VIII.
Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával – sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.
Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott hátul, elkeseredve, dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy megalázza.
A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván: „Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam, az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“
Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt az övé. Nagyszerü szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.
„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott! Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok kellett.
Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt. Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is, sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő battisztpongyolát öltenének magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.
A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány kezét a kezében:
– Isten vele Ilona, engem pedig soha többé nem lát! mondta tréfásan.
– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki nem utálatos… Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is. Tudja mit, igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –
Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott, nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten hallgatott. Ilona tovább darált:
– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül, mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!
– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt hatalmaskodva, élesen.
– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput becsapta.
A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.
Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett. Valami gonosz sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi férfi, különb, mint ő.
Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban, de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:
– Hé, kertész, kertész! kiabálta.
Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az áriába és nyugodtan sietett hazafelé.