XIII.
Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani, félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred. És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.
Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő, szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is maradt.
A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg béres-asszonyoknak.
A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott. Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott, mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.
Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta, vígasztalta, bátorította, feddte:
– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…
Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd ellökte:
– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha, hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes, nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok tőlem?
Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:
– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi a legszentebb!
Ilona fölkaczagott:
– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog, hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!
Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:
– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!
– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért? Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt, rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.
– Azt nem, élve nem!
– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.
Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól sajgott egész lénye.
Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában, a míg az úr meg nem zavarta őket.
Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban. Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta, tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák. Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné elzárta, soha többé meg nem nézte.
Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak. Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt, veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni – megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette. Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt cserélve fölismerhetetlenül.
Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel kínozták. Az ura fenyegetődzött:
– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!
A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv vigasztalással szolgált, hogy:
– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.
Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:
– Ne menjenek el, segítsenek!
– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul minden, vagy nem, és akkor minden hiába!
Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik – a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg, hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek. Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az égből…“
Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána múlt.
Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.
Imádkozott, meghalt.
– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a mikor már végképp lezárta szemeit.
A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott. Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.
És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:
– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.
Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat, minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák, eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.
Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.
A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat: az asszonyt és a rózsát.
Vége.