NÁSZ.
NÁSZ.
Az esküvő.
Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.
Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe, a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.
Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az utolsó pillanatban azonban mást gondolt:
– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.
– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes hangon.
– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig villant fölöttük.
– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva. Te most elhagyod pályádat…
A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága, a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti szinművészet diadala.
A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü, nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött, a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek, karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:
– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!
A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak beszélt. Lehető bűneiről szólván.
„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve –“
Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó „aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még. Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen, egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta, hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva „Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám én Jó vagyok!“)
A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o. Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.
Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári, megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta, tudta, mit mond neki:
– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te lányod…
Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép, óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem, még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén, homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek – hirtelen megállani kényszerűlt.
„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett loppal megnézni a közönséget.
Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei, erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…
A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája felé.
„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony, félszemmel ránézvén.
Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz, hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit, úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai lágyak és pirosak, mint egy leányéi.
Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról, tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak eresztette az új párt.
Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.
– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a gyerekeket.
Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.
Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban, nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták leszedni a magas kocsiról.
Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:
– Hagyjátok, ne bánsátok!
Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült, felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:
– Hopp le, babám!
Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé, egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:
– Katonadolog. Semmi baj.
– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.
Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő itt minden!
A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott, össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi szerepébe.
– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…
Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve. Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa. Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul előre törő bérczi patakokkal.
– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!
Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása, csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak. Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.
– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.
– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!
Majd hirtelenében meggondolta:
– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is nevetett.
Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni akart. Az úr elhárította, beléptek.
– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?
Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége. Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:
– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az agyán.
– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi fülébe és átfogta a nyakát.
Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.
– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.
– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész földszint.
Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj, úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad ellen való védelemért istent imádó.
Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:
– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! – jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek, nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is. Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.
Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.
– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.
– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!
Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról, tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban megfürdeni benne.
Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.
A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal. Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp fésült.
– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas Attiláné.
– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.
– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.
– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.