A KUGLÓF.
(Igaz történet.)
Van nekem egy jegyzet-gyüjteményem, a mit majd egyszer «kézirat gyanánt» kinyomatok; de csak közkönyvtárak számára. A mult idők eseményei, adomái, ásatag fogalmak, özönvízelőtti tépelődések. Egy fejezetet képez benne a «hazatértek» rovata. Az ötvenes években ez a szó egy egész genre fogalmát fejezte ki. Azokat a hazafiakat hívták így, a kik vagy a külföldről mint menekültek, vagy az állambörtönökből, mint elitélt foglyok legfelső kegyelem útján, vagy fogságuk éveinek letelése után «haza» kerültek. Ez a szó: «hazatértek», annyira rendőr-iszonyos volt, hogy egy színműírónak a vígjátékát nem akarta a czenzura színpadra bocsátani azért, mert «Hazatértek» volt a czíme.
Azt jegyeztem fel róluk, hogy ki mit talált idehaza, mikor a házához visszakerült. («Uj családdal régi asztal körül ülve.»)
Egyet a kedélyesebbek közül kiadhatok.
A szabadságharcz alatt M. F. magyar kormánybiztos volt. Buzgó szervezője a népseregnek. A muszka betörés után mikor előre látta, hogy minden veszve van: az ellenállás lehetetlen többé, a jövendőre gondolt. Szép nemesi birtoka volt a felföldön, azt biztosítani akarta előrelátható veszedelem ellen. Az elitéltnek vagy kimenekültnek a birtokát a győztes hatalom el szokta kobozni.
Volt egy kedves barátja, a ki a szomszédjában lakott, L. G. Ez nem kompromittálhatta magát, mert csak félkarja volt, a másikat ellőtték a vadászaton. Ezzel csinált egy adás-vevési szerződést, azaz hogy kettőt. Az egyik így szólt:
«Én, M. F. eladom a pálosi uradalmamat a vadászkastélyom kivételével, a mit magamnak tartok, L. G. úrnak ötvenezer forintért örök áron, a mely összeget mai napon a vevőtől felvettem. Kelt **-en, 1849. aug. 6-án.»
Következett a két fél aláirása. Oldalvást a két tanu neve, két lábbadozó honvédé.
A másik szerződés pedig kelt egy nappal későbben, 1849. aug. 7-én; ebben megint L. G. adja el a pálosi uradalmat M. F. úrnak ötvenezer forintért. Két másik honvéd, mint tanú bizonyítá, hogy szemük láttára lett leszámlálva a pénz.
Egy hét mulva már menekült M. F. a külföldre, üldöztetve a kozákok által.
Aztán ő is el lett itélve fej- és jószágvesztésre a katonai törvényszék által – in contumaciam. Ő azonban megmentette mind a kettőt: a fejét a futása által, a birtokát a szerződésével; L. G. rögtön beleült a kastélyába. A hatóság kénytelen volt elismerni a szerződés érvényességét. S az új birtokos lelkiismeretesen megküldte a számkivetett jóbarátnak a megvett birtok tiszta jövedelmét Angliába.
Egyszer azonban az történt, hogy L. G., a kinek nem volt elég, hogy egyszer már a medvevadászaton a balkarját elveszítette; azért a jobb kezével is tudott czélozni, szenvedélyes vadász volt, megint csak elment medvét ölni: most azután megölte őt a medve.
E gyász-eset után elmaradt a pénzküldés Angliába.
L. G.-nek kiskorú fiai maradtak, s azoknak a gondnoka nem akart semmit tudni a kölcsönös szerződésről.
Ekkor M. F. a saját családja iránti tekintetből kegyelemért folyamodott a legmagasabb forum elé, a hol azt meg is kapta. Büntetlen hazatérést nyert, s elkobzott birtokának visszaadását.
Most már jó lett volna, ha a birtok el volna kobozva; de az el volt adva, a pénz leszámlálva érte, a hazatért nem kapott vissza mást, mint a vadászkastélyát a gyümölcsös kertjével. Azt a hatóság lefoglalta zsandár-őrtanyának.
M. F.-nek az ellenszerződése ebben a vadászlakban volt elrejtve egy kéményben. Magával nem hordhatta azt, attól tartva, hogy valahol elfogják s ezt nála találva, egyszerre kiderül a «kegyes csalás». Az a kémény a kandallóra szolgált, s minthogy ezt az uraság távollétében senki sem használja, a legféltettebb irások ott igen jól voltak elrejtve.
Annál nagyobb volt az ijedelme a hazatértnek, mikor a vadászlakot megpillantva, annak a félreeső kéményéből sűrű fekete füstöt látott felgomolyogni.
Hát az történt, hogy a jáger, a kire a menekült földesúr a vadászlak gondozását bízta, időközben meghalt. Az özvegye feleségül ment egy pékhez. A Beczirker úr megengedte a péknek, hogy foglalja el a jáger helyét a vadászlakban, mint felügyelő; a zsandárok átengedték neki pékműhelyül a régi boros pinczét. A péknek azonban a mesterségéhez kemencze is kell, s annak kémény kell: az is meglett egy boltozat áttörésével.
A régi hű cseléd, a Marinka nagy örömmel fogadta hazatért hajdani földesurát. Eldicsekedett előtte, hogy mikor a zsandárok jöttek, ő nagy hirtelen eldugdosta előlük a földesúr szarvasbőr vánkosát, medvebőr teritőjét, vadászkését, kürtjét, vadásztáskáját, kulacsát. Elő is hordta mind innen-onnan a rejtekből, a kulacsban még a tokaji aszú maradéka is megvolt, meg sem eczetesült.
– Ez mind jó volna, Marinka, – mondta a hazatért gazda, – de hát holmi irásokat nem találtatok, mikor a kéményt áttörtétek, ottan befalazva?
– Ó, de bizony találtunk! Az volt csak a nagy veszedelem! Irást, nyomtatást egy rakáson. Én nem tudok olvasni, a pék sem tud. De azt láttuk, hogy az irásokon a magyar czímer volt, olyan is volt, a melyiken a czímer felett korona sem volt. «Te, mondta az uram, ha ezt nálunk megkapják, mind felakasztanak!» «No hát mi csináljunk velük?»
– Hát mit csináltatok velük?
– Hát bizony el nem égettük, annyi eszünk volt, hogy az a nagyságos úré, elégetni nem szabad. Hanem hát elhasználtuk.
– Elhasználtátok? Hogyan?
– Hát kivel beragasztottuk a lisztes ládát, kit meg odaadtunk a gyerekeknek, hogy csináljanak belőlük sárkányt, kit meg lekváros fazekakra felkötöztünk. A zsandárok semmit meg nem órrontottak.
A hazatért rögtön hozzáfogott a régészeti kutatáshoz. Előhozatott sárkányokat, lekváros köcsögöket, felnyittatta a lisztes ládát, – sok érdekes dokumentum került azokbul elő. Kormányzó levelei, hazafias proklamácziók, tábornokok utasításai, nyugták, elismervények, csak az ellenszerződés nem volt található sehol.
– No ti engem koldussá tettetek! – mondá elbúsultan a hazatért.
A jámbor Marinka aztán, hogy kedvét keresse az ő jó földesuroknak, másnap reggel jó frustukot készített a számára: pompás tejszínt makk-kávéval, s hozzá egy egész kuglófot. Derék nagy kuglóf volt, mazsolaszőlővel. Haragos volt a földesúr.
– Kell is nekem a te kuglófod! Jól vagyok én már lakva holtig!
– Az igaz, hogy egy kis baja van a kuglófocskának. Az, hogy a fenekéhez hozzásült a papiros, pedig hogy megkentem tojássárgájával! De azért jó lesz az: tessék csak felvágni.
S oda nyomta a gazdájának a kezébe a kést.
Hát a mint a hazatért meglátja a fatálon a fenekével felfordított kuglófot, egyszerre nagyot ugrik a hárságyáról s odarohan a késsel a kezében az asszonyhoz.
– Jaj! Meg akar ölni a nagyságos úr!
– Dehogy megölni! Megölelni! Te asszonyi állatok legkedvesebbike! Hisz itt van a kuglóf fenekén a szerződésem!
S azzal a megtalált nagybecsű okirat azon módon, kuglófostul vándorolt fel a Kreishauptmannhoz, mint bizonyítéka annak, hogy M. F. az augusztus 6-án eladott birtokát augusztus 7-én visszavásárolta L. G. barátjától. A biróság igazságosan itélt. A pálosi uradalmat visszaadták M. F. úrnak, s az egész hivatalos apparátus becsületére meg kell jegyeznem, hogy még a kuglófbul kikandikáló mazsolaszőlőket sem csípkedték ki belőle. Az egész ereklye most is látható a M. család archivumában.