IV.
Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.
Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.
Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt, bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között, ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.
A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.
Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos márvány-kriptájába, a főtemplom alá.
Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.
Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba. A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte, szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem jelentéktelen részét reáhagyta.
Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a gyászmenet után.
Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“, mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.