XII.
Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt érezve, mintha megalázták s megverték volna.
Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt: régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:
„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“
Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.
Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:
– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni.
Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok.
Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány. Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását, leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba, fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk. Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily ostobák, kegyetlenek, csúfak.