IX.
Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt, meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben. Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, megszégyenülve tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.
Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest. Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt, a mit mint majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem, néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett. A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük. Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le az ősz ezüst szine.
Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára állott, tegezte az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.
A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az udvarról.
Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra, a kihez szól.
„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:
– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette. Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami gyertyamártó? Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.
Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak nem lesz jó vége, visszavonult.
Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú, egyhangu serczegéssel.
– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a szokásos asztali imát sietve elmondták.
Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl feküdt le. Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett, valósággal a hideg lelte.
Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom, gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“
Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt reá.
– Hagyjon nekem békét! mondta ingerülten és ott hagyta.
– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.