A lakodalom.
Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.
A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap, azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.
Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után, télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:
– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.
A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a sor.
A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.
– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.
Beéri László ismételte a csendben:
– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!
Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant a meglepődés e némaságában:
– Gyalázattt! ordítá, három t betűvel.
A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.
A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles leányhangon:
– Ki vele, ki vele!
A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő kijelentése.
– Beérinek igaza van. Én se innám!
Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot, Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért tőle, de suttogva hozzátette:
– Ezért majd számolunk aztán.
– Nem aztán, hanem mindjárt.
– Tehát mindjárt.
– Várom.
A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak, vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!
A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz gondolatokat:
– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!
Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:
– Édes, álmos vagyok már!
– Hát menjen aludni!
– De félek magamban.
Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:
– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink szokása a legelső.
Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.
A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.
Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált. Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától, nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában, hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy elkésett, lépett be bandájával a terembe.
A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat. Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan, porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte, kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket „jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László egyszer közbekiabált:
– Tegye rá a lábát Murokra!
A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor, a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:
Egyszerre azonban közbekurjantott:
– Ácsi, magyar!
Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt követte az ezüst asszonyi hang…
A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.
Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek. A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…
Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“ vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem, hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta, hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.
Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.
A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:
– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.
– Mi?
– A verekedés.
– Nem tudom.
Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:
– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.
– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös hangon. Majd vállat vont:
– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.
Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.
Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:
– Jól van, lelövi. De most?
Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül az asszony kezei után nyult és megszoritotta.
– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.
– Mondja becsületszavára!
– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!
Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek, idő, hely, fegyver meg van állapitva.
Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:
– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen meg, ott akarok lenni.
– Jó, elviszem. De most menjen aludni.
Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.
A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba. Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?
Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta ajkait a férfi szemére.
– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak. Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.
Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett, gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek.
Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.
A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül, hogy senki se hallja, senki se lássa őket.
– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre – fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.
– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!
Odafent kezdték. Murok gróf mérte ki a húsz lépést, az orvosok biztos helyet kerestek szerszámaik és a maguk számára. Attila kíváncsian – de messziről – nézte a plaidre ledobott két pár pisztolyt. A vidékről kerültek, valamikor a főszolgabirónál látta mind a négyet, talán lőtt is belőlük. Beéri Laczi csendesen ült egy tőkén, az állát megtámasztotta a kezeivel, úgy lehet, szundított még egy cseppet. Akkor ugrott föl, a mikor a főispán – a premier-segéd – elkiáltotta magát:
– Kezdjük!
Hamar el is végezték. Attila a taps után nyomban lőtt kapásból és golyója ellenfelének jobb vállába furódott. Beéri Laczi megbillent, féltérdre esett, de fegyverét még kilőtte Attila felé. A másik pillanatban már keze is, a fegyver is csupa vér volt és féloldalt leesett a földre. Az orvosok azonnal letettek minden reményről, mindnyájan hozzáfutottak és észre se vették, hogy a mint a káromkodó sebesültet körülveszik és összetapogatják, az asszony is megáll mögöttük, lihegve és kipirulva az izgatottságtól. Attila vette legelőbb észre, mellé állt, megszorította a kezét és csendesen mondta:
– Imádkozzon érte. Ezzel leszámoltunk!
A golyó menetét nem lehetett megállapítani, talán nem sértett fontos életműszert, de az elvérzés nagyon valószínü volt. Beéri Laczi lemocskolván az összes jelenlevőket, hirtelen elaludt. Cserágakból szent Mihály lovát összerótták, hogy levigyék rajta a kastélyba. Elhatározták, hogy a vendégek előtt, – nehogy szerterebbenjenek – lehetőleg titkolódzni fognak és mindenkinek azt mondják: vadászat közben szerencsétlenség esett, Laczi berugottan cserkészett, magára hibázott…
– Kie van? Van-e valakije? – kérdezte az asszony.
Feléje fordultak, némelyek kezet csókoltak neki.
– Egy kis lánya, Egerben, az angol kisasszonyoknál, – felelte a járásorvos.
Egy reczeptblankéttára megfogalmazták a sürgönyt a fejedelemasszonynak, hogy készítse elő a leánykát, tapintatosan.
Indultak lefelé. Indulás közben Attilán valami hirtelen ellágyulás vett erőt, visszafordult a gallyon élettelenül fekvő áldozathoz és megcsókolta annak falfehér homlokát és megszorította a merev balkezét.
– Pajtás, megbocsáss; – mondá remegő ajkakkal.
Beéri Laczi most egyszerre kinyitotta a szemeit:
– Te is pajtás! – mondá halkan, de élesen.
A környezet meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. A halott vicczelni kezdett. Megszorította ellenfele kezét:
– Most gyere velem birkózni, ha mersz!
Feltápászkodott.
– Nem bir el én velem egy golyó, van már én bennem golyó is, serét is.
A mikor lefelé szállították, még akkor is társalgott. Belefektették egy napos hálószobába, egy orvos mellette maradt, a huszárját – régebben vármegyei főjegyző volt és a huszárját megtartotta – behívták hozzá, a szakácsnak kiadták a parancsot, hogy erős leveseket főzzön neki és visszamentek reggelizni – leveses husokat és káposztás készítményeket persze – a nagyterembe. A munkálatokat megzavarta egy kissé a szerencsétlenség, de a kártyások meg se mocczantak.
Estefelé azonban papot kellett vinni Beéri Lászlóhoz. Jegyzőt is kivánt, testálni akart. Attilát szándékozott megtenni végrendeleti végrehajtónak. Megkérdeztette Jolántól, hogy elfogadja-e a hátas lovait örök-emlékül. Kilencz felé már kisült, hogy csak tréfált, vagy félrebeszélt, a golyó előkerült magától és az orvosok biztosra vették, hogy négy-öt hétre meggyógyul. Csak nem szabad volt megmozdulnia, mindig a hátán kellett feküdni, hazakívánkozott, de Attila, a ki minden félórában benézett hozzá az asszonynyal, nem engedte.
– Az éjjel – holdvilágnál – széjjel mennek. Csend lesz. Csak hárman maradunk az egész kastélyban. Én, az asszony, meg te!
A vendégek nagy része tényleg elázott, vagy végképp kiállott éjfél felé. A kártyázók között is eldőlt a sors, határozottan négy emberhez szegődött, ezek összenyerték az egész társaság pénzét és most már unatkozottan – csak becsületből – nyeregették vissza a kölcsönadott summákat.
Szedelődzködtek, fogtak a kocsisok. A hold szelid báját árasztotta szét, ömlesztette el a vad rengeteg és a komor kastély, a csoportosan elszállingózó vendégek alakjai fölött.