ennek a dicsőségéről is sokat historizált előttük a Jósó; de hozzátette, hogy ott ugyan őrizkedni kell a tolvajoktól, mert neki is kilopták a zsebéből az ezüstóráját. Vigyázott is a nagy csődületben Péntek Péter, Péntek Pál, hogy le ne vagdalják az ezüst gombokat a mándlijáról; a tajtékpipáját meg le nem adta volna az agyaráról.
Ott azután tökéletes gyönyörűségük volt a német pojáczákban. Hogy eszik a csepűt, hogy nyelik el a bicsakot, aztán felmásznak a rúdra, annak a hegyén a fejük tetejére állnak, lábbal az ég felé. Előadás után a pojácza leveszi a hegyes süvegét s bejárja vele a tisztelt publikumot, a művészet adóját behajtani.
Az atyafiak a legtöbb bámészkodótól azt a szót hallják, hogy «später.»
– Ez mind Péter! – dörmögé a bátya, s mikor hozzákerült az obulus-szedő művész, azzal nyugtatá meg, hogy «én is Péter vagyok, Péntek Péter.»
Péntek Pál ellenben azt hiszi, hogy az az eléje nyujtott csörgősipka arra való, hogy az ember abba verje bele a pipájából a hamut.
Ezen a napon sem lehetett meglátni sem a holdat, sem az István-tornyot, olyan nagy köd volt.
S ez így ment egy hétig; egyik nap eső, másik nap köd. Megunták ezt az atyafiak nagyon. Nincs a németnél jó idő soha! Gyerünk mink haza!
A nyolczadik nap korán reggel fölkelének, lementek az istállóba, felszerszámozták a lovakat, befogták az ekhós-szekérbe s keresték a házigazdát, hogy megköszönjék neki az eddigi szíves vendéglátást. Nem kellett azt keresni; jött az egy irgalmatlan hosszú papirossal a kezében s azt mondta a hálálkodó atyafiaknak, hogy «Bezahlt, uram!»
Ezt a csúnya szót ők soha sem hallották.
– Megkövetem, nagy jó uram, én nem vagyok Peczólt, az én nevem Péntek Péter.
– Az enyim meg Péntek Pál.
– Nix ta! – kiabált a gazda. – Bezahlt, uram!
S azzal a sok léhütő cselédje megragadta az útrakészülő atyafiakat, lehúzta erővel a szekérről, kifogta a lovaikat, visszatolta a félszerbe a szekerüket.
– No ez már mégis nagy barátság! Hogy a vendéget úgy megmarasztalják! No hát nem bánjuk, ha már olyan nagyon megszerettek bennünket, itt maradunk még egy napig; de már holnap mákosugyse hazamegyünk! Az asszonyok el se tudják gondolni, hová lettünk.
S még egy napig ott maradtak, élvezve a nagy vendégszeretetet.
Másnap reggel aztán megint az a szczéna következett.
A két atyafi indult volna már hazafelé; de minden oldalról fogták a lovaik zabláját s kiabálták a fülükbe: «peczólt uram!»
Talán sohasem is lett volna ennek vége, ha oda nem vetődik a nagy hajczihőre a bécsi ifjúság akkori vezéralakja, gróf Sándor Móricz, a ki a hirhedett paripáját ott tartotta a Vörös ökörben, s nem informáltatja magát a tényállásról.
A fiatal magyar főúr aztán megmagyarázta a csallóközi atyafiaknak az állapotot. A német fizetséget követel a vendéglátásért, mindennapra húsz vonás forintot. Ha nem fizetnek a vendégek, elveszi a szekerüket, lovaikat.
Azok csak akkor hüledeztek. Pénzük nem volt.
A hirhedett lovas úr aztán megkönyörült rajtuk, kifizette a tartozásukat a Vörös ökörnek, még nekik is nyomott a markukba útiköltségül tíz bankó forintot, nehogy hazautaztukban megint valami bajuk essék, a mivel aztán az atyafiak nagy vígan útrakelének.
Útközben aztán peczólt uraimék hűségesen megfizettek minden közbeeső állomáson gavallérmódra az élvezett papramorgóért, abrakért, szállásért, úgy, hogy midőn Szerdahelyre megérkezének, még öt forint nyomta a mellényzsebüket. Ottan rostokot tartottak; a korcsmáros azt kérdezte tőlük, hogy mit parancsolnak ebédre? Németül kérdezte.
Bécsben már ők is profitáltak valamit a németből:
– Zwei Gulden gölődiny.
– Drei Gulden stercz.
Ezért a horrendus összegért aztán kaptak akkora tál szalonnás gombóczot és sterczet, hogy az hat kapásnak elég lett volna. A maradékot nem hagyták ott, hanem beletömték a posztószél tarisznyába: puffadásig tele lett vele.
Este felé hazaérkezének a hozott zsákmánynyal.
Otthon pedig a két asszony, a ki az előre küldött hetestől megtudta az érkezésüket, szintén gölődinynyel és sterczczel várta haza az argonautákat.
– Tyhű, a ki áldotta! Hiszen mink is azt hoztunk haza Bécsből egész tarisznyával.
S minthogy itthon mindent elmondának, a mi velük történt Bécsben, rajtuk maradt holtig predikátumképen a «Peczólt uram.»