Túl a láthatáron

Turbolya Béla tiszti irnok volt Baraboly Gergelynél, a sonkavári uradalom tiszttartójánál. Az atyja, Turbolya Mihály, kasznár volt a szalonnadombi uradalomban. Mind a sonkavári, mind a szalonnadombi uradalom az esztergomi herczegprimás érseki javadalmai közé tartozott.

Baraboly Gergely tiszttartónak volt a szegény papoktól háromszáz forint évi fizetése; Turbolya Mihálynak pedig százhatvan, azonkívűl egy kis deputatum, a mi a háztartáshoz szükséges. És ez a két derék œconom olyan jól tudott gazdálkodni, hogy ebből a csekély fizetésből nemcsak tisztességesen megélt, sőt husz évi szolgálat után egyik egy százötvenezer forintos jószágot vett s azt készpénzzel ki is fizette, a másik pedig Pesten egy kétemeletes házat szerzett s hogy nem kontóra, azt bizonyítják még érintetlen hagyott takarékpénztári könyvei. S e mellett fösvények sem voltak: ellenkezőleg, házaik nyitva minden vendégnek, télen-nyáron, a saisonban pedig e környék társas mulatságainak jól ismert gyülhelyei. És a mi legfőbb, a derék gazdászok gyermekeiknek fényes nevelést adtak, Baraboly úr kisasszonyai bécsi nevelő-intézetben nyerték világi műveltségüket, Turbolya úr egyetlen fia pedig, mikor már mindent kitanult Magyaróvárott a gazdasági iskolában, két évet töltött még Velenczében és Florenczben a festészeti akadémiákon.

Gazdászat és festészet? Ez ugyan nem rimzik össze, hanem Bélánál mégis összetalálkozott: mint hivatás és szenvedély. Atyja gazdatisztet akart belőle csinálni, ő pedig festő akart lenni. Aztán volt egy vele született sajátsága, a mi a gazdatisztséghez nagy előny, a művészséghez pedig nagy akadály. Igen közel látott. Szemei abban a hibában szenvedtek, a mit az orvosok «láta-szükülés»-nek neveznek; a szemszivárvány közepett a fényt áteresztő fekete kör alig volt nála nagyobb egy gombostű fejénél. E miatt Béla a távolban igen rosszúl látott, s a mit meg akart nézni, ahhoz olyan közel kellett vinnie a szemeit, hogy a pastellrajzról gyakran az orrahegyével felszedte azt a színt, a mit a kezével odarajzolt. Hanem ő azért szenvedélyesen rajzolt és festett, história-festés volt a genre-e, s oly tökélyre vitte közellátása daczára e tudományát, hogy egész csoportokat össze tudott állítani, úgy, hogy az emberek bámultak, a kik látták, mint a hogy bámuljuk azt, ha egy vak ember viaszból mellszobrokat idomít. Mert csak az a bámulni való volt rajta; e képek határozottan rosszak voltak.

Ellenben milyen nagy előny az a rövidlátás a gazdatiszti hivatásban! Milyen hatalmas inspektor lesz az, a ki néz, meglát, és mégsem lát semmit! Az egész tisztikarnak kedvencze fog ez lenni. Ispánok, kulcsárok, előljárók és alattvaló tisztek áldani fogják az eget, a ki őket ilyen derék emberrel megajándékozta. Gazdag ember fog lenni, maga sem fogja tudni, hogyan repül be az ablakán a pénz?

Hanem hát neki semmi kedve nem volt ehhez a háladatos pályához: ő festő akart lenni. Volt egy hirhedett szemorvos barátja, kivel Bécsben ismerkedett meg, az sokszor bíztatta őt, hogy ő tudna azon a nagy bajon segíteni, mely művészetének akadálya: a látaszükülésen. Az a legegyszerűbb műtét. Felül a szemhártya fölött beleszúrnak az embernek a szemébe egy lándzsával, azután belenyúlnak egy ollóval, hosszas szíjat hasítanak a szemszivárvány hártyájából, azt megfogják egy csipővassal, s kikaparják egy gereblyével; két hétig keze-lába kötve marad az embernek; akkor feloldják a szemeit, s ime látja maga körül az egész világot, s az egyik szemén van egy hosszú keskeny vonal, mint a macskáén.

Sehogy sem tetszett neki a biztatás. Nem tudja azt az a doktor, hogy kellemetességei is vannak a rövidlátásnak. A princzipálisnak van két kisasszonya: Zelinda és Mirabella. Zelinda az idősebb. Művelt hölgy mind a kettő; s úgy látszik, hogy Bélával igen szívesen társalognak. Béla engedelmet kér a papától, hogy egyszer lefesthesse olajba Zelinda kisasszonyt. Az engedély megadatik s az ülések megkezdetnek: természetesen illő felügyelet mellett. Mama nemlétében a rokon gyógyszerészné a garde de dame. A festő közellátó lévén, hogy az egyes vonásokat felvehesse, oly közel kell hajolnia a másolandó arczhoz, mint később a vászonhoz. E közeljárás felfedez előtte két szép fekete szemet, egy pár finom szemöldöt, egy görög profilú orrt; gömbölyű piros arczokat, finom metszésű ajkat és nem is hamis fekete hajfonadékokat. Azokat ő mind egyenkint híven lemásolja és ki is festi szépen. Hanem azt nem mondja el neki a gyarló szem, hogy a lefestett hölgy két szép szeme közül a jobbik kancsalit, hogy a tiszta homlok nagyon keskeny, ellenben a szép piros ajk alúl kissé szélesded, s a finom orr igen is hosszukás, s e miatt az arcz lehet ugyan kellemes, amint hogy az is, de épen nem festői mintakép. A művész vásznán aztán mindez máskép üt ki, az egyes vonások hiven el vannak találva, csakhogy a homlok széles, az arcz keskeny s itt meg a balszem sandít. Hanem azért mindenki, a ki látja, el van általa ragadtatva, még a tiszttartó is azt mondja, hogy ennél tökéletesebbet még Canova sem festett.

Csak maga a művész nincs megelégedve a remekével: mindennap talál rajta valami megigazítani valót, mindennap kell előtte ülni, mindennap még közelebbről meg kell nézni a szép arcz minden részleteit, s egyszer aztán olyan közel talál nézegetni, hogy a garde de dame gyógyszerésznének úgy tetszik, mintha ez már egy csók lett volna. A modell fülig pirul és felugrik, s a művész zavarában azzal menti magát, hogy ő csak retouchirozni akart.

Hanem hát az ilyen csóknak következményei vannak. Két hét mulva az egész világ tudja, hogy Zelinda jegyben jár Bélával; most stafirozzák; egy évre Olaszországba fognak utazni, azalatt a zsirhalmi számtartót nyugdíjba teszik, s visszaérkezve Béla beül a helyébe.

Mindenki, papság és tisztség nagyon szereti azt az ifjut, a primásnak is gondja van rá. Ez időtől fogva Bélának hivatalos teendői abban összpontosultak, hogy Zelinda kisasszonynak udvaroljon; s üres óráiban verseket írjon hozzá, a melyek szinte olyan szépek voltak, mint a festményei; külön minden szó igen szép; hanem együtt mindannyi még sem költemény.

Ez idilli boldogság közepett elérkezett a farsang, Zelinda és Mirabella kisasszonyok a közelfekvő esztergomi, tatai, győri és visegrádi bálokban, mint azt az akkori divatlapok bizonyítják, a rendes bálkirálynék között szoktak felemlítve lenni, s Béla is szenvedélyes tánczos volt.

Ebben is sok tréfás zavart okozott ugyan neki végzetes szemhibája; elvitte a más tánczosnéját, nem talált vissza a magáéhoz; lába ügyébe akadó schleppekben, tyúkszemekben irtóztató pusztítást követett el; belekeringőzött a középen ártatlanul néző közönség csoportjába, s ha valahol egy pár a teremben földhöz vágta magát, ő rendesen annak a párnak az egyik fele volt, hanem ez neki mind igen jó mulatság volt, s olyan kedélyesen tudott hozzá nevetni, hogy irigyelni lehetett.

Az x.-i hölgyvilágnak ezen a farsangon jótékony hajlamai különösen párosultak a kegyeletes eszmékkel. Nagyszerű bált rendeztek a városukban felállítandó kisdedóvó intézet javára, összekötve sorsjátékkal, melyhez a kijátszandó nyereményeket szintén maguk a derék hölgyek hímezték és ajándékozták. Hét vármegyét mozgásba hozó bál volt ez, s mindenkinek elmondatott, hogy maga ő eminencziája a herczegprimás is meg fog jelenni egy órára ez ünnepélyen, mint fővédnöke a létrejövendő humánus intézetnek.

Annyival nagyobb kötelesség, hogy az uradalmain lakozó tisztség kisasszonyai és a tánczképes tiszti fiatalok teljes számban megjelenjenek és a magas czélt előmozdítani segítsenek.

Sonkavárott a bált megelőzött két hét a legszorgosabb előkészületekben tölt el. Zelinda kisasszonynak égszínkék selyemruhája volt, rózsaszín dudorokkal, Mirabella kisasszonynak pedig rózsaszín ruhája, égszínkék dudorokkal. Ez mind Béla iránti gyöngéd figyelemből történt így, hogy közellátó létére megismerje tánczközben, melyik az ő menyasszonya, és melyik Mirabella? A binocle segélyével a szinek összeállításából ennyit kivenni képes volt. A gyógyszerészné, a ki mint garde des dames volt a kisasszonyokat kisérendő, maga is jó korban levő özvegy, bár kissé elhízott, szintén kitett magáért: elővette világos lilaszín gros de naples ruháját, s hozzá veres zseniliből készült fejéket vett kiegészítésül; a mi annyit jelent, hogy maga is elmegy még tánczolni, – ha viszik.

Béla természetesen, mint egy hű seladon, a hölgyekkel egy kocsin ment fel a bálba, szerényen a bakon foglalva helyet, hogy a bálruhákat össze ne törje. Aztán az is természetes, hogy a bálteremben, mely épen felényi vendég számára készült, mint a mennyi most tánczolni akart benne, az első franczia négyes után, melyben még menyasszonya mellett, s annak testvérével vis-á-vis volt: a mint a colonne felbomlott, a nagy szépségvásárban rögtön úgy elvesztette mind a kettőt, hogy rájuk nem talált többet; kereste pedig; el-elfogott egy égszínkék ruhát, rózsaszín dudorokkal; volt az a bálban épen harminczkettő, s csak akkor vette észre, mikor már a tánczban voltak, hogy hisz az «szőke», majd meg egy rózsaszínű ruhával foglalkozott a walzerre, és csak akkor vette észre, mikor már a földön hevertek, hogy hisz az a kacsatói ispán vén franczia gouvernantéja.

A közben pedig, hogy Béla ily hajtóvadászatot indított Zelinda és Mirabella után, még jobban vadásztak ő reá Turbolya és Baraboly urak, hogy őt a herczegprimásnak bemutathassák: – a praesumtiv zsirhalmi számtartót.

Ő eminencziája ugyanis tizenegy óra felé kiséretével együtt megérkezett az ünnepély színhelyére. A zene rögtön megszüntettetett megérkezésére; a mit azonban ő eminencziája nem engedett meg: derék, szabadelvű ember volt: csak mulasson a közönség feszélyezetlenül: ő maga is gyönyörködni fog e világi mulatságban, melyre nézve egy számára elkészített piros bársony karszékben helyet is foglalt.

Ő eminencziája szokott ornátusában volt, szép lilaszín selyem papi palástjában, fején a kis gömbölyű veres kamaora, igen jókedélyű úr volt, szelíd biztató arczczal, mely nagyon hasonlított egy tisztességes matrona ábrázatához; a miről tanuskodik egy az ötvenes évekből fenmaradt adoma is; a midőn t. i. a japáni követség odafent járt Bécsben s ő felsége asztalához meghivatott, ugyanakkor még Ferencz József nem volt nős; s az asztalnál Magyarország primása ült mellette jobb felül, minden kitüntetésben részesítve. A japáni követek meg voltak elégedve mindennel; csak egy dolog felett nyilvánítá némi megütközését Szatzuma, a követség vezére a miniszterelnök előtt: «Hogyan lehet az, hogy egy ilyen fiatal monarchának ilyen öreg asszonyságot adtak feleségül?» A primást a monarcha feleségének nézte.

Hanem hát a mint ez a históriában sokszor megtörténik, egy baklövés nem a közvetlen vadásznak, hanem egy harmadik embernek árt meg: ez a tévedés nem Szatzumának forrott a torkára; hanem egészen más ártatlan személynek.

Béla úrfi, mikor már kifáradt a menyasszonya keresésében s megfőtt az idegen hölgyek tánczrakerekítésében, arra a gondolatra jött, hogy ő bizony nem szaladgál előre-hátra, mint egy bolond, hanem kispekulálja, hol ül a garde des dames, a gyógyszerészné? Ott majd állást foglal; oda vissza kell térnie két tánczosnéjának vagy előbb, vagy utóbb.

Ezzel a középen ácsorgó férfisereg között keresztűl-kasul furta magát, végre megpillantá, a kit keresett: a lilaszín ruhát, a skarlátpiros fejékkel; ott ül a tribunán. Ő tehát lesben várta, hogy a két kisasszony mikor érkezik oda? Walczer járta épen. A két kisasszony csak nem mutatkozott. E közben Béla urfi ilyenformán kezdett okoskodni:

«Ez a patikáriusné ott ül már kilencz óra óta magában. – Senki sem viszi tánczolni. Ha én most odamegyek hozzá, szentűl azt fogja hinni, hogy tánczolni hivom. És ha azt nem teszem, hanem a helyett a kisasszonyok felől tudakozódom nála, az nagy gorombaság lesz tőlem. S miért tegyem én őtet ellenségemmé? De mit is vesztenék vele, ha felkérem egy keringőre? Igaz, hogy nehéz alak, de meglehet, hogy jól tud tánczolni. Ha elesem vele, nem én esem nagyobbat. Ugyan miért ne vihetném el egy fordulóra? Örök hálára kötelezném le általa. Talán még másokat is felbuzdítanék a példa által, s igen jó mulatságot szereznék szegénynek. Én bizony felkérem egy tánczra.»

Azzal megkeményítve szívét, hóna alá csapva Chapeau-Bas-ját, biztos lépésekkel indult meg a lilaszín costume felé, s mikor két lépésnyire ért szeme elé, meghajtá magát előtte udvariasan, s a legúriasabb orrhangon hallatá lovagias felhivását:

– Nagysám! Lehetek-e szerencsés önt egy forduló keringőre megnyerhetni?

Mire a megszólított lilaszín öltöny részéről a mennydörgő hangú válasz érkezett:

– Vade presto, insane! (A mi körülbelül annyit tesz, hogy pusztulj innen te féleszű.)

A szerencsétlen! Ő eminencziáját, az érsek-primást kérte fel egy tour walczerre!

A kétségbeesés, a mi e balfogást követte, leírhatatlan. Nem elég a hallatlan nevetség: de még a zsirhalmi számtartóságnak is vége! Az a jóvátehetetlen megbántása az egyházi fejedelemnek! Nevetség és szentségtörés, őrültség és hazaárulás egy tényben! Ily kegyes főpapot, apáinak jóltevőjét, saját jövendőjének urát így megbántani! Apa, ipa, menyasszony, mind tönkre voltak téve. Csak Béla nem veszté el önbizalmát.

Ez a botrányos tévedés ellenkezőleg egy nagy elhatározást érlelt meg lelkében. A zsirhalmi számtartóság ügye most már a végzetes első bemutatás által nagyon megnehezült; de hisz ő annál magasabbra tör. Követi hajlamát, a művészetet, s leküzdi annak legfőbb akadályát, s egyúttal bosszút is áll a saját vaksi szemén, a mely neki e keserűséget okozta. Felmegy Bécsbe, felkeresi azt a szemorvos barátját, a ki képes macskaszem-nyílást vágni az ember pupilláján; műtőzze meg. Aláveti magát minden orvosi kínzásnak.

A műtő-szemész, a mint kezébe kaphatta Béla fejét, lándzsával, ollóval, csípővassal, harapóval neki esett a szemének; s három hét mulva Béla olyan jól látott, mint akármelyikünk: nem volt többé myops; nem kellett az orrával kisérni a crayont, mikor rajzolt: ép szemevilága lett.

Mennyivel más lett egyszerre a világ előtte, mint azelőtt volt! Mennyivel szebb! Kivált a festmények! S kivált az asszonyok! Nem tudta, melyik inkább. De mégis inkább az asszonyoké az elsőbbség. A Belvedere, az Esterházy-galleria műremekei maradjanak későbbre. Most legelébb is haza Sonkavárra, az epedő menyasszonyhoz.

Alig várja, hogy a kocsiról leszökjék; a cselédek mondják neki, hogy a kisasszonyok odakinn vannak a téli kertben; rohan hozzájuk; a kamélia-lugosból két hölgy-alak közelít feléje; az egyik egy magas, sylphidtermet, ragyogó szemek; istennői arcz; a másik is egy tisztességes hajadon, de nagyon közönséges vonásokkal és kissé kancsal szemekkel.

Béla mindjárt ráismer az igazira. Ez az ő eszményképe, kit magának álmában alkotott; ez a sylphid, ez az angyal, ez az istennő. Odarohan hozzá, hogy átölelje, megcsókolja. Azonban csók helyett két ellenálló tenyér tapad a szájához, s az átölelt fél-bosszúsan, félnevetve szabódik:

– Ne bolonduljon, Béla, hisz én Mirabella vagyok, ott a néném, Zelinda a másik.

Béla karjai aláhanyatlottak és szája nyitva maradt. Az a másik persze hogy nem az az eszménykép volt, a kihez ő a verseket írta, a kit vászonra festett; orrtávlatból nézve láthatta ő csak e vonásokat szépeknek. Hisz ez így egy mindennapi kép.

Nagyot sóhajtott ő is, Zelinda is, ki a tévedést semmikép nem tudta neki megbocsátani, s többet rá se nézett. Még a jegygyűrűjét is visszaküldte.

Egyébiránt ez a csalódás semmit sem változtatott Béla szívviszonyán. Ő egy ideálba volt szerelmes, a kit rövidlátó korában csak pastell, aquarell és olaj-szinekkel előállítva tudott egyetemlegesen felfogni; most egyszerre megkapja a látását, s ime az ideál előtte van. Hogy ez nem ugyanaz, a kivel ő jegyet váltott, az nem baj. A papának utoljára is mindegy, ha a kisebbik lányt veszi is el az a vőlegény, aki a nagyobbiknak volt szánva. Ezentúl udvarolt Mirabellának.

Egy holdvilágos estén, a nyárfák alatt sétálva, ily rokonszenves eszmecsere szövődött az uj kombináczió szerinti pár között:

– Nagysám, – szólt Béla, – szereti ön a békakuruttyolást, birka-bégetést, kolomp-hangot?

– Nem igen nagyon.

– Az pedig lesz elég a zsirhalmi majorban. Hát a kukoricza-fosztást, a búza-rostáltatást, kender-tiloltatást, disznó-öletést milyen mulatságnak találja ön?

– Szeretek ott nem lenni.

– Volt már egyszer Zsirhalmon, ugy-e? Látta az öreg számtartónét, a mint a tűzhelynél a szappant főzte, a feje úgy bebugyolázva tarka keszkenőbe, hogy csak az orra látszott ki belőle. A két keze bekötve rongygyal. Ez volt a keztyű. A reklijén fénylett a zsír, s három kötény volt eléje kötve; annak a korczában egy akkora csomó kulcs, mint a porkolábnak? Ez a zsirhalmi divat. Ugy-e nem szeretné ön ezt viselni?

– Isten őrizz! Elfutnék magamtól.

– Akkor a zsirhalmi számtartó is együtt futna önnel, már tudniillik ha én volnék.

– Ne tréfáljon.

– Dehogy tréfálok. Én nem leszek gazdatiszt, hanem felmegyek Bécsbe s élek a művészettel. Kisasszony! Nem szép volna-e az, ha ön az egyik szobában a zongorán játszaná Chopin ábrándjait, én meg e lelkesítő daloknál festeném a másik szobában a nagyszerű csataképeket, a mik világhírűvé tesznek egykor; csak úgy árverezik majd fel mindenféle ánglusok húsz, harminczezer forintra. Aztán önt is odafesteném a képre.

– Engemet? Hogyan?

– A mint a haldokló hős sebeit bekötözi.

– Jaj, én azt a világért meg nem tudnám tenni, mert én elájulok, ha csak azt látom is, hogy valaki elvágta az újját.

– S hátha én magam volnék a haldokló hős, nem venne-e föl karjaiba?

– Mondja el ezt a papának.

Béla e buzdító utasítás után sietett Baraboly úrhoz, szíve titkát kitárni, hogy ő Mirabella kisasszonyt nőül veszi, s viszi fel Bécsbe.

Baraboly úr okos ember volt. Ismerte a különféle gazdasági czikkek aratási és szüretelési különlegességeit. Zelinda kisasszony olyan, mint az aszu szőllő, mentől későbben szüretelik le, annál jobb bor lesz belőle; mentől tovább tartogatják, annál jobb bor lesz belőle. Várni lehet vele jóravaló vevőre, a ki megadja az árát. Ámde Mirabella kisasszony olyan, mint a repcze: azzal nem szabad sokat várni, ha egészen megérik, elpörög, ha sebesen be nem takarítják, rájön egy eső, megfülled; ha mindjárt nem jön érte a vevő, megdohosodik; azt hát hirtelen levágni, behordani, elcsépelni, eladni, s hálát adni az Istennek, mikor már nincsen a raktárban.

A másik apa is megnyugodott a változásban; ráadta atyai áldását ezen szavakkal:

– Ilyen bolondnak, édes fiam, mint te vagy, más nem is lehet a párja.

Az ifjú pár azután bejárta menyegzői útban Olaszországot, Béla ismeretséget kötött Michel Angeloval, Rubensszel, Tintorettoval, s aztán letelepedett szép feleségével Bécsben s festett csataképeket.

Ámde nagy hamar bebizonyult rajta, hogy a művészet is csak olyan, mint a zsirhalmi számtartó gazdasága: ha az isten ad rá esőt és napfényt, van jó termés, ha nem ad, nincs. Hiába szántja azt a vásznat a crayonnal, hiába trágyázza terra di Puzzoli-val, terra di Siena-val, sárkányvérrel; hiába boronálja be tengeri vidraszőr-ecsettel, az Úr nem ád rá erőt és napfényt, inséges lesz a termés, és soha sincsen aratás.

Igazi kéz, láb vagy fej volt az mind, a mit ő összefestett, csakhogy azok mind nem tartoztak egymáshoz; a hős ott a képén úgy tesz, mikor meg akar halni, mintha álmából kelne fel valaki ásítozva, a mérges ellenség arcza igen híven tükrözi vissza a gyomorgörcs kínjait, a hőst ápoló menyasszony arczáról le lehet olvasni ezt a mondást: «Ugyan keljen fel már, kész a kávé!» s a mellék-alakok azon látszanak tanakodni, hogy nem kellene-e ezt az esetet feljelenteni a rendőrségnek? Az öltöny pedig mind úgy állt az embereken, mintha esős időben megázott s aztán egyszerre megfagyott volna rajtuk.

Mindig gyilkos csataképeket festett, ez volt a szenvedélye; és soha sem sikerült neki elhitetni a nézővel, hogy azok ott a vásznon csakugyan ellenségek. Hasztalan járnak keresztül egymáson dárdával, pallossal, hasztalan hevernek kibonthatatlan gomolyban a leglehetetlenebb ficzamokkal, az ember mégis csak azt hiszi róluk, hogy tréfálnak.

De ő azért csak festett. Reggeltől estig mindig festett. Még este lámpafénynél is festett. Engedvén a feleségét jó barátok, új ismerősök által operába, bálba kisértetni. Ő azalatt ellenségeket komponált.

Egyszer aztán gondolta magában a szép asszony: «No ha te olyan nagyon kivánod tudni, hát én majd megmutatom neked, hogy milyen az ellenség?»

Sikerült Bélának valahára egy vitézi négyes párbaj embernagyságú táblóját a műtárlatba felvétetni. Kiváncsi volt a kritikára.

Az pedig mindössze annyiból állt, hogy a katalogusban a csatakép alá azt nyomatták: «Négy ánglus whistezik a kávéházban. Csendélet. Turbolya Bélától.»

Ez keserű lapdacs volt. Eszébe jutott, hogy hiszen van módja azt megédesíteni. Ott hagyta atelierjét s felkereste szép neje boudoirját. Annál éppen egy uhlánus tiszt volt látogatóban. Akkor aztán megtudta Béla, hogy milyen az az ellenség?

A szemorvos operácziója most lett csak tökéletesen befejezve.

Látott már nagyon is jól!

S mikor aztán ilyen nagyon felnyilt szemmel visszament festő műhelyébe, sorba nézte a falra felakgatott képeit, s azt is meglátta, hogy bizony silány kontárművek ezek valamennyien!…

És aztán elgondolkozott azon, hogy mennyivel jobb volna közellátónak lenni, s a zsirhalmi nádas házban hallgatni a birkák bégetését, s Zelinda perlekedését a cselédekkel, öletni a disznót, méretni a gabonát, – pihenő órákban csataképeket festeni a ház falára. S aztán odafektetni fáradt fejét a szelid, hű feleség ölébe s hinni azt, hogy festményei remekművek és hölgye a szép eszményképe.

Egy nap azután e szavakkal toppant be Béla hirhedett szemorvosához:

– Barátom, nem tudnád megint összeragasztani a szememet?