Tündér Ilona.
I.
Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós Hat Uderszky lányá-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.
Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek volna.
Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és kemény, mint a frissen fejtett márvány.
A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok, kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.
Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész, ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.
Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot. Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még, tőszomszédja volt az érseki kertnek.)
A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett. Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az asszonyka, egyre sóhajtozott:
– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?
– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.
És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni. Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és korhely virágokat, az éjjel nyitókat.
Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte, küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper, megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta és megnézte mit olvas:
– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól féltek a miniszterek is.)
Szűzi vállain egyet vont a leány:
– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.
– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?
– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének bolondulva.
A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:
– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz. Siessetek.
Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül igen apró brillántok voltak benne:
– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz. Másnak ne add. Nem adod-e?
– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket hullatott.
– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a főpap.
– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha senkit se szeretnék?
Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek, meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:
– És mondd meg annak, hogy én adtam.
A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely hasonlított az újhoz, a fölvetthez.
Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok, tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.