V.
Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.
A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a kisasszony-temetőben.
A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.
Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.
A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.
A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta át.
Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő, de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.
Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy csöpp sár sem.
Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.
– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!
A kertész közbevágott:
– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment. Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.
Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni, megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni, megkönyeztetni.
Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma, nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett, mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos veszedelem közelébe sodorva azokat.
A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet, mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem szökött volna előle.
– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi ujság Pesten?
A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és kérdé:
– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?
Ilona egy pillanatig gondolkozott:
– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon vagyok!
– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva hozzátette:
– Föl kell ébreszteni.
Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:
– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!
Ilona a szemébe nevetett:
– Én ébren vagyok, maga álmodik!
„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan. Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes, szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen, változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi – szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra – a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos, izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, – önszerelem.
– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta, hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.
– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta. Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…
A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy kicsit el ne sírja magát.
„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“ gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte, van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.
– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta, hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!
Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a hangjától, vagy a sírástól.
„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“ fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a szíve feldobogott:
„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve. Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik… Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a csillagokban lehet…“
Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és kalarábékat.
– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.
Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat erősen összefogják és nem is lélekzenek.
Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak, halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba, ha aludni akarnak.
– Gyerünk! szólt az öreg.
Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta. De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.
– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős gőgös hangon suttogta:
– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő szóval, nedves lesz a szeme!
Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen: engem te előtted nem csókolt meg senki!
Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el kemény homlokán:
– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell, kaczérsággal.
A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett. Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt mondta:
– Szeret-e már egy kicsinyt?
– Nem tudom.
– Gyűlöl-e még?
– Nem tudom.
– Lehet-e reményem?
– Nem tudom.
– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?
– Nem tudom!
Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül, egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.
„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér harisnyákat.