II.
Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom előtt megrendelni.
Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná? Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is vele, az övé lehessen.
Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.
A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.
A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:
– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.
– Egy bukéta.
– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.
A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.
– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.
– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?
– A menyasszonya milyent szeretne?
– A milyent én.
– És a tanár úr?
– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!
A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.
Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „a.“ És csak azután felelt:
– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!
Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment arra, a merre jött.
A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait, húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“
Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett. Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült, nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.
A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki kiabált.
– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.
Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy elfordulva beszélget.
– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja megfogta.
– Nem te, ő!
A férfi megfogta.
– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső forróságtól rekedtes hangon.
– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.
Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl, szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot, termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.
A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy térdelnie – és a másikat imádnia.
Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni. Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó gesztusai is megteszik a maguk hatását.
Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.
Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható hangon szólította meg:
– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és szívtelen és nem tud róla semmit!
– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.
– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és maga az én menyasszonyom!
– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.
– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről, látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:
– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek. Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok meghalni…
– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.
Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen, határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge, kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:
– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!
Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.
Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:
– Ez az úr.
Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén, jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott. És a növények árnyékában világított mint valami égitest.
A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és türelmetlenül mondta:
– No?!
Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a nászára csináltatná.
– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol, egy pálmaágból nőtt ki az egész.
Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin vitték…
A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt, hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem, csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi előbb benne élt…
Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki. Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani, különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.
Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi választ nem hozott.
Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:
– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa, az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.
Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába lőtt.