XI.
Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak nyitott ajkai közül.
Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és nagy volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a napszámos marokszedő leányokat is.
Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt, mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja, a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt, sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem, hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot dícsérte, az öregséget szidta, sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?
A Simon gróf családjának egy-két férfitagja volt még a nász menetben. Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész. A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot. Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint álmodta, parancsolta.
Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki legyen is…
Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.
Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.
Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.
Simon gróf megállott a felesége előtt:
– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz? Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!
A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és megcsókolta a férfi kezét.
A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre, hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.