A nász.
Az utolsó bricska is kizörgött az udvarból, a kutyák elkisérték egészen a falusi parasztkomondorok terrénumáig, ott átadták azoknak, visszajöttek, elhallgattak.
Magányos, mély csend. Az erdőben támadt csak időről-időre némi nesz, vadgalamb ragadozó kabamadárról álmodott talán és ijedten rebbentette meg a szárnyait. A rókák, izgatottan az erős holdsütéstől, mozogtak, fordultak egyet a fagyökerek alatt.
Attila a Jolán szobájában kinyitotta az ablakokat, virágzó hárslombok azonnal betörtek rajta. Alig tudtak lélegzeni, most igazán megrészegedtek.
– A mámor, az illat, az álom elnyom, úgy érzem, mindjárt meghalok! – szólt az asszony és becsukta szemeit.
– Én is! – felelte Attila és fekete fejét lenyugtatta az asszony ölébe.
Hirtelen felugrott, megdörzsölte a szemeit.
– Gyerünk ki innen. Gyerünk ide az erdő aljába. Gyönyörü búvóhelyeket tudok. A királynénak nincsenek olyan ágyai és divánjai. Kakukfü a párna…
– Gyerünk.
Pompás helyet találtak, ott nem volt nedves a fű, hanem szeliden meleg, sűrű és puha. De ott se volt maradásuk. A hold muladozott, a nap roppant korán jött fel és a rengeteg lakói, a vadak és a madarak szokatlan lármával keztek a reggelihez. Ujra fölmentek, most már nem voltak álmosak. Beszélgettek. Csupa olyan dolgokról, a melyek elmondásával egész mostanáig kellett várniok. Attila megkérdezte:
– Mondja meg, most már megmondhatja, mért nem akart azelőtt a szeretőm lenni, a mikor szeretett?
– Akartam, hogy elvegyen. Aztán nem vett volna el. Elhagytál volna és én a vízbe ugrottam volna. Nehéz volt pedig ellentállani, kegyetlennek lenni. Belé is betegedtem egy párszor. Be jó, hogy okos voltam. Úgy-e?
– Úgy! Hanem tudja-e, mit csinált?
– Mit?
– Medvebarlangba jutott.
Az asszony csudálkozva nézett a férfira. Az meg olyan édesdeden fölnevetett, hogy a vállai össze-összerándultak bele.
– Úgy bizony, kis koma. Innen nincs ki. Már most itt marad örökkön-örökké. Itt lesz öreg asszony.
– Fuj…
– Szép öregasszony. Én meg szép öreg ember. Innen ki nem megyünk soha többé. Elég volt a világi életből, nekem is, magának is. Hely van itt elég. Ha kocsikázni akar, a parkban, négyes fogaton, odáig elkucsirozhat. Mindent hoznak ide, a mit csak szemed-szád megkíván. Vendégeket is fogadhat, meghívhatja a riválisait.
– Szemtelen!
– Igaz, nincsenek. A régi barátnőit gondoltam. Akár mind itt is lakhatnak. Színházat csináltatok az apjával, már szóltam a signornak. Ő is, az anyja is itt marad, már el is fogadták a kasznárlakot. Az öreg, a ki polgári czím után is vágyakozik: a vizi malmok felügyelője lesz azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni bent, egész nap és egyedül maga szekirozhatja.
– És kimenni?
– Soha. Talán egyszer a panyi búcsura.
– És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét.
– Nem lehet, barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni fog rá. Ezek a palóczok, mert az angoljaim is kizárólag palóczok, beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják, szökésben látják. A határig sem mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az asszony is vigyázni fog rá.
– Miféle asszony?
– A kinek a kisgyerekeit látta.
– Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak.
– Ő lesz tehát az anyaszultána!
– Nem kell tréfálni!
Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben. Mosolygott, de a hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát.
– Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy megmérgezem. Én ismerem a füveket.
– Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm, agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És leteszszük a családi kriptába.
– Akkor ám magát Filukám, fel… fel… mutatta a fejével, a kezével, a felakasztás csúf míveletét.
– Nem a’! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a ki jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket, a mesterembert, a parasztot és az irnokokat akasztják fel. Hol volna az igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a trónt vagy harminczan, harminczöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset, a többi egy perczet sem…
Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte, magához szorította az asszonyt erősen.
Megeskette, hogy szereti.
– Esküdj meg!
– Kire?
– Az élő istenre!
– Jó, az élő istenre…
– Tartsd fel az ujjaidat, nem azt, nem itt. Gyere.
Átvitte egy másik szobába, abba, a melyben az apja meghalt. Azóta változatlan volt ott minden. Az éjjeli asztalkán egy angol könyv a lótenyésztésről, szétnyitva, lapjával lefektetve, a hol az olvasó félbenhagyta, hogy tudja, hol kell folytatnia. Az ágy feje fölött fogadalmi ezüst szívecskék, Lourdesban és más kegyhelyeken megszentelt papirképek. És egy fekete feszület, melyen Jézusnak képét szinte világosra koptatta a számtalan, óriási kínok között reázúdított csók. Az öreg Farkas nyelvrákban szenvedett és a szó szoros értelmében éhen halt, mint a dúsgazdag családnak már nem egy férfi tagja.
– Erre a feszületre esküdj! – mondá Attila.
– Erre is esküszöm.
– És hogy soha mást nem fogsz szeretni.
– Soha nem fogok.
– És soha mást nem szerettél!
Az asszony gondolkodott, de csak addig, míg pilláival együtt hunyorított, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondá:
– Soha mást nem szerettem!
Attila egészen meg volt nyugtatva. Ezen a napon teljes volt a boldogság a kastélyban. Attila egy utazó koldusnak, a kiről a komondorok szokásuk szerint leszedték a rongyokat, egy kis házat és telket ajándékozott. Az afférját látták az ablakból, az úr fölhívatta és nyomban megtelepítette. Délután a Jolán két kis fehér kutyájával játszottak, azzal a két bohókás élő lénynyel, a kiket az asszony a legjobban, talán egyedül szeretett az egész világon.
Másnap azonban Attila újra kezdte:
– Tegnap hamisan esküdött! – mondá mosolyt tettetve.
– Azt mondja, hogy soha senkit nem szeretett. Hogy mily igaz ez, itt van a bizonyság.
Egy köteg szerelmes levelet dobott az asztalra. Jolán írta valamennyit egy úrhoz, a ki igen rossz körülmények között vonult vissza a társaságtól. Nem lehetetlen, hogy ezeket a leveleket pénzért eladta.
Az asszonyka kíváncsian nyúlt a levelek után, egyet-kettőt érdeklődve olvasott el.
– Az enyémek. Én írtam valamennyit. Sajnáltam az illetőt, biztattam, hazudtam neki, nehogy elpusztítsa magát.
– Tudom a többit is, a kit sajnált.
– Tudhatja. Egyetlen egyben volt egy kis komolyság. Egy elért…
– Ki volt! – vágott közbe mohón Attila.
Jolán egy osztrák herczeg nevét emlegette.
– Házasságot igért. Az megszédített. De az anyja eljött hozzám sírni… kiadtam ő fenségének az útat, elkergettem…
– És más nem volt senki!?
– Esküszöm, senki.
– És azok, a kikről beszéltek, a kik, a kik –
– Mondja ki bátran, a kik eltartottak.
– Elpusztultak vagy meghaltak, érted, előtted.
– A kezemet csókolták. Megelégedtek a hírrel. Boldogok voltak, hogy bolondítottam őket.
Megint meg kellett esküdnie. És másnap újra előlről kellett kezdenie. Volt egy nap, mindjárt a második héten, a mikor a férfi elzárkózott az asszonya elől. Hiába kopogtatott, be nem engedte. Este kijött, de nem szólt hozzá, hiába kérlelte. Éjjel vallotta meg csak, hogy mi bántja:
– Megőrülök dühömben, hogy nem pusztíthatom el mindazokat, a kikhez valaha, valami közöd volt. Gyűlölöm az apádat, gyűlölöm az anyádat, mert kis korodban ölelted és csókoltad őket. Szeretném felgyújtani a színházakat, a hol játszottál és a gazember kóczrágó késnyelőkkel – ha színleg is – szerelmeskedtél. Szeretném légbe röpíteni, szétlőni az egész világot és hogy ne maradjon rajta más, csak mi ketten. És belőled is kiirtani a multat, minden emléket!
Az asszony csitította, a hogy lehetett, megnyugtatta. Egy kissé tetszett neki ez a szertelen tűz, de mégis inkább megfélemlítette és undorította. Tenyerével befogta a férfi szikrázó szemeit.
– Hát a szegény Beéri mit csinál? – kérdezte hirtelen.
– Mit akar tőle?
– Meg kéne nézni, nem halt-e meg?
Éjjel felzörgették a beteget, a ki különben sem aludt még. Csendesen iszogatott magában. A sebje szépen gyógyúlt, de az egészsége általában rohamosan hanyatlott. A lősebtől függetlenül, a téli patak fürdő hatása mind jobban-jobban jelentkezett. Fehér lett, mint a fal és úgy összement, mint egy gyerek.
Nagyon megörült a vendégeknek. Attilával csókolódzott, a mint köszöntötték egymást. Egy kissé kapatos volt már a sok hűsítő italtól. A huszárja teljesen be volt rúgva és fölverte az egész kastélyt egy zsámolyért, a mit neki a „méltóságos asszony“ lábai alá kell tennie.
A vendégek is ittak egy-két pohárka nehéz sárga bort a vendég kedvéért. És hallgatták Laczit, a kinek a nyelve megoldódott:
– Soha embert nem irígyeltem, te vagy Attila az első. A császárt se, a szegény császárt. Egy kis méreg is elfog, a hogy látom: neked minden megvan és mindig. Éjjel nem tudok aludni és ilyenkor minduntalan az jár az eszembe, hogy jó volna téged kifordítani a bőrödből és abba, helyedbe, belebújni! Hanem, tudom, most egy ujjaddal eldöntenél. Ez a fő, ez iszonyú, hogy ilyen gyenge vagyok, megszégyenítő és utálatos. Néha szeretném felrúgni magamat, úgy megvetem. Belül pedig még tulajdon a régi vagyok: én szeretném megcsinálni mindazt, a mi nagy stikli. Vagy legalább csak egyet. A legnagyobbat. Például elszöktetni a feleségedet a mézeshetek alatt!
Fölnevettek mind a hárman egyszerre. Attila hallgatott el legelsőbb:
– Bolond voltál, bolond maradsz! De ne igyál annyit!
– Talán sajnálod?
– Sajnálja a… majd mit mondok!
Elmentek. Az asszony mély, hízelgő és biztató tekintetet vetett búcsuzóul a betegre. Az felfogta, hirtelenében, mint a villám visszaadta.
Bolyongásban töltötte el ezt az éjszakát a nászpár. A délelőttből csináltak aztán éjszakát, meggyujtották a lámpásokat, hogy megcsalják a szemöket. Attila már régebben szenvedett koronkinti álmatlanságban, most meg éppen nem tudott nyugodni.
Egy reggelen nagyot ütött az ebédlő asztalára.
– Ez gyalázat, azt hiszem, vizióim vannak és mindegyre magáról. Látom a hitszegéseit, mielőtt ismertem volna. A mint ölelkezik ismeretlen emberekkel. Hallom a mézes-mázos beszédjét, a mint halálra kaczérkodik velük…
Az asszony oda símult az urához:
– Édes, ne kinozzon!
– Hát engem ki kínoz? A keze a kezemben van, maga szelíden alszik és én ilyeneket gondolok, mindig ilyenekre kell gondolnom. Maga valamivel megétetett engem, hát nekem nincs már más a világon, csak maga?
– Nekem nincs senki, csak te vagy.
A legművészibb hízelgéssel lehetett csak megnyugtatni. Ilyenkor néha két-három napig is békén maradt.
Egy feltünő hosszú, csaknem öt napig tartó béke után, hirtelen társaságra vágyott:
– Társaság kell. Valami asszony, szép asszony, hogy lássam más is van a világon, nem csak maga.
Kétegyházi Katát, a Jolán riválisát, a híres népszínműénekesnőt invitálták meg egy pénteki napra. A Jolán ötlete volt, tapsolt neki örömében. Elhatározta, hogy a barátné meg fog itt betegedni az irígységtől. Szerette volna, ha egész gazdagságukat ki lehetett volna teregetni a kastély udvarán, mint mosáskor a ruhát.
Kata is kitett magáért, három cseléddel és három úrral jött. Az urak is cselédszámba mentek, úgy bánt velök. Nem szívből – mert a szive jó volt – hanem modorból – mert az rossz volt rendkívüli mód. Kétegyházi Kata a nép leányát adta, káromkodott és gorombákat mondott, tegezte az urakat és azt követelte, hogy ifiasszonynak hívják. Voltaképpen egy szelíd, kövér asszony volt, a ki tiz órakor szeretett volna lefeküdni és korán reggel a gyermekeinek lármájára fölébredni. Megfőzni az urának a kávét – mindég csak egy úrnak – és megfürdetni a kis csemetéit. A melyek nem voltak. A sors egyáltalán kedve, vére és eredete ellenére határozott vele.
Jó egy-két napot töltöttek együtt. Nem veszekedtek, nem éleskedtek, a távollevőket szidták. Katának referálni kellett a legutolsó kóristánéról is és hogy ez, vagy amaz az úr – a kit mindketten csak látásból, a nézőtérről ismertek – jár-e még a szinházba?
Az elutazás előtt való utolsó estén Jolán oda súgott barátnéjának:
– Kaczérkodjál egy kissé az urammal, jól fog esni neki, veszteni kezdi az önbizalmát.
Kata megtette. A háziasszony meg viszont hálából az ő embereivel kezdett ki. Sőt odáig merészkedett, hogy rendes – és híres – epedő tekinteteit vetette az egyikre. Az elsőre, egy szép fiatal mérnökre, a kibe Kata asszony ez idő szerint komolyan belészerelmeskedett.
Attila nem látott semmit, a nép leánya azonban hamar észrevett mindent. Egy darabig tette magát, hogy nem látja, aztán egyszerre kitört:
– Siczcz te, nem a tied! – mondá nagy általánosságban.
Majd fölpattant és jelenetet csinált.
– Kedvesem, – mondá az erős aszszony – úgy látszik, magának az én barátom tetszik. Mindenki tetszik, a ki csak mellényt és kemény kalapot hord. Összehordanád őket mind, mint fészkébe a szarka.
Jolán nem akarta észrevenni a sértést. Halotthalvány volt a dühtől, de tréfára fordította:
– Már én ilyen vagyok, anyám! – mondá mosolyogva.
– Anyád az ördögné, de nem én! – szólt a vendég kereken, csipőjére tette a kezét, intett a szemével a mérnöknek. Nem lehetett a háborúságot elütni többé. Attila is figyelni kezdett, némán bólogatott fejével, majd egy pár rideg szóval belevegyült a társaságba:
– Ő nagysága mond valamit.
– Te is az ő pártjára állasz! – kiáltotta el magát Jolán és egyszerre kijött a sodrából.
Attila nem felelt.
– Igen, vagy nem! Feleljen!
– Igen, ha úgy tetszik! – szólt gőgös, rendes orrhangján a férj.
– Jól van, hát úgy lesz, ahogy maguk mondják! – Szólt az asszony most már mosolyogva. Aztán felkelt, a fejét gyengén meghajtotta vendégei előtt.
– Isten önökkel! – mondá.
A változott helyzet annyira meglepte mindannyiukat, hogy nem mozdultak a helyökről.
– Menj! – mondá most a háziasszony szigorúan és a nagy népszínműénekesnőre mutatott. Az asszony fölpattant, karonfogta a mérnököt, a kiséret utána és szó nélkül elmentek.
Férj és feleség egyedül maradt. Egypár pillanatig nem szóltak egymáshoz, az asszony villogó, kihívó tekintettel mérte végig a férfit. Egyik kezét ökölre szorítva, a másikkal az asztalnak támaszkodva.
– És ezek az én mézesheteim! Inzultálni hagy. A bérese jobban megvédi a feleségét. Ezért mentem én férjhez? Mi szükségem van nekem magára? Minden ujjamra van ezer férfi. Herczegek és bankárok. Utálom magukat mindnyájukat. Veszkődnek az ember után, aztán megalázzák. Majd megőrülnek, imádkoznak a czipőm előtt, aztán a sáros csizmájokkal…
– Elmegyek innen!
Az ajtó felé indult. Attila odaállott elé.
– Innen ugyan nem! Itt fogsz meghalni! – mondá reszkető ajkakkal.
– Megszököm.
– Próbáld meg!
– Jól van, itt maradok, de mint rab. Nem fogok enni.
Attila körülnézett a szobában. Aztán becsukta az ajtókat.
– Most feküdj le a földre! – szólt elfojtott hangon.
Az asszony késlekedett. A férfi egy karjával lefektette, a másikkal meg megütötte.
Este lett; mély csend. Az asszonynak egyetlen jaja, piszegése sem hallatszott. A földön maradt, mint a halott. Attila fölemelte, az ölébe ültette, átölelte és megcsókolta hevesen.
– Meg fogom verni, ha nem engedelmeskedik. Verni fogom rendesen, mint egy gyereket. Le kell feküdnie a földre és várni az ütést! – szólt félig fenyegető, félig hízelgő hangon.
Összevissza csókolta, az ajkához emelte a kezét.
– Én királyném!
Jolán kinyitotta a szemeit, egy gyenge sóhajjal lélekzetet vett:
– Ne bántson engem! – mondá alig hallhatóan – jó leszek!
El volt intézve az ügy, gyönyörü három napot éltek, igazi násznapokat. A féltés démonjai Attilát nyugton hagyták erre az időre. A nagy – és szent – családi ékszert feleségének ajándékozta, a husz sor nagyszemü igazgyöngyöt és a „Szikra“ nevü nagy gyémántbrost is, a melyet anyja se viselt, mert féltették, lakat alatt tartották mindig. Férj és feleség egész napon át együtt voltak, nem maradtak el egymástól pillanatra sem és a mikor Jolán lement a kastély kis udvarára nézni a tíz teknő mellett mosó asszonyokat, Attila utána ment. Egy perczre hagyta csak magára, elment az istállóba.
Jolán odaállott a teknőhöz, felgyürte a ruhája ujját, segített szappanozni. A husz parasztasszony sűrű és gyors beszédje egy szerre benszakadt. Majd elnyelték a szemeikkel a méltóságos asszonyt, a kinek a csudálatos szépségü és sokaságu fehérnemüit szappanozták éppen. Cselédnék voltak valamennyien, az uruk szegődésében benne állott, hogy hetenkint ők és felnőtt leányaik három munkanapot tartoznak a kastélyban eltölteni. Ki sem jöttek a surolásból és a mosásból és ezen a napon nem főzhettek az uroknak. A kis gyerekek is keveset szoptak. Némelyik elhozta magával ide a kisbabáját és azok egész napon át ott sivalkodtak a lugzó tüzhely mellett. Az a sovány palócz-asszony vigyázott rájuk, a kit „grófné“-nak csúfoltak az egész rengetegben és a kinek a gyerekét Farkas Attila a magáénak vállalta a felesége előtt.
Jolán észrevette, megismerte. Abbanhagyta a mosást és odament hozzá.
A gyerekeiről kérdezősködött, olyan hangon és abban a lekötelező modorban, mely férfit, asszonyt megbűvölt, ellágyított, megbódított.
A parasztasszony nem igen mert ránézni, egy akaratos béres-gyerekkel babrált, a csecsszopót tanította morálra és közben-közben felelt:
– Nagyon étkesek, kezét csókolom, csak az a baj, hogy nagyon étkesek.
– Aztán van-e mit a tejbe aprítani?
– Az csak volna. A zsirozó, az kicsiny.
– Ha van valami kívánsága, csak mondja ki?
– A szegény ember – kezét csókolom – telhetetlen, tele van ügygyel, bajjal, kéréssel. Instálom, ha az ispán nekem is kiadná a rendes szalonnaporcziót, minden fertálykor. Férfi nincs a háznál – mondja – hát azért adja csak a felét. Már gondoltam, hogy szólok a méltóságos úrnak, de nem mertem. Kirázott a hideg is, ha arra gondoltam, hogy elejbe kell járulnom.
– Hát mért fél tőle?
– Félni nem félek, mindig jó volt hozzám.
– Sohse verte meg? kérdezte hirtelen Farkas Attiláné.
– De biz’ megtette egynehányszor! felelte az asszony egyszerűen, inkább vidáman, mintsem szomorúan.
– Aztán haragudott-e maga akkor?
– Nem én, kezét csókolom. A férfi szabad az asszonynyal, hát még az uraság. A mint láttam, hogy haragos, be sem vártam, hogy bántson, lefeküdtem a földre, nem szóltam, nem sírtam, imádkoztam magamban, a mikorra vagy négy miatyánkot elmondtam magamban, vége volt az egésznek. Aztán rendesen jobb volt hozzám…
– Éppen úgy, mint velem! szólt Jolán önkénytelenül.
– Hát a méltósága is tetszett már – vágott közbe a parasztasszony, de elharapta, a mit mondani akart. Jolán kiegészítette:
– Bizony engem is!
Elhallgattak. Féloldalt nézve egymásra, kémlelődtek. Aztán egyszerre meglátták egymás szemében a könnyet. Hirtelen megértették egymást és sorsuk közösségében barátságot kötöttek.
Az Attila alakja feltünt az udvar végén, közeledett. Nem volt sok idejük a beszélgetésre.
– Menjen ma be ahhoz az úrhoz, a ki itt betegen fekszik és mondja meg neki, hogy szükségem van rá. Beszélni akarok vele, de csak akkor, ha az uram nem látja. Minden reggel korán itt leszek a kápolna körül. – Megértett?
– Meg.
– Megteszi?
– Meg én.
– Úgy segítse meg az isten.
– És a szűz-Mária.
– Enyje, be szép kis porontyok! szólt elragadtatva az asszony, a mint Attila közel ért hozzájuk. Aztán elébe ment, megfogta a kezét:
– Gyönyörűek ezek a maga parasztjai!
– Kár, hogy oly nagy zsiványok! jegyezte meg Attila tréfásan. – Nem szabad – különben – jó arczot mutatni nekik, mert akkor szemtelenek. A szigor a fő. Kell, hogy az úristent lássák az uraságban, különben leütik hátulról, kilopják a szemit. Jó lesz, ha maga se igen barátkozik velük. Azelőtt jobbak voltak, az iskolák, az írás, az olvasás megrontotta a fiatalabbját.
Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való.
Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.
Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni. Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka, mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei mélyen beesve, mint két fekete üreg.
– Itt vagyok! szólt alig hallhatóan.
– Köszönöm, hogy eljött.
– Mit parancsol?
– El akarok menni innen.
– Úgy lesz.
– Elvisz?
– De tudja meg, hogy koczkáztatja az életét.
– Tudom.
– És értem! Mivel háláljam meg, mivel tudom meghálálni?
– A mivel akarja.
A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott meg a viasz-szín férfiarczon.