X.
Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta Tündér Ilonának.
Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot. Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.
Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan bírálván a dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték. Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből. Simon gróf békítgette:
– Hadd el lányom, majd megritkul, majd megőszül.
Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.
– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte meg minden kaczérság nélkül.
Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A szíjgyártójával szerszámot, a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.
– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték, megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.
Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva, megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:
– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és gratulált nekik gyermekükhöz.
– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…
De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból nagyon leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt – és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak keő-tárkányi családi sírbolthoz.
Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a kit sohse látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta, ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán kell hálniok.
Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a gróf földjén átvágva értek a kastély elé.
A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a tyúkokkal – az volt itt a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a tövében. Ez az egyetlen mozgás.
De a kastély száz ablaka kivilágitva. Két gyászruhás inas termett elő.
„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep volna és ő ennek a középpontja.
Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb áhítattal.
Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje volt kihimezve.
– Ülj le, lányom! mondá. Ez a szék a tied!
Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.
Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve, abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős hangjával fölverte.
A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a pajzsra három arany kereszt van himezve.
Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.
Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött, itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében, nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta és előadta, hogy miféle praktikus és szép változtatásokat akar még itt tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne, Mária-Antoniette korabeli.
– Kinek? kérdezte az öreg asszony vigyázatlanul.
Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített, délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.
– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek melankólikus hangja hallatszott…
Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét. Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán állottak egymás mellett. Most valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem akarta elismerni, maradni akart.
– Olyan jó itt! szólt halkan. – Szeretnék itt maradni.
– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám. Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán, de megértette, ismételte a kérdést:
– A lánya, a felesége, oh kegyelmes uram! Nem vagyok méltó hozzá.
– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt maradsz és várod…
Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt, hogy Ilonka megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:
– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg. Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.
– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék, mintha azok mondtak volna valamit.